2016. október 31., hétfő

Vajon hová lesz a gyertya lángja, mikor a szél elfújja?

Mióta itt élek, ebben az országban, azt látom, az embereket leginkább az örök élet foglalkoztatja. Hitük szerint kerülhetnek különböző helyekre, haláluk után, egy a közös majd mindegyik hitrendszerben: jelen formájukban, valahogy ezt az életálmot szőhetik tovább.
Vajon hová lesz a gyertya lángja, mikor a szél elfújja? A temetőkben, emléksírokon, gyertyák milliói égnek. A gyertyák azt hiszik, örökké élnek, istenük szentháromság: tűz, gyufa, kanóc.
Öregedvén kisebbé válnak, fogynak, amint életerejük fogy. Egyeseket a kósza szél olt ki hosszabb időre, netán örökre. Hol élnek tovább a kialudt gyertyák? Viaszuk elfolyva, hol lesz újra égő gyertya? Netán kimész érte a temetőbe, napok múlva, hogy újra formázd? Újra gyújtsd? Azt mondod, Te ne nem gyertya vagy, hanem ember… Vajon mit szólnak ehhez a gyertyák? Kérdezted már őket?
Életed lángja, mikor kialszik… vagy úgy látod, hogy kialszik, a test, mint olvadt viasz, formátlanná válik, beleolvad a környezetébe, ki az, aki újra összerakja azzá, ami előtte volt? Szóval, a lélek őrzi a formát. Milyen formája van a szélnek? Hited szerint, Isten lehelete van testedben, vagy szikrája, azt nevezed léleknek. Látod? 

teremt Ő

néz és lélegez,
amit lát,megengedi
teremt Ő engem

Szemembe nézett

Szemembe nézett
Igen, volt a válaszom
ki tudja mire

ma még maradok

szellem alakod
gyertyafényben feldereng
ma még maradok

ami megmaradt

ami megmaradt
érintésed, nézésed
magával ragadt

Tökfej

Letette kaszáját, beolajozta,meg ne rozsdásodjon,majd a fiókos szekrényhez sétált. Nézegette a különböző méretű,márkájú késeket, volt ott mindenféle, sajtszeletelő, séf-kés, herélő,filéző, kenő, életlen és kommandós csontnyiszálós. Imádott mindent,amivel szeletelni,nyesegetni, vágni lehetett. Kockás mintájú ruháján pajkos napfénygyerkőcök táncoltak,kacagásuk adta a háttérzenét. Frissen nyesett, narancssárga tök várta,hogy művészi lámpásként fejezze be földi pályafutását, La Morte mester keze alatt.
- Ugye Halloween ünnepe miatt részesülök áldásodban,La Morte? – kérdezte a tök, pedig a szája,még csak elméletben létezett.
- Túrót! – morogta kedvesen az Időtlen, persze csak a fiatalok kedvéért fejezte ki magát ennyire választékosan, barátságosan,vigasztalóan.
- Ó…netán tökleves készül belsőséges iszonyaimból?
- Buta tökfej! Ugyan már! Lámpás leszel, ég és föld között, gyerekek öröme,felnőttek játéka, vidámság a novemberi szürkeségben, jelzőbója a szomorúság tengerén. Kivágom belsődet,üres fejedbe gyertyát helyezek,gyújtok, vigyorogni fogsz éjjel-nappal.
- Nahát! Hasznos leszek, mégse marhák feneketlen bendőjében forgok naphosszat. De,miért? Miért e játék? Kinek szól? Talán szellemeket űzök,holt lelkeknek mutatom a haza utat?
- Azt én nem tudom, ki miben hisz,az jelenik meg neki, ahány ember,annyi univerzum, békében él egymás mellett holt ember szelleme, bölcsek száraz nevetésével, töklámpák fénye, Buddhák ragyogásával.
- Ez hát a vég, La Morte, a végső mester, mosolyt farag arcomra…
- Sosincs vége, Tökfej. Sosincs. Én, La Morte, csupán egy vagyok a sok közül, nincs végső és nincs első sem. Ahány ember,annyi és ahány érző lény,annyi.
Reccsent a héj,ahogy a kés beléhatolt, belét ontva a töknek, Hamarost mosoly került, szemek lettek, belsőséges iszonyát vidám madarak csipegették, gyufa sercent,égett a kanóc. Belső tűz izzott Tökfejben,akár akarta,akár nem,immár tűz dolgozz benne, fénye ragyogott a végtelen éjszakában. 

2016. október 30., vasárnap

minden mit látok

minden mit látok
kósza álom takaró
kacagok rajta

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.


Ábrándok / Etela Dvorák

nézd
már nem lángol a nyár
 magányos virágszirmokat
az eső mossa szépre
ábrándok úsznak pocsolyákban
 gyűrött csodák
csillagokkal játszva
aranyport szitálnak

a halhatatlanságra

A szerelem létezése

A szerelem létezése
“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

(Marjorie Pizer)

A szamuráj halála

vércsepp a szűz hón
meséli el halálom
elolvad minden

A nő / Weöres Sándor

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

A csend mestere / Müller Péter

„Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."

Weöres Sándor: A boldogságról

A kis jércét nem irigylem én,
Amikor kapar az udvar szemetén,
Irigylem a kotlóst,
Lázban, egyedül, az áthevülő tojásokon ül,
És a változás titka körül kerengi…
A boldogság útszéli szemét,
Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
Az érlelő kínt kell megérdemelni,
A gondolat itt, ott, mindenütt,
Élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajtad a seb,
Fuss, mint a háromlábú eb,
Fuss vissza, míg nem késő visszamenni,
A boldogság útszéli szemét,
Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
Az érlelő kínt kell megérdemelni.



Irene Simonyi verse


E kitavaszult" öszi nyáréjjelen,"
barackvirággal ékesitem hajam,
s a függönny résén figyelem, 
hullámzo gondolataid:

Lilith

- Leülök én is enni. Leülhetek, Maitre?
- Persze, ülj le! 
Asztalok,székek zörrenése hallatszott,majd az óceánok mélyének csendje.
- Milyen csend lett! 
- Igen. Jól hallod. 
- Valami gond lehet.
- Mit vártál? Amikor leül a Sátán ebédelni,ott nem tudni, ki lesz feltálalva.
- Rossz a reklámom, már évezredek óta! Hiába próbáltam új és újabb marketingeseket szerződtetni, mind csak a saját érdekét nézte, senki nincs,aki őszintén meghallgatna.
- Érzem magányod, a benned megbújó fényt, mely arra vágyik, végre valaki megsimogassa,akár egy csöpp cicát.
- Milyen a kaja?
- Ehető.
- Szerintem szuper! Nagyon jó! Igazán finom!
- Ne beszélj mellé annyit. Tudod,hogy tudom. Felettem nincs hatalmad Lilith.
- Eszünk még egy húst?
- Együnk.
Megosztotta vele az ebédjét. Magának vette a kisebb részt. Valamit megértett. Hálás volt a pillanatért.

Mondd,mit jelent neked a halál?

Egy szép délelőtt,mikor a természet tavasznak képzelte magát, amikor kiscicákat mutatott be a padlás szelleme,az élet folytonosságára,akkor történt:
Kisnagy Ember odaállt Kerekszemű Hülyegyerek elé,imigyen szólva hozzá:
- Meg fogsz halni?
- Meg.
- Remélem most!
- Ne reméld. Amikor halni készülök majd,elmegyek innen,ne legyen gondotok a temetésre, felesleges kiadás.
- Majd eltemetünk a diófa mögé, ott mindennap lehugyozhatom a sírod. Viszek citromot is, nyalogatni,hogy köpködni is tudjak!
- Aztán el ne felejtsd a napi szertartást, te Kisnagyember!
Most azt hiszed,kedves olvasó,hogy ez egy szomorú történet. A párbeszéd,derülten zajlott. Kisnagyember,érzett valami melegséget szíve mélyén. Ugyanis szíve van. Az iskolában sokan csúfolták érte,éveken át, de ő kitartott. Miért is lenne Bádogember? Azokból számtalan fut az utcákon.
- Tudod, Kisnagyember,az Élet már olyan folytonos féle,változik,áramlik,egyikből a másik formába olvad, mint egykor a nagyszüleim,akik teste gesztenyefává alakult, lelkük más emberi formában,manapság is a világban gyűjtik a tapasztalatot, egy nap elmegyek,mint ők is elmentek,mint ahogy Te is elmész majd. Az egyik indián törzs úgy mondta,a férfiak a Nap útján mennek,a nők és gyermekek a Hold útján. A temetőkben,emlékeid találod, dohosan,porosan, virágot viszel, hogy kiengeszteld lelkiismereted , hogy meggyászold meg nem élt érzéseid, felelevenítsd elhallgatott szavaid.
- Hagyd abba ezt a baromságot! Kussolj bazd meg,mert megütlek!
- Mi a baj?
- Az,hogy egy barom vagy!
Talán igaza van Kisnagyembernek. Minek beszélni róla. Legyen a halál tabutéma. Hisz félelmetes. A haláltól félsz? Tényleg? Mondd,mit jelent neked a halál?

Sólyomfi

Egy nap, Sólyomfi, túl sok humort szippantott az őszi ökörnyálon utazó pókok potroháról,így szólt Kerekszemű Hülyegyerekhez:
- Még most sem késő, valósítsd meg az álmaidat!
Kerekszemű Hülyegyerek ezt olvasván,először meglepődött. Majd kirobbanó nevetése színezte kékre az eget. 
- Ezt az álommegvalósító szöveget kiscserkészeknek szokták adni, Halloweenkor, cukorka helyett. - válaszolt imigyen, majd székbe,asztalba kapaszkodva a kacagástól, elindult,hogy igyon egy kávét.

őrzöm a hajnalt

őrzöm a hajnalt
feltámadás napján is
friss, hűvös legyen

Cicám idézi

szőrös pulóver
Cicám idézi holtak
napja reggelén

álmodó hajnal

álmodó hajnal
vállamra hajtja fejét
később kávézom

2016. október 20., csütörtök

Mások sírjánál mire gondolsz?

Szitáló köd vette körbe, a világ, sejtelmes árnyakkal csiklandozta érzékeit, mintha kísértet filmben kapott volna főszerepet. Hideg, vacogós éjjel után, a hajnal sem hozott enyhülést. Tétován nyúlt zsebébe, cigarettát keresve. Használt papír zsebkendőket markolt csupán.
- De bolond is vagyok, hisz évek óta már, letettem kis időre a bagót, ugyan mit is találhatnék mást…
Szeretett volna napkeltét látni, valami halvány reményt arra, hogy az élet él, létezik, megy tovább, jelet keresett, hogy nem az Elíziumi mezőkön lépdel. Mellkasa sajgott, gyomra ponttá szűkült, könnyei patakként folytak, még érezte az utolsó érintést, illatát, látta mindent értő tekintetét, üvölteni akart, tombolni, utána menni, utána menni…
- Miért, Istenem!? Miért!?
Süketen állt a csend, ki válaszolt volna? Annyi év tanulás, tapasztalat után, mit ér mindez? Kapkodva vette a levegőt, gondolatai folyvást körbe jártak, emlékek- ízek-élmények sora jött, és a fájdalom, mindent összeroppantó súlya. Egy utolsó beszélgetés kéne még, néhány szó, hogy jól van dolga, a bardo haragvó istenei távol vannak, nem bántják, biztatnám én is, semmi baj, alig negyvenkilenc nap a következő születésig, semmiség, hamar eltelik… Ugye jól vagy!? Adj jelet! Bármit! Egy szellőt, csalóka fényt, bármit!
Süketen hullott alá a csend, csak a köd szitált továbbra is, szenvtelen.
- Talán ő, aki megjárta a világok sorát, talán ő… beszélne vele, közvetítene, utána menne, biztatná, hírt hozna felőle…- ily gondolatok futottak át lelkének mezején.
- Ő sem képes mindenre.
- Ki szólt! Hát jelet adsz? Ó Istenem!
- La Morte vagyok. Barátod, és barátja mindenkinek, ki él, vagyok a révész, az utolsó táncos, mesehallgató, utolsó szavak tanúja.
- Ó! Akkor Te segíthetsz nekem! Kérlek szépen, nagyon kérlek, engedd, hogy beszéljek vele, egy percet adj csupán! Bármit megteszek, megadok cserébe, akár az életem is, ezért az egyetlen lehetőségért!
- Hagyd el beszéded, ülj ide mellém. Még én sem vagyok mindenható, a törvény, bár hihetetlenül hangzik, rám is vonatkozik. Aki meghal, az bizony vissza nem tér soha. Aki meghal, azzal többé beszéded nem lehet. Szerepét letudva, távozása után, rá sem ismernél. Lehetett előtte a legjobb édesanya, hős apa, egyetlen gyermek, unoka, rajongva szeretett szerető, feleség, férj vagy testvér, belépve a bardoba, szerepét maga mögött hagyva, nincs számára maya világa, a létforgatag távoli örvény számára, szereplői, csak, mint hangyák a bolyban.
- De hát az újjászületés! Annyit beszélnek róla! A bardo negyvenkilenc napja! Ahol törvény van, kiskapunak is lenni kell!
- Ne reménykedj hiába, aki elment, annak menni kell. Mások sírjánál állva, mire gondoltál? 
El nem mondott mondatokra, meg nem élt érzelmekre, elvesztett hitekre...?
- Igen… annyi mindent mondtam volna még… fogtam volna még kezét…
- Míg itt vagy, törődj az élőkkel. Ki elment, dolgát letudta, szerepe lefoszlott róla, mint avítt kabát. Tisztán Az, semmi több. Egyszer Te magad is átléped a határt, gondolataid is maradnak itt, ebben a sűrű, ködös, látszatvilágban. Élsz, hogy tanulj, tapasztalj, átégj szenvedélyek és szenvedések tüzein, újra és újra, más alakban, szerepekben, csepűrágóként szórakoztatva az isteneket.
- Ez lenne az újjászületések körkörössége? Sosincs vége?
- Egyszer majd véget ér, ez a törvény. Majd elkezdődik valami új, sosem volt, ez a törvény. Most szenvedsz, most égsz, remélsz, tudásod próbája ez. Eddig tanult tapasztalataid súlya itt mutatkozik meg, mások sírjánál állva. Tekinthetsz erre, mint vizsgára, próbára.
- Mi lesz, ha elbukom?
- Újra átéled.
- Mondd, La Morte, talán könnyek nélkül kéne néznem szeretteim elmúltát?
- Semmit sem kell, kéne. Emberként, az érzelmek tengere hullámzik benned. Mi a tenger dolga? A hullámzás. Mi az ember dolga? Az élet. Az Ember és az Élet: Egy.
Mondd el, amit szeretnél, míg lehet. Érezz, higgy! Legfőképp pedig, bocsásd meg a Te vétkeid.

Ültek egymás mellett. Kávé illata töltötte be a teret. Kávéillat és a béke csendje. Mélyen, legbelül sajgott még. Fény szűrődött át a köd leplén. 

2016. október 14., péntek

Buddha és a Kerekszemű Hülyegyerek

Sápadt telehold fénye cirógatta arcát, álmai valóságnak tűntek,egyikből a másikba szállt, gondolatai alatt érezte, valahol egy lóláb lóg ki. Fél szemmel kereste. Álmában néha felderengett a sejtés, túl életszerű a látvány,túl logikus,steril, mintha az történne,amit elhatározott,amit kigondolt,amit szeretett volna. Gyermekkorának homokozóbeli játéka jutott eszébe,homokvár építés, műanyag katonákkal vívott harcok, hasbarúgás egy műanyglapát tulajdonjogáért, cserébe marék homok szemekbe szórása. Boldog gyermekkor. Boldog felnőtt kor.
- Milyen felnőtt? Honnan veszem ezt a gondolatot,hisz a felnőttek szürke,unalmas arccal,komolyságot erőltetnek lelkükre, észre sem veszik a hulló őszi falevelek táncát, öregemberek ráncaiban nem látják…a mit is…a ránctalanító krémek hiányát talán? Vagy az idő vasfogának nyomát?
Mit lát egy felnőtt? Megkérdem.
Bandukolt a kisváros utcáin,nézte a felnőtteket. Kérdezte volna őket, meg sem álltak, siettek tova,küldetésbe,munkába,vagy egyszerűen,mint a legtöbben,megszokásból siettek,maguk sem tudták,hová,merre. Így tanulták,látták másoktól is. Egyedül Jehova Tanúi álltak,várrtak. Na jó,őket inkábbb nem kérdezte semmiről.
- Ó te szegény Kerekszemű Hülyegyerek! Látom,telve vagy kérdéssel! Kérdezz engem!
- Hát te meg ki vagy?
- A Buddha. Legalábbis így emlegetnek,bár hiába járok kelek a világban,senki sem ismer meg. Próbáltam már névtáblát aggatni pólómra,mint irodaházak dolgozói,de akárkihez mentem is oda,kérdésekre várva, a legjobb esetben is csak fánkot nyomtak a kezembe.
- Te vagy az,akinél menedéket lehet venni?
- Ja, lehet. Bár amikor ezt mondtam azoknak,akik végre meghalgattak,elmagyarázták,merre találom a legközelebbi hajléktalan szállót.
- Biztos felnőttekkel kezdtél…
- Ki mással? A gyermekek ismernek,felismernek, boldogan zsonganak körbe, van,ahol elhalmoznak füstölő szerekkel,étellel-itallal, virágok illatával. Van,ahol a gyerekek bunkert kérnek tőlem,vagy búvóhelyet bújócska játékukhoz. Közben persze kacagnak, zengő nevetésük csiklandozza bensőm.
- Adj tanácsot,mihez kezdjek a felnőttekkel? Folyton sietnek, szaladnak, komolyságot kevernek komorsággal, balra fordulnak jobb helyett, szemüket nézésre használják,látás helyett, menedékként házukban bújnak meg, házuktól remélnek kegyelmet La Morte mosolya elől.
- Hagyd őket. A felnőttek,csupán kisgyermekek, játékuk örömtelen ugyan, sebeik vére festi pirosra az esteli eget, vénségükre La Morte elhozza számukra a lehetőséget,mindnek,hogy egy nap ez legyen nevük: Kerekszemű Hülyegyerek.
- Ó Magasztos! Mit tehetek érted? Kérj tőlem,egy kegyet, mozijegyet vagy valami hasonló csacskaságot, esetleg kóbór kiscicát!
- A Nirvánában időtlen időkben időzvén,csak megmoccant bennem valami, ami arra késztetett,megkeresselek. Taníts meg kalácsot sütni. Tudod,kalács nélkül a Nirvána,üres.

Így történt,hogy a Buddha,akit vásárokban árulnak,nevető,kövér istenségként, tulajdonképpen,a sok kalácstól lett kissé telt forma,nevetése pedig gyermekek kacaja, édes,akár a kalács.