2010. május 31., hétfő

És nem vesz rajtuk erőt a halál

Dylan Thomas (1914-1953): És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

(Ford.: Kálnoky László)
(Forrás: Helyzet Ember irodalmi folyóirat 6.szám 2004. nyár)

Együtt

Múló napok, hóban szunnyadó reggelek,

A hajnalok csillagfénye Téged idéz.

Hangod átszűrődik az éjjel álmain,

Érintésed,csókod ajkamon, s a kéz,

Csöpp kezed elsimítja a felhőket

Töprengő jelenem sóvár perceiről.


Rád vágyom, a pillanatok egyé válnak,

Nincs már én, mi megmarad a mában.

Tükörbe nézve Téged látlak,

Szíved fénye visszhangzik a retinámon,

S álmunk-vágyunk egy felé tart már örökké,

Együtt megyünk, sárgaköves úton, a csodák földjére.



Virágok szirma hull reám

Virágok szirma hull reám,

Szavaid, áldásként, lelkem

Simogatják.


Jelenléted kézzel fogható

Érintés, lágyan körbevesz,

Átölel.


Bárhová nézek, Te nézel vissza

Rám, a tavaszi nap sugarában,

Melengetőn.


Igézeted élő varázs, angyalok

Kórusa ily fenségesen gyönyörű,

Mézédes.


Rád várok, végtelen szerelemmel,

Együtt látjuk közös jövőnk,

Boldogan.