2016. december 13., kedd

Karácsonyi mese 2016

Derűs reggel fogadta, jó szokásához híven, most is fekete karácsony ígérkezett, havat akkor látott, mikor legutóbb benézett a fagyasztó rekeszbe, ahol a Mikulás szarvasát őrizgette. Kockás takaróját kissé jobban maga köré hajtotta, díszes párnáját megigazgatta, füstölőt gyújtott, naptárját laza mozdulattal dobta a kályhába, a hátra lévő kis időben a nélkül is tudta, közeleg a karácsony.
Vendégei régen megérkeztek, a közelgő ünnep elől menekültek hozzá, egy kis nyugalom, béke és szeretet reményében. Az utcák, hollywoodi filmekben látottakhoz hasonlatosan, kihaltak, üresek voltak, a közeli-távoli áruházakban pedig látszólag elszabadult a zombi apokalipszis. Fűtetlen templomokban, szeretet híján befagytak a szenteltvizes medencék, melegség egyedül a kék ég alatt, valamint néhány ember lelkében maradt, a Lélektűz Őrzőinek szívében.
La Morte, rendíthetetlen optimista mosolyával feldobta az otthon hangulatát, Mikulás végre kipihenhette magát, mióta a gyerekek ajándéka az interneten is megrendelhetővé vált, munkája javát rábízhatta a futárszolgálatokra, kezében egy üveg, behűtött Chateau Le Gris Loupiac-kal, egyre csak örömködött, gondolatban már a szarvas pecsenye illata csiklandozta orrát, másik kezével a nyugdíjkérelmét próbálta érthetően megfogalmazni, bár kérdéses volt, eddigi munkássága elfogadható lesz-e? Jézus, mint keresztjét egykor, cipelte tavalyi, megunt lapos tévéjét a kuka mellé, a futár már bejelentkezett, hozza az ideit, modernebb, nagyobb, és persze, ami igazán lényeges momentum, jóval drágább. Egyedül a Magasztos ücsörgött kopott ülőpárnáján, várta, hogy valaki végre telerakja evőtálkáját, miközben érezte legbelül, ebben a korban jobban jár, ha végre leballag valamelyik boltba, ahol válogathat is kedvére a sok-sok finom, gyönyörű, csodálatos, nyálat folyató kutyáknak sem javasolt élelmiszerűség között.
- Ejj, azok a régi szép idők! Mikor még vidáman lehetett belehalni a mérgezett vaddisznóraguba! – így nosztalgiázott, miközben lassan feltápászkodott, látván, hogy lelkes hívei inkább a Facebook posztjaikkal vannak elfoglalva.
- Kávét? Valaki? Friss, finom, üde és 100% arabica… már ha ez feldob valakit. – lelkendezett, La Morte.
- Maradok a bornál- hümmögött Mikulás – öreg vagyok már a lelkesedéhez.
Jézus éppen a rendszer beállításokkal szöszmötölt, Biblia helyett a használati utasítást böngészte:
-- Bár az emberek is ezt olvasgatnák, mennyivel okosabbak lennének! Itt van például a hibaelhárítás menüben: ’Amennyiben a TV süket, élettelen, sótlan, szikár műanyagdarabnak tűnik, nézze meg, van-e áram a konnektorban,egyáltalán,csatlakoztatta-e készülékét? Mert amennyiben nem,akkor várhat a csodára,mint aki csak a Facebook bejegyzésektől várja a megvilágosodást.'
Útjelző, felnézett a monitor elől.
- Gyerekek! Karácsony közeleg, kértek valami ajándékot? Most szóljatok, a csomagküldő szolgálatok hamarosan bedugulnak, félő, hogy csak jövőre ér ide, amit szeretnétek.
Mikulás, Jézus, Buddha és La Morte, döbbent csendben hallgatott, maguk elé meredve, befelé figyelve.
- Ugyan, mire vágynánk még? Holmi újabb kütyükre? – Itt Jézus kissé elpirult- vagy újabb haszontalan csecsebecsékre?
- Mit szólnátok egy téli nyaraláshoz? Akciós wellness üdülésekkel bombáznak a szállodák, csupa kihagyhatatlan last minute ajánlat, akár részletfizetéssel is, elég márciustól fizetni, legfeljebb jövő karácsonykor az adósok börtönében énekelhetjük a Mennyből az angyalt.
- Te Lókötő, Te! Inkább kóstold meg a Loupiacot!- harsant fel Mikulás.
- Tessék, egy finom, forró kávé!- nevetett, la Morte.
- Hoztam neked kalácsot, bolti ugyan, de akciós és szívesen megosztom Veled!- szólt Buddha.
- Én sült halat tudok kínálni a kalács és bor mellé! Utána nézhetjük együtt a kedvenc sorozatod! – suttogott Jézus.
- Lám, csodás a karácsony, így együtt, Veletek! – lelkendezett Útjelző.
Halkan kopogtak. Csend lett, mézeskalács illat kúszott be a küszöb alatt, ajtót nyitva Quan Yin mosolygott, kezében egy nagy tál mézeskaláccsal.

2016. december 9., péntek

Lírai mese

                                                                              I.

Rekkenő hőségben fürdött szikla, homokdűne, ameddig a szem ellátott. Lábuk alatt surrogott a homok, élvezték a bíbor égbolt színét, árnyékaik messze nyúltak a végetlen nappalban, szavak nélkül is értették egymást. Mióta eszüket tudták, együtt voltak, cseperedtek, kisgyermekként, a hosszúra nyúlt éjszakákon számolták az ég csillagait, meséket szőttek, ábrándos álmaikat porba rajzolták, majd napkeltekor kacagva túrták szerte szét. Nevük, nem volt, hisz úgy ismerték egymást, úgy látták egymást, ahogy a végtelen teremtette, valahol messze, egy másik bolygón, azt mondták volna, a Paradicsom sivatagi tükörképében élnek. Perzselő napjukat, Lírának hívták, kék szemük zafírként sziporkázott fényében, szőke hajuk, mint árvalányhaj nyárvégi estéken, hullámzott, lelkükben béke, szeretet, a létezés öröme dobogott.
- Látod a messzi fényeket, a csillagokat? Ott, arra, amellett a halvány csillag mellett van egy bolygó, a Terra. Azt mondják az öregek, hozzánk hasonló lények lakják.
- Szőkék, kékszeműek?
- Hasonlóak. Azt mondják, a bolygó, maga, kék. Sugárzó, különös növények és állatok tömkelege lakja, és nagy részén valami folyékony anyag van. Attól kék.
- Semmi homok? Semmi bíbor égbolt? Hát jó az nekik?
- Nem tudom. Az Öregektől hallottam ezt-azt, néhányan közülük megjárták már, ők mesélik.
- De izgalmas! Én is el akarok menni oda!
- Jó, jó… de hogyan?
- Az Öregek, mit mondanak? Talán csak vezet egy út arra, ha eljutottak odáig?
- Megyek, kihallgatom őket!

                                                                              II.

- Az Öregek tanácsát ezennel megnyitom! Mai összejövetelünk tárgya, a Terra.
- Mindannyian megjártuk, mit beszéljünk erről újra?
- Mi voltunk ott, fiataljaink viszont, úgy érzem, sok hasznosat tanulhatnak.
- Mesebeszéd!
- Üres duma!
- A fiatalok! Ugyan! Csak a léha séták, a homokdűnék, álmodozások, ugyan már! Meg sem hallgatják az Öregek meséit!
A nagyterem alatt ablak alatt hallgatózott. Fülei remegtek az izgatottságtól, milyen mesék? A Terra… mit titkolnak? Biztos irigyek, hogy a fiatalok elől elzárják a lehetőséget, a megismerésre!
Hirtelen ötlettől és indulattól vezérelve, belökte az ajtót, az elképedt Öregek szemébe nézett, hallgatott. Tucatnyi szempár nézett rá, békésen, megértéssel, várakozással, csipetnyi derűvel.
- Csak néztek kerek szemeitekkel, nem szóltok! Mégis, derű fénye árad… szóval… szóval… - tátogott, akár a homoki farokcsettegtető, mikor levegőre ér- tudtátok! Vártatok!
Csend honolt a teremben, tucatnyi fej bólintott lassan, méltóságteljesen.
- Ifjú! Jól látod. Valamikor régen, ifjú korunkban, mi is így tettünk. Hajtott a megismerés vágya, ismeretlen tájakra, a csillagok közé.
- Halljam hát a meséket, okos akarok lenni!
E szavak hatására kirobbant a nevetés, az eddig néma Öregekből is. Újra fiatalnak érezték magukat, önmagukat látták, sok évvel ezelőtt, ismétlődni látták saját életmeséjüket. Szüleik meséjét, azok szüleinek meséjét.
- Ifjú gyermekünk, a meséket magad fogod elmondani, megírni, mikor visszatértek.
- Mi? Micsoda?
- Igen. Te és a testvéred. Hisz mindketten benne vagytok a buliban. Tudtuk már rég, figyelemmel kísértük fejlődéseteket. Menj, hívd ide őt is.

                                                                               III.

Égbenyúló piramis magasodott előttük. Az Öreg érintésére ajtó nyílt rajta, feltárult egy hosszú, sötét és szűk folyosó, mely látszólag a semmibe vezetett. Szótlanul lépték át a küszöböt, így haladtak, sötétben, érzésük szerint már órák hossza. Hosszas menetelés után, hatalmas terembe értek. Nem látták tetejét, sem végét, zsigereikben érezték, zárt térben állnak, előttük csupán egy emelvény, két szarkofággal. Kőből faragott ládák, tetejükön tonnányi fedél, oldalukon szárnyas és csúszómászó, lábatlan lények faragott képmásai, ismeretlen alakok, az Öregek szerint fák, és valami, amit víznek neveztek.
- Lépjetek fel, feküdjetek be, eme koporsókba. Életutatok, itt, a Lírán, véget ér. Testeteket magatokkal vinnetek, szükségtelen, a Terrán újat kaptok. Emlékeitek, mélyen eltemetve bennetek lesz, mikor eljön az idő, segítségetekre lesz, addig viszont, létálmotok, magatok építitek. Viszont látásra, gyermekeink!
- Köszönjük a lehetőséget, Öregek! Hipp-hopp, jövünk, megyünk, hamarosan találkozunk, mesélünk!
Álltak az Öregek, némán. Szemükben a derű fénye csillogott, bensőjüket nevetés rázta: hipp-hopp! Persze… álmodjatok csak, gyermekeink!

                                                                              IV.

Neszezés hallatszott. Csobogás. Valami simította bőrét, langyosan, kellemesen. Sötétség vette körül. Majd kinyitotta szemét, egy időre újra becsukta, a fény hirtelen volt, elvakította, mintha valami kéket látott volna. Óvatosan próbálkozott újfent. Kék ég tekintett vissza rá, a közelben sekély folyó csobogott, mellette egy lány feküdt, hasonlóképpen, pislogva, ámuldozó tekintettel.
- Mi lehet ez? – kérdezte.
- Annyira szép! Te sem tudod?
- Semmit sem értek. Fák, füvek, kékség és lágy folyékonyság, rád nézek, valami melegséget érzek, izgatottan dobban bennem a szív! Ismerlek!
- Én is ismerlek!
- Hol vagyunk? Mik vagyunk? Mi ez? Semmit sem értek!
- Jön valaki! Nézd! Szárnyai vannak! Úgy néz ki, mint mi, csak szárnyai vannak… de érdekes!
- Üdvözöllek Tollashátú! Meg tudnád mondani, kik vagyunk és mi ez a hely itt? Egyáltalán, mi ez?
- Üdvözöllek Titeket, Líra gyermekei. Persze, hogy tudok válaszolni kérdésitekre. Gyertek velem, a Nagytisztás Ősöreg Tölgyfájánál vár titeket valaki, aki mindenre kimerítő választ ad majd.
Követték Tollashátú idegenvezetőjüket, lábuk alatt simán süppedt az út, a bokrok maguktól hajoltak félre, a déli forróságot bárányfelhők árnyalták, gyümölcsök kellették magukat, hogy éhüket csillapíthassák.
Lábatlan, csúszó-mászó idegen tekeredett Ősöreg Tölgyfa törzse köré. Szemei mereven, áthatóan nézett rájuk, mégis, valami lehetetlen derű áradt belőlük. Ajka keskeny mosolyra nyílt, hangja selyemként simította lelkük mélyéig őket.
- Gyermekeim! Vártalak titeket. Tudásszomjatok hamarost csillapításra kerül. Gyertek, egyetek, igyatok, nálunk így illik a vendégeket fogadni.
- Vendégek vagyunk?
- Azok vagytok. Isten hozott titeket.
Éhesek voltak, habzsolták, amit kaptak, aranyló csodabarackot, melyből ezerévente egyetlen darab terem, de fiatalok voltak, hírét sem hallották. Ambróziát ittak. Összefolyt előttük a világ, a kék meg a zöld, forgott a föld, a felhők megnyúltak, vattaként fonva körbe őket, képes suhantak, villantak, körbe-körbe, szédületükben kezük, mely eddig összekulcsolódva adott bátorítást egymásuknak, szertevált, külön-külön álomköd ereszkedett lelkük tájaira, csak zuhantak, zuhantak egyre lejjebb.

                                                                              V.

Sírva ébredtek, cseperedtek, küzdöttek elemekkel, természettel, emberekkel szent szemék nevében, eszmékért, anyagi kincsekért, hajtotta őket a vágy, megismerés tüze, felfedezés, játéköröm, érzelmek fájdalma, hol rövidebb, hol hosszabb időszakon át, nem sejtve, hogy testvérek ők. Játszottak szülőt, vértestvért és szeretőt, lelki társat, tanárt-diákot, fiút-lányt, egy országban vagy külön, hol közelebb, hol távolabb egymástól, néha néhány év eltéréssel, hogy jobban összezavarodjanak. Így teltek a földi évezredek, életek sora telt, mint gyöngyfüzér szemei, egymás után, sorba, felfűzve. Szemükben egyre mélyebb lett a megértés fénye, derű, fájdalom, a nem kért bölcsesség. Szívük halkabban dobbant már, fiatalos kilengésük lecsendesült. Valami derengeni kezdett lelkük mélyén. A világ áttetsző lett olykor, pillanatokra felfedte álomszerűségét, mint az alvó, ki reggel felé, fel-felriad, órájára néz, oké, még van öt percem, addig alszom még.

                                                                             
VI.

Zavarosan ébredt. a világ, amit ismert, kusza volt, értelmetlen. Keze magától indult keresni cigarettás dobozát, matatott az ágy mellett, a kisasztalon. Semmi.
- Bakker! Hisz rég leszoktam. Nahát! Biztos, valami rémálom utóhatása. Főzök egy kávét, jobb lesz utána.
Kicammogott apró konyhájába, Ősöreg kávéfőzője rekedt sustorgással, kotyogással jelezte, az életmentő hadművelet folytatásához előállt, az istenek nedűje. Élvezte, ahogy kicsap a gőz, nézte csészéjét. Arról ábrándozott, lehetne ez egy kifogyhatatlan csésze, mindig forrón, édesen, netán tejszínhabbal, gyömbéres keksszel. Mint valami mesében. Nevetett magában, kortyolt. Ideje lesz valami hasznosat is tennem. Bekapcsolta hát számítógépét, híreket böngészni, vajon történt-e valami érdekes virtuális világában, a nagyvilágban, a kisvilágban, rejtett világában.
Újabb kávét töltött. Csokis kekszet tört mellé, komótosan harapta, elmerült a roppanásban, a kibontakozó íz orgiában, feledésbe merült a kis-nagy világ összes bánata, egy pillanatra.
- Mesét kéne írni erről! Kávékról, csokis kekszekről. Talán még olvasható is lesz, ne adj isten, talán valaki megérti.
Nosza, nekilátott, kis idő elteltével, ujjai maguktól vándoroltak a billentyűkön. Mesét írt. Maga sem tudta, mi lesz a történet, visszaolvasta, menet közben, újra és újra, meglepődve:
- Én írom? Vagy a mese írja magát? Úristen! Miket írok! Engem kivégeznek, ha közzé teszem!
Majd folytatta, belső ösztöke bökdöste egyre: írj! Írj!
Megosztotta. Késő bánat, erre gondolt, most aztán kapok hideget bőven. Valami Gautama nevű úriember viselt dolgait figurázta ki, elege volt az álszent keresztényekből, az álszent buddhistákból, az álszent gurukból, a mindent elborító anyagias és feltétel nélkül behódoló szemléletből. Minden egyes nap, újabb vágya füstölgött el, tekintetének súlya alatt, az élet újabb és újabb rétegei tárultak fel előtte. Nem tűrt többé megkövesedett hagyományt, áporodott levegőjű tanításokat, dodzsókat, balgán bólogató tanítványokat. Néhány tanítványa, aki lelkesedett újszerű tanai iránt, hamar megkapta a feladatot:
- Ne bólogass! Légy mester! Azért vagy tanuló, hogy meghaladd a mestert!
Kevesen viselték el. Egyszerűbb volt szavakkal dobálni, köpködni rá, és keresni valaki mást, ahol akol melegben mehetett a közös bégetés, melynek csak az vetett véget, mint minden másnak: az elmúlás.

                                                                              VII.

- Zavarhatlak?
- Igen. Bármikor. Mit szeretnél?
- Olvastam írásod. Blaszfémia! De tetszik! Végre egy friss, üde forrás a sivatagban!
- Agyon dicsérsz. Köszönöm!
- Szeretném, ha írnál még. Többet. Még többet.
- Meglátom, ki tudja, talán, nem tudom, ugyan miről írjak?
- Segítek, ha gondolod, ha megengeded.
- Miben? Ugyan… mesebeszéd. Esetleg, tehetünk egy próbát, segíts, ha tudsz.
- Oké. Quan Yin vagyok, az Ezerszemű és ezerkarú istenség, boddhiszattva, vagy valami hasonló.
- Nekem is kéne valami hasonlóan jól csengő név…
- Viktor.
- Az gagyi. Az erdőben mindig eltévedek, az életben is. A nevek között is, sosem emlékszek nevekre, arcokra, csak kivételes esetekben. Legyen valami könnyű, ami utal arra, hogy… hol is tartottam? Megint eltévedtem… Útjelző! Ez az! Útjelző leszek az új keresztségben!
- Ahogy gondolod, majd lekopik rólad.

                                                                              VIII.

A költő, így írt egykoron:

„Messziről jöttem, messzire megyek,
   A miértekre, nincs felelet,
  Üldözöm magam és életem,
  Üldöz engem a félelem.

  Nem mondták, miért, nem mondták, hogyan,
  Elmentek felettem, elmentek boldogan,
  S most elmegyek én is. Jó éjszakát!
  Számomra sosem lesz, csak volt, a világ. „
 
Ez a kis versike járt a fejében. Reggeli közben. Ezen a reggelen, bánatot reggelizett, friss korpás kenyérrel, kólával és zöldhagymát falatozott mellé, ha már bánat, legyen nehéz beszélni róla, hagymaszagú lehelettel legalább csendben maradok. Így okoskodott. Más bánatát ette. Neki, bár sok szomorú emléke volt, szívében mindig lehetett találni fogpiszkálótól a hajóárbocig mindent, mindig akadt helye egy kis vendégbánatnak. Főleg, ha nagy nehézségek és számtalan év után felismert testvérének bánatáról volt szó. testvére, egyetlen századmásodperccel hamarabb érkezett a világba, most mégis, ő ébredt hamarabb. Ősi törvény szerint, valamint a szív törvényei szerint, az vigasztalja a másikat, aki hamarabb ébredt, akinek több hajóárboc edzette szívét, aki képes kerek szemekkel viselni, a fájdalom hullámverését.
- Mondom neked, újra és újra, a halál, a bardo, mind a létálom része. Hisz tudod.
- Menj a fenébe Okostojás! Oktasd ki a diákjaidat, Te… Te… irgum-burgum, hottentotta mézes puszedli!
- Jól van, na! Gondoltam, hogy csendben kéne maradnom, de akkor meg azt hinnéd, közömbös vagyok. Kitelik tőlem, az tény, még ha tudom is, végre átlátsz rajtam, de földi létálmunk azért még ködös nappalokat hoz, akár a december eleje.
- Segíts rajtam Tökkelütött!
- Hát mit teszek éppen?
- Beszélsz. Sokkal többre vagy képes, holmi fecsegésnél. Hallgatásod erővel teli, írj inkább mesét, a fájdalomról, az elmúlásról.
- Írok. Másról írok majd. Arról írok, hogy élt egyszer két ifjú teremtmény, egy távoli bolygón, egy sivatagos bolygón, ahol az Életet, a maga valóságában látták. Mégis, kíváncsiságuk messze sodorta őket, hogy megtapasztalják, milyen a fájdalom útja, a bánat ösvénye, az érzelmi viharok tornádója, ahol a szenvedélyek és ragaszkodások ködösítik a látást, hol az értelem hideg fénye önmagában legfeljebb angyalokhoz tehet hasonlatossá, ahol a vakság miatt tapogatózva ragaszkodunk egyszerinek vélt életünkhöz, szerepeinkhez, ahol nem ismerjük fel egymásban és másokban, testvéreinket.
- Eszemet vesztem a fájdalomtól! Mit tegyek?
- Mi fáj? A lélek? Az üresség? Mint mikor a paszuly karóra támaszkodik, s mikor a karót kihúzzák, a bab úgy érzi, elesetté vált. de nézd csak meg, ugyanúgy termést hoz, támasz nélkül is. Mert a támasz, kényelmes ugyan, ha sánta vagy, addig segít, míg újra járni nem tudsz. Vedd észre, támasz nélkül is erős vagy immár. A támaszok sorsa ez, új helyre kerül, oda, ahol szükség van rá. Bár látszólag nincs többé, máshol, más alakban testet ölt, hogy segítségére legyen, a rászorulónak. Láttam a képeket, melyen szinte körbefontad, ránehezedtél, és azt hitted, egyedül Ő adhat neked értelmet, erőt, támaszt és vigaszt. Eljött a nap, hogy megmutasd, mennyire megerősödtél. Első lépteid tétovák még.
Mind így kezdtük. Itt a Földön is. Tétován. Botladozva. Kivétel nélkül. 

2016. december 3., szombat

Bennem élsz s én Benned

Égenjáró szentatya, ezen a napon is kékre festette az eget. Hosszúra nyúlt árnyékok hallgatták befagyott pocsolyák jeges történeteit, Mikulás Úr Kawasakira cserélte rénszarvas szánját, szakállát levágta – Ugyan már! Ódivatú! felkiáltással, helyette pamut pamacsot ragasztott, Útjelző pedig, szokásához híven újfent eltévedt séta közben. Vad sziklák között ment, lépései megfontoltan mozdultak, ráérősen követte őket, árnyéka kérdőjeleket rajzolt a párába, aggódott fénylő fele iránt, vajon józan esze után önmagát is elveszti valahol a vadon rengetegben? Mi lesz akkor szegény, kósza árnyékkal? Ki ír majd La Morte viselt dolgairól? Egyáltalán, hol talál újabb állást egy munka nélkül maradt árnyék?
- Csodás a táj, repülni vágyom, merre van szakadék, hegytető? Sassá változom, verébbé, netán kockás fülű nyuszivá, fülemből propellert hajtogatok, úgy szelem majd az eget, az árnyékom mit tehet ellene? Úgy is követ, ez a sorsa.
- No-no, fiatalúr, lassabban a bohókás ötletekkel! Kávém csak addig forró, míg melletted állhatok, szegény árnyékodra is lehetnél tekintettel, manapság senki sem vesz gazdátlan árnyat magának, inkább pihenj a hegytetőn, zsákodban csokis croissan, keksz, mi egy más. Élvezd!
- La Morte! Öregszel talán? Hisz egyedül te tudsz engem magaddal vinni, csillagkapudon át, jól tudom, utolsó utazásom jegyét még nem állítottad ki!
- Persze, könnyű a fejemhez vágni ilyesmit, jól tudod, elromlott a nyomtatóm, modern időket élünk, sokba kerül a javítás, hát még egy új, addig örülj, bezzeg régebben, mindig volt biankó menetjegy, csak oda.
A hegytető, mintha sosem akart volna odaérni hozzájuk, mentek előre, egyre feljebb, a hegytető, mintha lépést tartott volna velük. Vajon attól félt, érte jön Kaszás Pajtás? Régebben a hegytetők csak álltak és várták, hogy valaki végre rájuk másszon.
- A hegyek is megbolondultak a sok internetes bölcsességtől. Attól leszek fittebb, ha többet kell másznom felfelé? Netán úgy érzi, ha könnyedén meghágom, könnyűvérű orom lesz örömöm?
- Ugyan Útjelző, miért látsz már megint többet a kelleténél? Hisz itt nincs free wifi, szegény hegy, miképp is fizethetne elő másra, érzed, ahogy alád simul? Lágyan dorombol, mint cicólányok, mikor napfény kandúrfik cirógatják őket. Csupán tolja maga előtt a téridőt, minél többet lehessen veled.
- És Te? Öreg barátom? Mióta is? Mióta állsz mellettem, hűségesen, fáradhatatlanul? Végtelen kávéd illata, eónok óta gőzölög, mindent tudsz rólam, születésemnél kezem fogtad s majd fogod távoztomkor is, mosolyod biztat ma, holnap is, elkísérsz, majd mond, a bardo színes forgatagában? Ugye számíthatok rád örökké? Annyira misztikus, rejtélyes vagy, ismerlek és mégsem, veled ébredem, velem fekszel, álmom őrzöd, gondoskodsz, ápolsz, tanítasz.
- Gyermekem, barátom, testvérem, mind Te vagy. Talán-e kis versrészlet ezer szónál többet mond:
„Bennem élsz s én Benned,
Mi ketten vagyunk egyek.
Lángokba borulva állunk ellen,
Sok sötét fergetegnek.”
- La Morte! Hiszen te romantikus vagy!
- Tükrözlek Téged barátom…
- Az időtlenségben létezel, míg én…
- Mesebeszéd. Nézz a szemembe Útjelző! Mélyen. Mélyebben, jöjj, merülj el benne, jöjj!
Eltűntek a fények, értelmét vesztették az árnyak, visszhang nélkül hulltak semmibe a hangok, a világ fogalmai „– Bocs, de nekünk most fontosabb dolgunk akadt!” Felkiáltással kihátráltak a létezésből,
megszűntek a formák, feloldódott a gondolat, az Éberség önmaga ragyogott fénytelen se nem itt-se nem ott, se nem ez-se nem az állapotában. Belátta, amint Önmagának tudatára ébred, megalapozza létezését, ezen alapra építi Életházát, Sors tetővel, Karma szőnyegekkel, kandallójában mágia tüze fénylik, kávéscsészéjében az örök kávé kezd gőzölögni, tükörbe néz. Egy hópárduc tekintet néz vissza rá. Altató dalt kezd el dúdolni: Bennem élsz s én Benned…

2016. november 30., szerda

Vajszívű ( Brogyányi Mihály társszerzővel írt mese )

Egy csodás nap, így szólt:
- Vajszívű ember vagyok,a türelem végtelensége ölt bennem testet. 
- Hát persze! - csóválták fejüket a hallgatók. 
- Nem tűnök annak?
- Hát...nem igazán. 
- Pedig így van. Azért láttok másnak, mert nem ismertek. Miért? 
Mert magatokat sem ismeritek.
- És te ismered magad??
Kérdezte egy kancsal fickó a tömegből.
-....hát... felelte volna, de a fickó kést rántott.
Szívébe döfte, majd az innét kibuggyanó vajjal megkente kenyerét és jóízűen falatozni kezdett. Majd lenyúlt Vajszívű ember kabátzsebébe, arcán öröm futott át, mert érezte: Igen! Megvan! és majszolni kezdte az ott talált csokis kekszet 

Vajszívű ember ámulatból ámulatba esett.
Az első meglepetés után düh kerítette hatalmába.
Ökölbeszorult keze, ütni szeretett volna..
De egyszerre eszébe jutott: ezt nem tehetem! Hiszen vajszívű vagyok! Elmosolyodott és megértően nézte, hogy majszolja kancsal a csokis kekszet.
Nagy megértésében segített kancsal szeműnek megéleznie a kését,mert csak egy valamitől irtózott az életben: ha életlen késsel szúrták szíven.
 
A hallgatóság közt halk morajlás hallatszott. Az elismerés hangja.
-Tényleg nagy ember! Kövessük őt !
Attól a naptól fogva rengetegen keresték fel.
Futótűzként terjedt hírneve.
Elérkezett a nap,mikor Vajszívű kifogyhatatlan szíve csak ontotta a vajat,mindenki,aki megkereste, vajas kenyeret ehetett csokis keksszel. A történelemkönyvek így írtak róla: 

Vajszívű megjelenésétől számítjuk az Aranykor kezdetét,az emberiség történelmében, újra.
De egy szép nap hatalmas változás állt be életében.
Csengettek. Vajszívű unta már a sok tisztelőt, időnként magányra vágyott.
De az ember, aki ajtaja előtt állt megdöbbentette.
Mintha önmagát látta volna!
Ugyanaz a termet, tekintet, ugyanazzal a lezser gesztussal nyújtotta kezét..
Mégis, valami másság volt benne. Valami nehezen titkolható idegenség,amit leginkább illata árult el.
- Ki vagy te?? Kérdezte döbbenten.
Az idegen elmosolyodott.
-Tudtam, hogy nem fogsz rám ismerni.
Hasonlók vagyunk, mégis másak.
Ismerd meg tehát az igazságot.
Én vagyok a.... Sajtszívű ember !!!
 - Imádom a sajtot! - kiáltott fel Vajszívű, majd kacagva előkapta méteres sajtszeletelő kését, tenyérnyi darabokat szelt a Sajtszívű emberből, majd falni kezdte. Közben egy dalt dúdolgatott: 
„Vajszívű, Sajtszívű egyre megy, megeszem magam is, ha sajt vagyok,kerek. Magammal kenem a kenyeret, magamból rá sajtot reszelek, megegyelek hülye gyerek? Kérdezem magamtól! Meg! Felelem,szemem kerek, s megszületik, íme: Kerekszemű Hülyegyerek!”

2016. november 29., kedd

Már ezért megérte megszületnem

Eljöttek az első éjjeli hidegek, a fázós, reszkető holdfény, szemérmesen bekopogott az ablakon, illőn kérve kerekszeműt, hadd bújjon mellé, érezhesse melegét, cserébe az álomtalanság néma békéjével ajándékozza meg. Hajnal tündér, már egyedül találta ágyában hétalvó barátját, egyedül La Morte volt talpon, mint mindig, kifogyhatatlan csészéjéből gőzölögve mosolygott a friss,forró kávé.
- Csodás reggelt Kerekszemű Hülyegyerek! – majd kérés nélkül nyújtotta csészéjét, csészealjon egyetlen roppanós csokis keksszel. Mint bármelyik másik napon is.
Ez a reggel, mégis, kicsit más volt. Dereka hasogatott, izmai sajogtak, mintha egész éjjel messzi tájakon haladt volna át, mint ki megmászta álmába az Everest hegyet, bukfencet hányt az Andok lejtőin, cibálta a sárkány farkát. Hidegnek tűnő kinti világban, dérvirágok nyíltak, madárkák és cicók itató tálján korcsolyaversenyt tartottal a téli békák. Magára öltve varázslatosan kék pulóverét, így felvértezve mindenféle hidegek ellen, félelmet nem ismerve kidugta orrát az ajtón, majd megtörte jegét madarak és cicók vizes tálján, öröm ömlött szét bensőjében.
- Már ezért megérte megszületnem! – mondta magában, magának.
Nézte a jeges víz csendes tükröződését, valami régi, valami ősi holdfényszerű selymesség csiklandozta belülről, talán ősidők jeges napjaira emlékezett, talán csak a jeges szél indította el könnyeit, ki tudhatja. Hosszú életének szilánkjai, szerte szét hevertek az élet szemétdombján.
- Vajon ez az élet, a reggeli hideggel, a város közepén? Vagy vadon rengetegben alszom s álmodom? Talán holt vagyok, akár a kövek talpam alatt és embernek álmodom magam. Talán vessző vagyok egy mondatban, az Élet ajkán, tollpihe egy kacsa farmezején, netán, zizzenő légy lócitrom ágyon. Annyi bölcs ember, annyi bölcs könyv, mit segített? Hová vitt, merre mutatott? Hol vannak most, mikor kérdések derengenek a félhomályos sarkokban?
Felnézett az égre. Kék ég. Vagy valami hasonló. Úgy olvasta, egyszer, az ember látja kéknek, a tarkafarkú zenélő ágymatracok például zöldnek látják, a pattogva ugró hajszállepkék pedig sehogy, mivel nincs szemük. Kinek van igaza akkor? Égenjáró csónakos szellematyának, aki vedrében kékfestékkel naponta megfesti az eget? Vagy Kerekszemű Hülyegyereknek, aki csupán csodálja, és legfeljebb annyit mond: Nahát!?
- Ó ti egek! Mennyi felesleges gondolat, mind gyermekem, óvoda lettem vénségemre, bébicsősz lett belőlem, mesemondó, messze még a túlsó part…
- Barátom! Mi bánt, hogy ennyire marcangolod önmagad?
- Agyalok, La Morte. Agyalok. Ma reggel, a Kérdés Tenger partján érzem magam, partra vetett sült halként, vergődöm, mintha paprikás liszt lenne alattam, mint kit forró olaj vár, mint kinek tengernyi gondolat gyermek cibálja haját.
- Hány gondolat bánt tégedet? Hisz tudod, ágyban, párnák közt halni, nem lehet. Nincs halál, mi enyhet hozna tengernyi kérdésedre, elméd kattogása gondolatok szürke síkjára űzi lelkedet, ha hagyod. Érted-e?
- Értem, persze. A gondolat, önmagában gyenge, ha erőt adok neki, magával ragad, szürke, kopár síkra visz, szomjazó - fénytelen –végtelen üres térbe, a pokol igazi arca: ez.
- Vajon érted-e, mi az ellentéte?
- Értem persze. A szív, az érzelem, önmagában tűz, pusztító lángtenger, elemészt gondolatot, értelmet, észt, elmét, józanságot, örök részegség, mámor, kiúttalan tűzverem, a pokol másik igaz arca: ez.
- Hogy döntöttél? Merre mész tovább?
- A választás, Illúzió. A vihar, erre vagy arra visz, egyaránt szenvedés, káosz, véget érhetetlen örök szenvedés. Kettő között, középen vezet a Sárgaköves Út. Hol ész és szív összeér, ott halad. Hol a választás hamvába fúl, ott dereng.
Maga elé bambult. Egy apró gondolatgyermek maradt mellette, halkan dúdolgatott, valami kopott dallamot: ’Már ezért megérte megszületnem, talán ma is segíthettem, talán ma is hasznos vagyok. ’

2016. november 28., hétfő

Csontvázasszony

A reggel fázós napsugarai bebújtak paplanja alá. Hozzásimultak, cirógatták, csiklandozták, játszadoztak rajta, akár hosszú ujjú zongoristák. Muszáj volt felkelnie végre. Aprókat pislantott, először az órára, majd az ablakon bekandikáló Napra, az ég kékjére. Újabb nap, csodálkozott el. Ezekben a ködös percekben, álom és ébrenlét határán, mindig akadt egy pillanat, ahol semmilyen különbséget nem tapasztalt, álombéli valósága és ébrenléti valósága között.
La Morte, csendben kavargatta kávéját. Sosem aludt, éber tekintetével őrizte barátja álmát, néha sajnálta, hogy így kell látnia őt, álmosan, résnyire szűkült szemekkel, gondterhesen.
- Tessék, a kávéd. – La Morte ehhez értett a második legjobban. A kávéfőzéshez. Mi volt az első legjobb értése? Az idegenvezetés. Soha, senki sem írt be a mennyei panaszkönyvbe, kifogásolva a szolgáltatást.
Aprókat kortyolt, élvezte a semmitmondó ízt, olcsó kávé keserédes ócskaságát, a reggel hiábavaló erőlködésének ízét, magában már kacagott, újabb ébredés, újabb napi teendők, mindez miért?
Emlékei között kutatott, mintha ott rejtőzne mindig a kanyarokon túl, házas sarka mögött, ledobott kispárnák alatt, a válasz arra, hogy miért? Kortyolt, akár egy benzinkúton az autók, töltődött.
- La Morte! Jól érzem, hogy a kávé, a reggeli és napközbeni kávék, az esti kávék, mind-mind ámítások csupán? Ócska trükkjei az életnek, látszatok, az ébredés és éberség mankói, melyekre valójában semmi szükség sincsen?
Öreg barátja vigyorgott, szó nélkül, pajkos tekintete azt sugallta: Jó! Mondd még! Huncut nézésük egymása gabalyodott, kirobbant belőlük a nevetés. Zengett a szoba, az udvar, beleremegett a Föld, ahogy nevették az Élet vásári komédiáját, szellemességeit, útvesztő szerű kanyargósságát.
Csengettek.
Vajon ki lehet, ki bátor ennyire, hogy egyáltalán ide találjon? Annyi csapdát rejtettem el az idevezető úton, aki idetalál, csak szándékosan teheti. Ajtót nyitott. Senki. A szél magányosan sírdogált, néhány falevél táncolt eme dallamra. Nézte a messzi távolt, hátha… Semmi. Senki. Magában morgott valamit idiótákról, akik csak úgy becsengetnek ide-oda, mikor tekintete, lába elé tévedt.
- Nahát! A postás volt. Ma sem merte megvárni az ajtónyitást. Mióta hallotta, ki főzi nálam a kávét, fejvesztve menekül. Ki érti ezt?
Lehajolt, könnyedén felkapta, majd bevitte, a melegben akarta szemrevételezni, mit küldött neki a… micsoda? Feladó: Az Élet.
- Nagybetűvel. Ez biztos, valami vicc, már megint. Különös humora van, meg kell hagyni.
- Bontsd csak ki, bátran, bár humora érdekes, metsző, néha morbid, ártalmatlan, mint szellemvasutak árnyalakjai.
- Nézd Barátom! Csontok! Biztos Neked jött, puzzle lehet. Várj! Van itt egy levél. Lássuk csak…
„Kedves Kerekszemű Hülyegyerek! A csontok, puzzle szerűsége csupán látszat, mégis, feladatod összerakni, újra, azt, kinek darabjai a dobozban hevernek. A megoldását rád bízom, egyetlen szabályt adok hozzá, a dobozt, égesd el, már az elején. Maradok tisztelettel továbbra is! Aláírás: Az Élet.”
- Micsoda humor! Mondhatom! Csak találkozzak vele, beírok a panaszkönyvbe! Sőt! A Főnökének teszek panaszt, szórakozik velem, különböző szereposztásokat aggaszt rám, a megkérdezésem nélkül, aztán meg, amikor szóvá teszem, rákeni a Sorsra, a karmára, csillagok állására, újjászületésekről hadovázik, valamiféle mesterek szavait idézi, vajon pszichiáter látta már? Vagy ami rosszabb, vajon az Élet, nem körözött elmebeteg szökevény-e? Bármit tesz, abból mi sül ki? Értelme, célja? Csak mondom a magamét, ne is mondd, hogy hallgassak! A válaszok, mindig bújócskát játszanak, öreg vagyok már a keresésükhöz, vagy előjönnek maguktól, vagy maradjanak, ahol vannak.  A fiataloknak még kedves játék, válaszokat keresni, szavakkal csatába indulni, kékre festeni az eget.
Á, hagyjuk! Nézzük meg, mit lehet kirakni, csontokból. Remélem, nem valami ősi voo doo jóslás kellékei csupán, varázslat tárgyai, elátkozott holt ember végső darabjai, netán ősi humanoid kövületek a Lyra rendszeréből. Na, lássuk, hol a tervrajz hozzá!
Talált egy gyermekrajzot, napocskával, felhőkkel, virágos réttel, mosolygós hajas babával.
Szeme sem rebbent. Az Élet új és újabb poénjai felettébb szórakoztatták, kacagás helyett azonban már csak mosolygott rajtuk.
- Szóval a csontok, a kirakós darabjai, valamiféle babát adnak ki. Apró betűs rész is van…- szemüvegét kereste. A polcon, helyét sem találta, homlokára sem volt feltolva, a spájzban is hiába, egérlyuk mélyén sem. – Hová tehettem? Megvan! Úti poggyászom mélyére került. Valami okos ember mondta egykor, ami igazán fontos, nem szemüvegen keresztül látod, hanem szíved pirosságával, dobbanásával, sóhajok visszhangjával. Azt írja: Csontvázasszony, kirakós (puzzle), 0-1 éves kor közötti gyermekek részére. Éppen beleférek.
- Vajon mi értelme összerakni? Csupán darab csontok kusza halmaza, élettel ki tölti meg? Húst honnan szerez? Szíve lesz-e? Miből? Miért? Dobogni fog-e? S ha igen, célja, létének értelme lesz-e?
- Csak tedd, amit a szíved diktál! – hallatszott, a semmiből, mégis, mindenhonnan egyszerre.
Kérdései, a szózatot hallva, semmivé lettek. Szemei kerekedtek, akár a Hold, fényük forrasztotta egyik csontot a másikhoz. Éjjelek és nappalok sokasága végén, fáradtan szemlélte művét, egy Ember csontvázát. Álom hullt szemére, eldőlt, álmában keze, a csontváz kezéhez ért. Életre kelt a csontok alkotta váz, kezével Kerekszemű mellkasába nyúlt, megmarkolta szívét, érezte a dobbanások adta erőt, meleget, a fényt, kitépte szívét és falni kezdte. Ajkain folyamként csordogált a gőzölgő vér, hússá alakulva, inakká alakulva, majd szívvé alakulva. Csontvázasszony, Kerekszemű szívéből épült fel, arcára pír került, szemeiben fény gyúlt. Visszatette szívét, mellkasába. Bár falta és vére omlott sugárban, a kapott szív sértetlenül dobogott tovább, kifogyhatatlan.
Így várta, Csontvázasszony a reggelt. Várta, hogy kávéval kínálja az Örök Barát.
A Reggel,első tekintete, három személyt látott, mégis Egyet. 

2016. november 17., csütörtök

Az Isten egy nap így szólt

Az Isten egy nap így szólt: 
-Hombre,elfáradtam a teremtésben,meg amúgy is,tök depi vagyok, úgy látom,te kellőképpen hülye vagy, tudsz valami gyógyírt? 
Kerekszemű Hülyegyerek nézett meglepetten,hogy a Főnök ( más szövegekben Isten,Forrás,Manitu) megkereste, egyáltalán,felismerte,ki tud segíteni neki. 
- Tessék,egy csokis keksz - kínálta Istent, Kerekszemű Hülyegyerek.

2016. november 9., szerda

Édes megadásban kinyílok én

Fáradtan tért haza otthonába. Nyűgös volt, még kissé sajgott a szíve, melyből egy méretes uszadék fát tépett ki. Nézegette. Üszkös volt, fekete, kemény, éle hegyes, vérfoltos, ős öregnek tűnő.
Tudta, valami még van, valami még hátra van. Megjárta lelke legmélyebb, legsötétebb tartományát, hogy meglelje a gyógyírt sebére. A darab uszadék fán kívül, amit talált, csupán egy szellem alak, akit ott hagyott fagyos kunyhójában, elszáradt falevelekből tákolt ágyán, haldokolva. Még egy pohár vizet sem hagyva mellette.
- Valamit még tennem kell. Talán megölöm. Ne szenvedjen. Legyőztem, meg kellett volna ölnöm, de megsajnáltam. Valamit tennem kéne.
Így sétált fel-alá, komótosan falatozva esteli vacsoráját, oda sem figyelve, mi az.
- Na, jól van, majd kirúgja magát a megoldás, lefürdöm és aludni térek. A problémák úgy is megvárnak, hová siessek.
A fürdővize már kihűlt, melyet neki készítettek, megtekerte a csapot, meleget engedni hozzá. Percek teltek el, a víz továbbra is hidegen várakozott.
- Nahát! Hiszen nem is folyik a meleg víz.
Igen, elfelejtette végigvinni a mozdulatot, gondolatai elkalandoztak, belső mélységeit kutatta továbbra is, lehetőségeit, tetteinek következményét, terveit, céljait, egész eddig és leendő életét kutatta, tervezte, latolgatta, ha lett volna kéznél ji-csing pálcika, képes lett volna a kád vizébe szórni, imigyen fürkészni a jövendőt. Persze, úgy sem hitte volna el a végeredményt.
Nyakig merült a meleg ölelésbe, átadta magát az éjjeli lazulásnak, nézte a párapamacsokat, a víz tükrét, öntudatlan is, ahogy tanulta régen, megnyitotta a Kaput. Úgy csusszant át lelkének legmélyebb Tartaroszába, mintha csak egy csillagkaput használt volna fényévek legyűrésére.
A Démont ott találta, ahol legutóbb hagyta. Üveges tekintet nézett rá, iszonyat és dögvész bűze lengte körbe, orrán, száján férgek tekeregtek ki és be, foszladozó ruhája, takarója gennyes foltokkal átitatva nyáladzottak, a kandalló tüze vörös félhomályba burkolták a teret, rettenetes árnyékokat vetve a falra. Elöntötte az indulat, nézte, nézte, keze ökölbe szorult, mellkasa összeszorult, szeme lángokban állt.
- Véget vetek szenvedéseidnek, Démon. Többé nem gyötörsz.
- Megismersz?
- Igen! Tudom ki vagy!
- Nem, nem tudod. Nézz meg jobban. Hajolj ide, közel, nézz a szemembe és láss!
- Gyermeteg trükkjeidnek nem dőlök be! Többé nem!
- Tudod, hogy halhatatlan vagyok. Tanultad. Azt is tudod, miképp végezz velem. Öreg vagyok, fáradt, tedd hát, amit szeretnél.
Felderengett benne az ősi tudás, az elméleti ismeret, miként kell démonokat ölni.
- Nekem ez nem megy. Képtelen vagyok rá. Ennyi tanulás után, talán ez is egy vizsga, de képtelen vagyok rá.
Állt, tehetetlenül, bénán. Elfelejtette a visszautat, tudta, innen nincs kiút többé. Az iszonyatos szempár hívogatta, édesen, csábítóan.
Megadta magát. Odalépett a rémes kreatúrához, majd átölelte.
- Bocsáss meg nekem, Démon. Én hoztalak létre, én alkottalak, gyermekem vagy. Szeretlek. Így, mindenestül, bűzösen, férgesen, gennyes mocsokkal, rémálmaiddal együtt.

A kandalló tüze fellobbant, fény áradt szét a szobában. Hol korábban egy rémség feküdt, kisded gőgicsélt, azúrkék szemekkel, arcán mosoly táncolt.
Ősi dal jutott eszébe, ezt dúdolgatta:
I am opening up in sweet surrender
To the luminous love light of the One. 


2016. november 8., kedd

Valaki bocsásson meg

Lágyan ringatózott hajója, az Érzelem-óceán felszínén. A kapitány, feküdt pókhálós kajütjében, dúdolgatott, valami nagy utazásról, valami véget nem érő álomról, életről, kerek szemeit a plafonra irányítva, mint mozivásznon, nézegette elmúlt idejének emlékképeit. Kezében, két régi fénykép gyűrődött, maszatolódott, mellyel Sólyomfi lepte meg. Rég feledésbe merült emlékek jeles pillanatát örökítette meg a fotós, első ránézésre úgy érezte, menten meghal az érzés-emlék cunamitól, melyről kiderült, hogy csupán térdig érő hullám, simogatta, csak messziről tűnt félelmetesnek, veszedelmesnek, pusztítónak. Azért egy kósza uszadékfa utat talált szívéhez, lelkesen meredt ki mellkasából, minden szívdobbanásra megremegve, minta csak csiklandozná, az a buta, érzelgős szív.
A rumos hordó, mint mindig, készségesen állt rendelkezésére, de most józan akart maradni. Igaz, évek óta részeg volt, rum nélkül is. Jeles napokon szirének énekét hallgatta élőben, bejáratos volt hozzá a Hét-tenger sárkánya, a Mélységek Ura olykor lekuporodott asztalához, újabb csokis keksz recepteket kitalálni, de leginkább Quan Yin, az ezer szemű-ezer karú boddhiszattva társaságát élvezte.
Nézte a képeket, újra és újra. Úgy érezte magát, mint aki mellett atombomba robban, majd leég a haja. Csuda egy érzés, bár ritkán adódik alkalom a kipróbálására.
Valami bevillant elméjébe, ködös, ismeretlen tájak hívogatták, ki tudja merre, ki tudja hová. Még maga a Magasztos is csak mosolygott szegény Kerekszemű tanácstalanságán. Mit tudott volna mondani neki?
- Járj utána, Kapitány. – Ennyit szólt, a Magasztos. Quan Yin, lelkesen bólogatott hozzá, cinkosan összenevetett Magasztos barátjával, majd pajkosan rákacsintott Kerekszeműre.
- Tudod, merre indulj. Indulj most, mire vársz? Az út hosszú, ismeretlen területre visz, ne félj, itt várok rád, várunk rád, hiszünk benne, hogy visszatérsz!
- Ó Kormányos boddhiszattva, kinek ezer szeme annyi mindent látott már! Nem lehetne könnyebb megoldást találni? Nem lenne egyszerűbb mellkasomból, szívem simogató uszadékfa gyermekem kitépni, majd útjára engedni, hadd sodródjon a világba?
- Nem. Nincs könnyebb út, nincs egyszerűbb ennél, nincs, aki helyetted megtegye, uszadékfa gyermekednek Te adtál életet, Te vagy teremtője, Te vagy feloldozója is. Sok a beszéd, kifogás, sírás itt mit sem ér, hajrá Kapitány! Irány a mély!
A tatfedélzetről bambulta a kék eget, távoli horizontot, a végtelen végét. Magában azért elbúcsúzott, ki tudja, ki az, aki visszatér, vajon neve ugyanazt takarja majd? Vajon hajója itt lesz, várva rá? Tengernyi mélységben az idő, majd hogy szalad? Kibírja ócska teknője a várakozást? Deszkáit eszi-e szú, idő vasfoga, vitorláját cincálja-e vad vihar? Reménytelen küldetés, mélybe, szörnyek várják? Vagy néreiszek szórakoztatják csengő kacagásukkal?
- Kapitány! Már megint csak álmodozol, sosem érsz vissza így, forró kávéd a végén kihűl! – La Morte, örökös barátja, tudta ám, mi fontos az életben. Mestere volt a vigasztalásnak, a forró kávénak, valamint annak, miként kell aprót lökni a tat szélén állón. Csobbanás törte meg a csendet. Kerekszemű kapitány gyorsan merült lejjebb, egyre lejjebb, miközben magában ezt a bugyuta dalrészletet adta elő, szimfonikus kísérettel: emelj engem egyre feljebb!
Merült, körötte a tenger, egyre hidegebb, sötétebb lett. Sehol egy szörny, egy démon, sehol egy vízi tündér. Csak egyre sötétebb hideg tér, telefonjával próbált világítani, sikertelenül. Végtelen időkig tartott az út. Úgy érezte, egyedül maradt a végtelenben, az örökkévalóság rideg közönye vette körbe, és csak ment, ment lefelé.
- Már a pokolban kéne lennem – gondolta. Derűs gondolata kissé melegítette. – Pokol? Gyerekmese. Épp én gondolok pokolra, mennyre, ennyi erővel gondolhatnék az Életre is, egyre megy.
Derengés váltotta fel Tartarosz sötétjét.

Tavasz volt. Barna zubbonya úgy állt rajta, mint amit ráöntöttek. Izgatottan várta, hogy hazaengedjék, értelmetlen katonaidejét szabad hétvégével szakították meg, több mint egy hónapja nem látta már. Hófehér bőrét, barna szemeit, angyalhaját, ölének illatát, vágyott rá, mint soha semmi másra, senki másra. Ő. Így nevezte magában, nagybetűvel. Mióta meglátta egy parancsnoki értekezleten, azóta tudta, Őt akarja. Valami delejes vonzás vitte felé. Őrá gondolt, magányos éjjeken, hideg mezőkön sarat dagasztva, kényszerű rabságának idején. Őrá gondolt, mikor a WC falára rótta hátralévő napjainak számát. Még 212 nap, és láthatom. Még 185, majd 98, így tovább. Minden nap, egy örökkévalóság, a pokol tornácán. Vele álmodta életét, benne látta gyermekei anyját.
- Hány gyermeked lesz? – kérdezte a Parancsnok.
- Tíz. Legalább.
- Legyen tizenegy! Akkor kitelik belőlük egy focicsapat!
- Úgy legyen. Tizenegy!
- Felírom a naptáramba. – szólt a hadnagy, magában mosolygott – Szegény bolond. Mit sem tud még.

Micsoda álom ez? Hisz tengerbe vetetten, merültem eónokon át, mintha megtörtént volna. Igaz, feledésbe merült emlékek… feledés… merülés, tenger… Elveszett emlékeim tengerében merülök, azért hát e csend, sötétség.
- Itt vagyok. Kerestél.
- Hogy mi? Hogy… Úristen! Megijedtem! Annyi éven át kerestelek. Most pedig csak úgy, itt vagy. Tényleg Te vagy az?
- Számít, kinek látsz? Kinek gondolsz? Emléked vagyok, vagy hús-vérvalóság?
- Igaz, még a végén kárt tennék benned…
 - Félek tőled. Ne gyere közelebb.
- Miért félsz? Annyi év után, mit is mondhatnánk egymásnak.
- Félek tőled, megölsz. Bosszú hajt, biztos, elvettem az álmaid, összetapostam őket, arcodba nevettem és te, te pojáca voltál, életben hagytál. Még magadat sem tudtad elveszejteni. Gyermeket szültem, másnak, máskor, később. Fájt, ugye? Fájjon is. Tudd meg, sosem képzeltem veled az álmom.
- Igen, rég tudom. Azért kerestelek, hogy elmondjam neked. Tudom.
- Mit tudsz, te ócska vásári komédiás! Csepűrágó! Mit? Idióta!
- Ööö… megérdemlem, mondjad csak.
- Addig, míg mások álmát éled, semmi vagy. Addig, míg másokat hibáztatsz eltűnt álmaidért, semmi vagy. Az életed, Te alkotod meg, ő a Te igaz gyermeked. El nem siratott, meg nem gyászolt álmaid kísértenek újra és újra. Szívedben az uszadékfa, száraz, kopott, a Tied, te alkottad, ő az igazi gyermeked.
- Hogy mi? Miket beszélsz?
- A Bánat, a Te mestered. A Fájdalom. Ez visz előre. Én vagyok a Kapu őrzője, fiatal Kerekszemű. Én vagyok a kezdet, utad kezdete, indítód, a legsötétebb gonosz, életmesédben. Most, ebben az életben, ez a hálás-hálátlan szerep jutott nekem. Látod mát, ugye.
- Valami dereng…
- Látod a tervezést, életálmodban, a hűvös logikát, ok-okozat láncolatát. Engem választottál, hogy fájdalmad emberfeletti legyen. Engem választottál, hogy többé ne tudj bízni, senkiben, kinek lába között rés van. Engem választottál, hogy gyermek utáni vágyad az egekbe korbácsoljam, miközben tudod, ebben az életben nem adatik meg neked. Én hitettem el veled, hogy de, mégis.
- Igen…
- Én mutattam meg lelked dögkútját, hol az értelem hullája oszlik, benned.
- Ó egek! Ó, ti istenek! Miért!
- Tudod a választ, ismered.
- Bocsáss meg, nekem, hogy erre szántalak. Valaki bocsásson meg nekem.


Halkan csobogtak a hullámok, a hajó oldalán. Quan Yin gyengéden simogatta Kerekszemű kapitány fejét, törölgette izzadt homlokát. Úgy halászták ki a habok közül, a víz úgy vetette fel, mint oszladó hullát, fehéren, üveges tekintettel. Égi útján a Nap, látva ezt, hűs fellegekből csavart neki arcát tisztára mosó cseppeket.
Álmodott. Azt álmodta, cirógatják arcát, egy lágy, selymesen simogató hang, verset szavalt:

Veled álmodom, Veled ébredem,
Az élet egy Veled, életed egy velem,
Fogom két kezed, fogod két kezem,
Az öröklét csak Veled szép,
Akarom, örökké így legyen,
Veled álmodom, Veled ébredem.


2016. november 4., péntek

Miau

Hellyel kínált,
arcom simogatta,
kedvemre téve
így szólt:
Miau

kávéval várt

Mikor reggel felébredtem,
forró kávéval várt,
az Isten.


látom, várom Őt

látom, várom Őt,
magamban, máshol, másban
Ő is vár, engem

visszatekint

forró kávémból
visszatekint az éjjel
feledett álma

hulló falevél

hulló falevél
táncában, Ő öröme
örömöm nekem

Ő

Álltam. Vártam. Az idő gyermekei, szaladtak, persze előre, majd hátra, néha álltak, kinevettek, engem, ki figyelte őket. Zsebükből kikandikált, Ő. Majd észrevettem, a jövet-menet nyüzsgő falevelek táncában, a vállamon ülő őszi fényben, falakon megtörő hangok zsivajában. Őt láttam mindenben, mindenhol. Ő sietett aggódó, nyűgös, réveteg arccal, mosollyal ajkán, nevetve, közömbösen, néha visszatekintve, álmodozva, sírva, gyűrött és fiatal arcokból egyaránt. 
Ő, a legnagyobb kalandor, a legkíváncsibb felfedező. Az Isten.

2016. november 1., kedd

gyertyák fényei

gyertyák fényei
tovaszállnak, holnapra
újra sötét lesz

2016. október 31., hétfő

Vajon hová lesz a gyertya lángja, mikor a szél elfújja?

Mióta itt élek, ebben az országban, azt látom, az embereket leginkább az örök élet foglalkoztatja. Hitük szerint kerülhetnek különböző helyekre, haláluk után, egy a közös majd mindegyik hitrendszerben: jelen formájukban, valahogy ezt az életálmot szőhetik tovább.
Vajon hová lesz a gyertya lángja, mikor a szél elfújja? A temetőkben, emléksírokon, gyertyák milliói égnek. A gyertyák azt hiszik, örökké élnek, istenük szentháromság: tűz, gyufa, kanóc.
Öregedvén kisebbé válnak, fogynak, amint életerejük fogy. Egyeseket a kósza szél olt ki hosszabb időre, netán örökre. Hol élnek tovább a kialudt gyertyák? Viaszuk elfolyva, hol lesz újra égő gyertya? Netán kimész érte a temetőbe, napok múlva, hogy újra formázd? Újra gyújtsd? Azt mondod, Te ne nem gyertya vagy, hanem ember… Vajon mit szólnak ehhez a gyertyák? Kérdezted már őket?
Életed lángja, mikor kialszik… vagy úgy látod, hogy kialszik, a test, mint olvadt viasz, formátlanná válik, beleolvad a környezetébe, ki az, aki újra összerakja azzá, ami előtte volt? Szóval, a lélek őrzi a formát. Milyen formája van a szélnek? Hited szerint, Isten lehelete van testedben, vagy szikrája, azt nevezed léleknek. Látod? 

teremt Ő

néz és lélegez,
amit lát,megengedi
teremt Ő engem

Szemembe nézett

Szemembe nézett
Igen, volt a válaszom
ki tudja mire

ma még maradok

szellem alakod
gyertyafényben feldereng
ma még maradok

ami megmaradt

ami megmaradt
érintésed, nézésed
magával ragadt

Tökfej

Letette kaszáját, beolajozta,meg ne rozsdásodjon,majd a fiókos szekrényhez sétált. Nézegette a különböző méretű,márkájú késeket, volt ott mindenféle, sajtszeletelő, séf-kés, herélő,filéző, kenő, életlen és kommandós csontnyiszálós. Imádott mindent,amivel szeletelni,nyesegetni, vágni lehetett. Kockás mintájú ruháján pajkos napfénygyerkőcök táncoltak,kacagásuk adta a háttérzenét. Frissen nyesett, narancssárga tök várta,hogy művészi lámpásként fejezze be földi pályafutását, La Morte mester keze alatt.
- Ugye Halloween ünnepe miatt részesülök áldásodban,La Morte? – kérdezte a tök, pedig a szája,még csak elméletben létezett.
- Túrót! – morogta kedvesen az Időtlen, persze csak a fiatalok kedvéért fejezte ki magát ennyire választékosan, barátságosan,vigasztalóan.
- Ó…netán tökleves készül belsőséges iszonyaimból?
- Buta tökfej! Ugyan már! Lámpás leszel, ég és föld között, gyerekek öröme,felnőttek játéka, vidámság a novemberi szürkeségben, jelzőbója a szomorúság tengerén. Kivágom belsődet,üres fejedbe gyertyát helyezek,gyújtok, vigyorogni fogsz éjjel-nappal.
- Nahát! Hasznos leszek, mégse marhák feneketlen bendőjében forgok naphosszat. De,miért? Miért e játék? Kinek szól? Talán szellemeket űzök,holt lelkeknek mutatom a haza utat?
- Azt én nem tudom, ki miben hisz,az jelenik meg neki, ahány ember,annyi univerzum, békében él egymás mellett holt ember szelleme, bölcsek száraz nevetésével, töklámpák fénye, Buddhák ragyogásával.
- Ez hát a vég, La Morte, a végső mester, mosolyt farag arcomra…
- Sosincs vége, Tökfej. Sosincs. Én, La Morte, csupán egy vagyok a sok közül, nincs végső és nincs első sem. Ahány ember,annyi és ahány érző lény,annyi.
Reccsent a héj,ahogy a kés beléhatolt, belét ontva a töknek, Hamarost mosoly került, szemek lettek, belsőséges iszonyát vidám madarak csipegették, gyufa sercent,égett a kanóc. Belső tűz izzott Tökfejben,akár akarta,akár nem,immár tűz dolgozz benne, fénye ragyogott a végtelen éjszakában. 

2016. október 30., vasárnap

minden mit látok

minden mit látok
kósza álom takaró
kacagok rajta

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.


Ábrándok / Etela Dvorák

nézd
már nem lángol a nyár
 magányos virágszirmokat
az eső mossa szépre
ábrándok úsznak pocsolyákban
 gyűrött csodák
csillagokkal játszva
aranyport szitálnak

a halhatatlanságra

A szerelem létezése

A szerelem létezése
“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

(Marjorie Pizer)

A szamuráj halála

vércsepp a szűz hón
meséli el halálom
elolvad minden

A nő / Weöres Sándor

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

A csend mestere / Müller Péter

„Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."

Weöres Sándor: A boldogságról

A kis jércét nem irigylem én,
Amikor kapar az udvar szemetén,
Irigylem a kotlóst,
Lázban, egyedül, az áthevülő tojásokon ül,
És a változás titka körül kerengi…
A boldogság útszéli szemét,
Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
Az érlelő kínt kell megérdemelni,
A gondolat itt, ott, mindenütt,
Élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajtad a seb,
Fuss, mint a háromlábú eb,
Fuss vissza, míg nem késő visszamenni,
A boldogság útszéli szemét,
Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
Az érlelő kínt kell megérdemelni.



Irene Simonyi verse


E kitavaszult" öszi nyáréjjelen,"
barackvirággal ékesitem hajam,
s a függönny résén figyelem, 
hullámzo gondolataid:

Lilith

- Leülök én is enni. Leülhetek, Maitre?
- Persze, ülj le! 
Asztalok,székek zörrenése hallatszott,majd az óceánok mélyének csendje.
- Milyen csend lett! 
- Igen. Jól hallod. 
- Valami gond lehet.
- Mit vártál? Amikor leül a Sátán ebédelni,ott nem tudni,ki lesz feltálalva.
- Rossz a reklámom, már évezredek óta! Hiába próbáltam új és újabb marketingeseket szerződtetni, mind csak a saját érdekét nézte, senki nincs,aki őszintén meghallgatna.
- Érzem magányod, a benned megbújó fényt, mely arra vágyik, végre valaki megsimogassa,akár egy csöpp cicát.
- Milyen a kaja?
- Ehető.
- Szerintem szuper! Nagyon jó! Igazán finom!
- Ne beszélj mellé annyit. Tudod,hogy tudom. Felettem nincs hatalmad Lilith.
- Eszünk még egy húst?
- Együnk.
Megosztotta vele az ebédjét. Magának vette a kisebb részt. Valamit megértett. Hálás volt a pillanatért.

Mondd,mit jelent neked a halál?

Egy szép délelőtt,mikor a természet tavasznak képzelte magát, amikor kiscicákat mutatott be a padlás szelleme,az élet folytonosságára,akkor történt:
Kisnagy Ember odaállt Kerekszemű Hülyegyerek elé,imigyen szólva hozzá:
- Meg fogsz halni?
- Meg.
- Remélem most!
- Ne reméld. Amikor halni készülök majd,elmegyek innen,ne legyen gondotok a temetésre, felesleges kiadás.
- Majd eltemetünk a diófa mögé, ott mindennap lehugyozhatom a sírod. Viszek citromot is, nyalogatni,hogy köpködni is tudjak!
- Aztán el ne felejtsd a napi szertartást, te Kisnagyember!
Most azt hiszed,kedves olvasó,hogy ez egy szomorú történet. A párbeszéd,derülten zajlott. Kisnagyember,érzett valami melegséget szíve mélyén. Ugyanis szíve van. Az iskolában sokan csúfolták érte,éveken át, de ő kitartott. Miért is lenne Bádogember? Azokból számtalan fut az utcákon.
- Tudod, Kisnagyember,az Élet már olyan folytonos féle,változik,áramlik,egyikből a másik formába olvad, mint egykor a nagyszüleim,akik teste gesztenyefává alakult, lelkük más emberi formában,manapság is a világban gyűjtik a tapasztalatot, egy nap elmegyek,mint ők is elmentek,mint ahogy Te is elmész majd. Az egyik indián törzs úgy mondta,a férfiak a Nap útján mennek,a nők és gyermekek a Hold útján. A temetőkben,emlékeid találod, dohosan,porosan, virágot viszel, hogy kiengeszteld lelkiismereted , hogy meggyászold meg nem élt érzéseid, felelevenítsd elhallgatott szavaid.
- Hagyd abba ezt a baromságot! Kussolj bazd meg,mert megütlek!
- Mi a baj?
- Az,hogy egy barom vagy!
Talán igaza van Kisnagyembernek. Minek beszélni róla. Legyen a halál tabutéma. Hisz félelmetes. A haláltól félsz? Tényleg? Mondd,mit jelent neked a halál?

Sólyomfi

Egy nap, Sólyomfi, túl sok humort szippantott az őszi ökörnyálon utazó pókok potroháról,így szólt Kerekszemű Hülyegyerekhez:
- Még most sem késő, valósítsd meg az álmaidat!
Kerekszemű Hülyegyerek ezt olvasván,először meglepődött. Majd kirobbanó nevetése színezte kékre az eget. 
- Ezt az álommegvalósító szöveget kiscserkészeknek szokták adni, Halloweenkor, cukorka helyett. - válaszolt imigyen, majd székbe,asztalba kapaszkodva a kacagástól, elindult,hogy igyon egy kávét.

őrzöm a hajnalt

őrzöm a hajnalt
feltámadás napján is
friss, hűvös legyen

Cicám idézi

szőrös pulóver
Cicám idézi holtak
napja reggelén

álmodó hajnal

álmodó hajnal
vállamra hajtja fejét
később kávézom

2016. október 20., csütörtök

Mások sírjánál mire gondolsz?

Szitáló köd vette körbe, a világ, sejtelmes árnyakkal csiklandozta érzékeit, mintha kísértet filmben kapott volna főszerepet. Hideg, vacogós éjjel után, a hajnal sem hozott enyhülést. Tétován nyúlt zsebébe, cigarettát keresve. Használt papír zsebkendőket markolt csupán.
- De bolond is vagyok, hisz évek óta már, letettem kis időre a bagót, ugyan mit is találhatnék mást…
Szeretett volna napkeltét látni, valami halvány reményt arra, hogy az élet él, létezik, megy tovább, jelet keresett, hogy nem az Elíziumi mezőkön lépdel. Mellkasa sajgott, gyomra ponttá szűkült, könnyei patakként folytak, még érezte az utolsó érintést, illatát, látta mindent értő tekintetét, üvölteni akart, tombolni, utána menni, utána menni…
- Miért, Istenem!? Miért!?
Süketen állt a csend, ki válaszolt volna? Annyi év tanulás, tapasztalat után, mit ér mindez? Kapkodva vette a levegőt, gondolatai folyvást körbe jártak, emlékek- ízek-élmények sora jött, és a fájdalom, mindent összeroppantó súlya. Egy utolsó beszélgetés kéne még, néhány szó, hogy jól van dolga, a bardo haragvó istenei távol vannak, nem bántják, biztatnám én is, semmi baj, alig negyvenkilenc nap a következő születésig, semmiség, hamar eltelik… Ugye jól vagy!? Adj jelet! Bármit! Egy szellőt, csalóka fényt, bármit!
Süketen hullott alá a csend, csak a köd szitált továbbra is, szenvtelen.
- Talán ő, aki megjárta a világok sorát, talán ő… beszélne vele, közvetítene, utána menne, biztatná, hírt hozna felőle…- ily gondolatok futottak át lelkének mezején.
- Ő sem képes mindenre.
- Ki szólt! Hát jelet adsz? Ó Istenem!
- La Morte vagyok. Barátod, és barátja mindenkinek, ki él, vagyok a révész, az utolsó táncos, mesehallgató, utolsó szavak tanúja.
- Ó! Akkor Te segíthetsz nekem! Kérlek szépen, nagyon kérlek, engedd, hogy beszéljek vele, egy percet adj csupán! Bármit megteszek, megadok cserébe, akár az életem is, ezért az egyetlen lehetőségért!
- Hagyd el beszéded, ülj ide mellém. Még én sem vagyok mindenható, a törvény, bár hihetetlenül hangzik, rám is vonatkozik. Aki meghal, az bizony vissza nem tér soha. Aki meghal, azzal többé beszéded nem lehet. Szerepét letudva, távozása után, rá sem ismernél. Lehetett előtte a legjobb édesanya, hős apa, egyetlen gyermek, unoka, rajongva szeretett szerető, feleség, férj vagy testvér, belépve a bardoba, szerepét maga mögött hagyva, nincs számára maya világa, a létforgatag távoli örvény számára, szereplői, csak, mint hangyák a bolyban.
- De hát az újjászületés! Annyit beszélnek róla! A bardo negyvenkilenc napja! Ahol törvény van, kiskapunak is lenni kell!
- Ne reménykedj hiába, aki elment, annak menni kell. Mások sírjánál állva, mire gondoltál? 
El nem mondott mondatokra, meg nem élt érzelmekre, elvesztett hitekre...?
- Igen… annyi mindent mondtam volna még… fogtam volna még kezét…
- Míg itt vagy, törődj az élőkkel. Ki elment, dolgát letudta, szerepe lefoszlott róla, mint avítt kabát. Tisztán Az, semmi több. Egyszer Te magad is átléped a határt, gondolataid is maradnak itt, ebben a sűrű, ködös, látszatvilágban. Élsz, hogy tanulj, tapasztalj, átégj szenvedélyek és szenvedések tüzein, újra és újra, más alakban, szerepekben, csepűrágóként szórakoztatva az isteneket.
- Ez lenne az újjászületések körkörössége? Sosincs vége?
- Egyszer majd véget ér, ez a törvény. Majd elkezdődik valami új, sosem volt, ez a törvény. Most szenvedsz, most égsz, remélsz, tudásod próbája ez. Eddig tanult tapasztalataid súlya itt mutatkozik meg, mások sírjánál állva. Tekinthetsz erre, mint vizsgára, próbára.
- Mi lesz, ha elbukom?
- Újra átéled.
- Mondd, La Morte, talán könnyek nélkül kéne néznem szeretteim elmúltát?
- Semmit sem kell, kéne. Emberként, az érzelmek tengere hullámzik benned. Mi a tenger dolga? A hullámzás. Mi az ember dolga? Az élet. Az Ember és az Élet: Egy.
Mondd el, amit szeretnél, míg lehet. Érezz, higgy! Legfőképp pedig, bocsásd meg a Te vétkeid.

Ültek egymás mellett. Kávé illata töltötte be a teret. Kávéillat és a béke csendje. Mélyen, legbelül sajgott még. Fény szűrődött át a köd leplén. 

2016. október 14., péntek

Buddha és a Kerekszemű Hülyegyerek

Sápadt telehold fénye cirógatta arcát, álmai valóságnak tűntek,egyikből a másikba szállt, gondolatai alatt érezte, valahol egy lóláb lóg ki. Fél szemmel kereste. Álmában néha felderengett a sejtés, túl életszerű a látvány,túl logikus,steril, mintha az történne,amit elhatározott,amit kigondolt,amit szeretett volna. Gyermekkorának homokozóbeli játéka jutott eszébe,homokvár építés, műanyag katonákkal vívott harcok, hasbarúgás egy műanyglapát tulajdonjogáért, cserébe marék homok szemekbe szórása. Boldog gyermekkor. Boldog felnőtt kor.
- Milyen felnőtt? Honnan veszem ezt a gondolatot,hisz a felnőttek szürke,unalmas arccal,komolyságot erőltetnek lelkükre, észre sem veszik a hulló őszi falevelek táncát, öregemberek ráncaiban nem látják…a mit is…a ránctalanító krémek hiányát talán? Vagy az idő vasfogának nyomát?
Mit lát egy felnőtt? Megkérdem.
Bandukolt a kisváros utcáin,nézte a felnőtteket. Kérdezte volna őket, meg sem álltak, siettek tova,küldetésbe,munkába,vagy egyszerűen,mint a legtöbben,megszokásból siettek,maguk sem tudták,hová,merre. Így tanulták,látták másoktól is. Egyedül Jehova Tanúi álltak,várrtak. Na jó,őket inkábbb nem kérdezte semmiről.
- Ó te szegény Kerekszemű Hülyegyerek! Látom,telve vagy kérdéssel! Kérdezz engem!
- Hát te meg ki vagy?
- A Buddha. Legalábbis így emlegetnek,bár hiába járok kelek a világban,senki sem ismer meg. Próbáltam már névtáblát aggatni pólómra,mint irodaházak dolgozói,de akárkihez mentem is oda,kérdésekre várva, a legjobb esetben is csak fánkot nyomtak a kezembe.
- Te vagy az,akinél menedéket lehet venni?
- Ja, lehet. Bár amikor ezt mondtam azoknak,akik végre meghalgattak,elmagyarázták,merre találom a legközelebbi hajléktalan szállót.
- Biztos felnőttekkel kezdtél…
- Ki mással? A gyermekek ismernek,felismernek, boldogan zsonganak körbe, van,ahol elhalmoznak füstölő szerekkel,étellel-itallal, virágok illatával. Van,ahol a gyerekek bunkert kérnek tőlem,vagy búvóhelyet bújócska játékukhoz. Közben persze kacagnak, zengő nevetésük csiklandozza bensőm.
- Adj tanácsot,mihez kezdjek a felnőttekkel? Folyton sietnek, szaladnak, komolyságot kevernek komorsággal, balra fordulnak jobb helyett, szemüket nézésre használják,látás helyett, menedékként házukban bújnak meg, házuktól remélnek kegyelmet La Morte mosolya elől.
- Hagyd őket. A felnőttek,csupán kisgyermekek, játékuk örömtelen ugyan, sebeik vére festi pirosra az esteli eget, vénségükre La Morte elhozza számukra a lehetőséget,mindnek,hogy egy nap ez legyen nevük: Kerekszemű Hülyegyerek.
- Ó Magasztos! Mit tehetek érted? Kérj tőlem,egy kegyet, mozijegyet vagy valami hasonló csacskaságot, esetleg kóbór kiscicát!
- A Nirvánában időtlen időkben időzvén,csak megmoccant bennem valami, ami arra késztetett,megkeresselek. Taníts meg kalácsot sütni. Tudod,kalács nélkül a Nirvána,üres.

Így történt,hogy a Buddha,akit vásárokban árulnak,nevető,kövér istenségként, tulajdonképpen,a sok kalácstól lett kissé telt forma,nevetése pedig gyermekek kacaja, édes,akár a kalács. 

2016. augusztus 17., szerda

Isten kegyelme




úgy szivárog be
mint esti tüzek füstje
Isten kegyelme

2016. július 20., szerda

Árnyas fák alatt



Léptem halkan zizzen
árnyas fák alatt,
látom tovasuhanni árnyad,
ez lettél,kósza árnyalak,
lebbensz széllel, felhőkkel,
reggeli emléked
estére még,megmarad,
éjjel álmomban
látlak még,
ajándékod,ez maradt:
láthatom
árnyékod tűnni,
árnyas fák alatt.