Édes megadásban kinyílok én

Fáradtan tért haza otthonába. Nyűgös volt, még kissé sajgott a szíve, melyből egy méretes uszadék fát tépett ki. Nézegette. Üszkös volt, fekete, kemény, éle hegyes, vérfoltos, ős öregnek tűnő.
Tudta, valami még van, valami még hátra van. Megjárta lelke legmélyebb, legsötétebb tartományát, hogy meglelje a gyógyírt sebére. A darab uszadék fán kívül, amit talált, csupán egy szellem alak, akit ott hagyott fagyos kunyhójában, elszáradt falevelekből tákolt ágyán, haldokolva. Még egy pohár vizet sem hagyva mellette.
- Valamit még tennem kell. Talán megölöm. Ne szenvedjen. Legyőztem, meg kellett volna ölnöm, de megsajnáltam. Valamit tennem kéne.
Így sétált fel-alá, komótosan falatozva esteli vacsoráját, oda sem figyelve, mi az.
- Na, jól van, majd kirúgja magát a megoldás, lefürdöm és aludni térek. A problémák úgy is megvárnak, hová siessek.
A fürdővize már kihűlt, melyet neki készítettek, megtekerte a csapot, meleget engedni hozzá. Percek teltek el, a víz továbbra is hidegen várakozott.
- Nahát! Hiszen nem is folyik a meleg víz.
Igen, elfelejtette végigvinni a mozdulatot, gondolatai elkalandoztak, belső mélységeit kutatta továbbra is, lehetőségeit, tetteinek következményét, terveit, céljait, egész eddig és leendő életét kutatta, tervezte, latolgatta, ha lett volna kéznél ji-csing pálcika, képes lett volna a kád vizébe szórni, imigyen fürkészni a jövendőt. Persze, úgy sem hitte volna el a végeredményt.
Nyakig merült a meleg ölelésbe, átadta magát az éjjeli lazulásnak, nézte a párapamacsokat, a víz tükrét, öntudatlan is, ahogy tanulta régen, megnyitotta a Kaput. Úgy csusszant át lelkének legmélyebb Tartaroszába, mintha csak egy csillagkaput használt volna fényévek legyűrésére.
A Démont ott találta, ahol legutóbb hagyta. Üveges tekintet nézett rá, iszonyat és dögvész bűze lengte körbe, orrán, száján férgek tekeregtek ki és be, foszladozó ruhája, takarója gennyes foltokkal átitatva nyáladzottak, a kandalló tüze vörös félhomályba burkolták a teret, rettenetes árnyékokat vetve a falra. Elöntötte az indulat, nézte, nézte, keze ökölbe szorult, mellkasa összeszorult, szeme lángokban állt.
- Véget vetek szenvedéseidnek, Démon. Többé nem gyötörsz.
- Megismersz?
- Igen! Tudom ki vagy!
- Nem, nem tudod. Nézz meg jobban. Hajolj ide, közel, nézz a szemembe és láss!
- Gyermeteg trükkjeidnek nem dőlök be! Többé nem!
- Tudod, hogy halhatatlan vagyok. Tanultad. Azt is tudod, miképp végezz velem. Öreg vagyok, fáradt, tedd hát, amit szeretnél.
Felderengett benne az ősi tudás, az elméleti ismeret, miként kell démonokat ölni.
- Nekem ez nem megy. Képtelen vagyok rá. Ennyi tanulás után, talán ez is egy vizsga, de képtelen vagyok rá.
Állt, tehetetlenül, bénán. Elfelejtette a visszautat, tudta, innen nincs kiút többé. Az iszonyatos szempár hívogatta, édesen, csábítóan.
Megadta magát. Odalépett a rémes kreatúrához, majd átölelte.
- Bocsáss meg nekem, Démon. Én hoztalak létre, én alkottalak, gyermekem vagy. Szeretlek. Így, mindenestül, bűzösen, férgesen, gennyes mocsokkal, rémálmaiddal együtt.

A kandalló tüze fellobbant, fény áradt szét a szobában. Hol korábban egy rémség feküdt, kisded gőgicsélt, azúrkék szemekkel, arcán mosoly táncolt.
Ősi dal jutott eszébe, ezt dúdolgatta:
I am opening up in sweet surrender
To the luminous love light of the One.