Útjelző és Csöppcica és a valóság

Útjelző és Csöppcica egy kis falun bandukolt keresztül. Hét ágra sütött az őszi nap,az utca üresen szédelgett a melegben, kései méhecskék döngicséltek,álomszerű máz fedte a rögvalóságot.
Csöppcica törte meg elsőként a csendet, no meg a kutyák...
-Ez a falu hasonlít a szülőfalumra. Kicsi, unalmas, nem szimpatikus. Nem laknék itt.
-Aha...hümmögött Útjelző, szeme sarkából figyelve a még nyíló virágokat.
-Körben csak a nagy hegyek, sehová sem vezet út, csak ez a völgy, annyira nyomasztó...Csöppcica persze mindezt vidáman csacsogta, mert tudta, hogy Útjelző mellett semmi és senki sem bánthatja, még a valóságot belepő, álcázó, megtévesztő illúziók sem.
Az illúziók ott lappangtak a kövek alatt, kidöntött farönkök alatt, a száraz kukoricásban, a rekettyésben és a ki-nem-bontott csokoládéban is.
Csöppcica, nevéhez híven észrevett egy pici cicát, talán három hónapos, ha lehetett.
-De cuki!-kiáltott vidáman.
-Aha...
Útjelző szeretett "aha"-t mondani, mert addig sem derült ki, hogy érző szívében benne foglaltatik az összes kóbor cica.
Így bandukoltak együtt a sötét erdő felé.
A világot takaró-megmásító Illúzió inaszakadtából menekült, mikor meglátta Útjelzőt jönni a poros Úton.
Útjelző pedig ennyit mondott, mikor látta mindezt:
-Aha...és elmosolyodott trombitányi orra alatt.