Lágyan ringatózott hajója, az Érzelem-óceán felszínén. A
kapitány, feküdt pókhálós kajütjében, dúdolgatott, valami nagy utazásról,
valami véget nem érő álomról, életről, kerek szemeit a plafonra irányítva, mint
mozivásznon, nézegette elmúlt idejének emlékképeit. Kezében, két régi fénykép
gyűrődött, maszatolódott, mellyel Sólyomfi lepte meg. Rég feledésbe merült
emlékek jeles pillanatát örökítette meg a fotós, első ránézésre úgy érezte,
menten meghal az érzés-emlék cunamitól, melyről kiderült, hogy csupán térdig érő
hullám, simogatta, csak messziről tűnt félelmetesnek, veszedelmesnek,
pusztítónak. Azért egy kósza uszadékfa utat talált szívéhez, lelkesen meredt ki
mellkasából, minden szívdobbanásra megremegve, minta csak csiklandozná, az a
buta, érzelgős szív.
A rumos hordó, mint mindig, készségesen állt rendelkezésére, de most józan akart maradni. Igaz, évek óta részeg volt, rum nélkül is. Jeles napokon szirének énekét hallgatta élőben, bejáratos volt hozzá a Hét-tenger sárkánya, a Mélységek Ura olykor lekuporodott asztalához, újabb csokis keksz recepteket kitalálni, de leginkább Quan Yin, az ezer szemű-ezer karú boddhiszattva társaságát élvezte.
Nézte a képeket, újra és újra. Úgy érezte magát, mint aki mellett atombomba robban, majd leég a haja. Csuda egy érzés, bár ritkán adódik alkalom a kipróbálására.
Valami bevillant elméjébe, ködös, ismeretlen tájak hívogatták, ki tudja merre, ki tudja hová. Még maga a Magasztos is csak mosolygott szegény Kerekszemű tanácstalanságán. Mit tudott volna mondani neki?
- Járj utána, Kapitány. – Ennyit szólt, a Magasztos. Quan Yin, lelkesen bólogatott hozzá, cinkosan összenevetett Magasztos barátjával, majd pajkosan rákacsintott Kerekszeműre.
- Tudod, merre indulj. Indulj most, mire vársz? Az út hosszú, ismeretlen területre visz, ne félj, itt várok rád, várunk rád, hiszünk benne, hogy visszatérsz!
- Ó Kormányos boddhiszattva, kinek ezer szeme annyi mindent látott már! Nem lehetne könnyebb megoldást találni? Nem lenne egyszerűbb mellkasomból, szívem simogató uszadékfa gyermekem kitépni, majd útjára engedni, hadd sodródjon a világba?
- Nem. Nincs könnyebb út, nincs egyszerűbb ennél, nincs, aki helyetted megtegye, uszadékfa gyermekednek Te adtál életet, Te vagy teremtője, Te vagy feloldozója is. Sok a beszéd, kifogás, sírás itt mit sem ér, hajrá Kapitány! Irány a mély!
A tatfedélzetről bambulta a kék eget, távoli horizontot, a végtelen végét. Magában azért elbúcsúzott, ki tudja, ki az, aki visszatér, vajon neve ugyanazt takarja majd? Vajon hajója itt lesz, várva rá? Tengernyi mélységben az idő, majd hogy szalad? Kibírja ócska teknője a várakozást? Deszkáit eszi-e szú, idő vasfoga, vitorláját cincálja-e vad vihar? Reménytelen küldetés, mélybe, szörnyek várják? Vagy néreiszek szórakoztatják csengő kacagásukkal?
- Kapitány! Már megint csak álmodozol, sosem érsz vissza így, forró kávéd a végén kihűl! – La Morte, örökös barátja, tudta ám, mi fontos az életben. Mestere volt a vigasztalásnak, a forró kávénak, valamint annak, miként kell aprót lökni a tat szélén állón. Csobbanás törte meg a csendet. Kerekszemű kapitány gyorsan merült lejjebb, egyre lejjebb, miközben magában ezt a bugyuta dalrészletet adta elő, szimfonikus kísérettel: emelj engem egyre feljebb!
Merült, körötte a tenger, egyre hidegebb, sötétebb lett. Sehol egy szörny, egy démon, sehol egy vízi tündér. Csak egyre sötétebb hideg tér, telefonjával próbált világítani, sikertelenül. Végtelen időkig tartott az út. Úgy érezte, egyedül maradt a végtelenben, az örökkévalóság rideg közönye vette körbe, és csak ment, ment lefelé.
- Már a pokolban kéne lennem – gondolta. Derűs gondolata kissé melegítette. – Pokol? Gyerekmese. Épp én gondolok pokolra, mennyre, ennyi erővel gondolhatnék az Életre is, egyre megy.
Derengés váltotta fel Tartarosz sötétjét.
Tavasz volt. Barna zubbonya úgy állt rajta, mint amit ráöntöttek. Izgatottan várta, hogy hazaengedjék, értelmetlen katonaidejét szabad hétvégével szakították meg, több mint egy hónapja nem látta már. Hófehér bőrét, barna szemeit, angyalhaját, ölének illatát, vágyott rá, mint soha semmi másra, senki másra. Ő. Így nevezte magában, nagybetűvel. Mióta meglátta egy parancsnoki értekezleten, azóta tudta, Őt akarja. Valami delejes vonzás vitte felé. Őrá gondolt, magányos éjjeken, hideg mezőkön sarat dagasztva, kényszerű rabságának idején. Őrá gondolt, mikor a WC falára rótta hátralévő napjainak számát. Még 212 nap, és láthatom. Még 185, majd 98, így tovább. Minden nap, egy örökkévalóság, a pokol tornácán. Vele álmodta életét, benne látta gyermekei anyját.
- Hány gyermeked lesz? – kérdezte a Parancsnok.
- Tíz. Legalább.
- Legyen tizenegy! Akkor kitelik belőlük egy focicsapat!
- Úgy legyen. Tizenegy!
- Felírom a naptáramba. – szólt a hadnagy, magában mosolygott – Szegény bolond. Mit sem tud még.
Micsoda álom ez? Hisz tengerbe vetetten, merültem eónokon át, mintha megtörtént volna. Igaz, feledésbe merült emlékek… feledés… merülés, tenger… Elveszett emlékeim tengerében merülök, azért hát e csend, sötétség.
- Itt vagyok. Kerestél.
- Hogy mi? Hogy… Úristen! Megijedtem! Annyi éven át kerestelek. Most pedig csak úgy, itt vagy. Tényleg Te vagy az?
- Számít, kinek látsz? Kinek gondolsz? Emléked vagyok, vagy hús-vérvalóság?
- Igaz, még a végén kárt tennék benned…
- Félek tőled. Ne gyere közelebb.
- Miért félsz? Annyi év után, mit is mondhatnánk egymásnak.
- Félek tőled, megölsz. Bosszú hajt, biztos, elvettem az álmaid, összetapostam őket, arcodba nevettem és te, te pojáca voltál, életben hagytál. Még magadat sem tudtad elveszejteni. Gyermeket szültem, másnak, máskor, később. Fájt, ugye? Fájjon is. Tudd meg, sosem képzeltem veled az álmom.
- Igen, rég tudom. Azért kerestelek, hogy elmondjam neked. Tudom.
- Mit tudsz, te ócska vásári komédiás! Csepűrágó! Mit? Idióta!
- Ööö… megérdemlem, mondjad csak.
- Addig, míg mások álmát éled, semmi vagy. Addig, míg másokat hibáztatsz eltűnt álmaidért, semmi vagy. Az életed, Te alkotod meg, ő a Te igaz gyermeked. El nem siratott, meg nem gyászolt álmaid kísértenek újra és újra. Szívedben az uszadékfa, száraz, kopott, a Tied, te alkottad, ő az igazi gyermeked.
- Hogy mi? Miket beszélsz?
- A Bánat, a Te mestered. A Fájdalom. Ez visz előre. Én vagyok a Kapu őrzője, fiatal Kerekszemű. Én vagyok a kezdet, utad kezdete, indítód, a legsötétebb gonosz, életmesédben. Most, ebben az életben, ez a hálás-hálátlan szerep jutott nekem. Látod mát, ugye.
- Valami dereng…
- Látod a tervezést, életálmodban, a hűvös logikát, ok-okozat láncolatát. Engem választottál, hogy fájdalmad emberfeletti legyen. Engem választottál, hogy többé ne tudj bízni, senkiben, kinek lába között rés van. Engem választottál, hogy gyermek utáni vágyad az egekbe korbácsoljam, miközben tudod, ebben az életben nem adatik meg neked. Én hitettem el veled, hogy de, mégis.
- Igen…
- Én mutattam meg lelked dögkútját, hol az értelem hullája oszlik, benned.
- Ó egek! Ó, ti istenek! Miért!
- Tudod a választ, ismered.
- Bocsáss meg, nekem, hogy erre szántalak. Valaki bocsásson meg nekem.
Halkan csobogtak a hullámok, a hajó oldalán. Quan Yin gyengéden simogatta Kerekszemű kapitány fejét, törölgette izzadt homlokát. Úgy halászták ki a habok közül, a víz úgy vetette fel, mint oszladó hullát, fehéren, üveges tekintettel. Égi útján a Nap, látva ezt, hűs fellegekből csavart neki arcát tisztára mosó cseppeket.
Álmodott. Azt álmodta, cirógatják arcát, egy lágy, selymesen simogató hang, verset szavalt:
Veled álmodom, Veled ébredem,
A rumos hordó, mint mindig, készségesen állt rendelkezésére, de most józan akart maradni. Igaz, évek óta részeg volt, rum nélkül is. Jeles napokon szirének énekét hallgatta élőben, bejáratos volt hozzá a Hét-tenger sárkánya, a Mélységek Ura olykor lekuporodott asztalához, újabb csokis keksz recepteket kitalálni, de leginkább Quan Yin, az ezer szemű-ezer karú boddhiszattva társaságát élvezte.
Nézte a képeket, újra és újra. Úgy érezte magát, mint aki mellett atombomba robban, majd leég a haja. Csuda egy érzés, bár ritkán adódik alkalom a kipróbálására.
Valami bevillant elméjébe, ködös, ismeretlen tájak hívogatták, ki tudja merre, ki tudja hová. Még maga a Magasztos is csak mosolygott szegény Kerekszemű tanácstalanságán. Mit tudott volna mondani neki?
- Járj utána, Kapitány. – Ennyit szólt, a Magasztos. Quan Yin, lelkesen bólogatott hozzá, cinkosan összenevetett Magasztos barátjával, majd pajkosan rákacsintott Kerekszeműre.
- Tudod, merre indulj. Indulj most, mire vársz? Az út hosszú, ismeretlen területre visz, ne félj, itt várok rád, várunk rád, hiszünk benne, hogy visszatérsz!
- Ó Kormányos boddhiszattva, kinek ezer szeme annyi mindent látott már! Nem lehetne könnyebb megoldást találni? Nem lenne egyszerűbb mellkasomból, szívem simogató uszadékfa gyermekem kitépni, majd útjára engedni, hadd sodródjon a világba?
- Nem. Nincs könnyebb út, nincs egyszerűbb ennél, nincs, aki helyetted megtegye, uszadékfa gyermekednek Te adtál életet, Te vagy teremtője, Te vagy feloldozója is. Sok a beszéd, kifogás, sírás itt mit sem ér, hajrá Kapitány! Irány a mély!
A tatfedélzetről bambulta a kék eget, távoli horizontot, a végtelen végét. Magában azért elbúcsúzott, ki tudja, ki az, aki visszatér, vajon neve ugyanazt takarja majd? Vajon hajója itt lesz, várva rá? Tengernyi mélységben az idő, majd hogy szalad? Kibírja ócska teknője a várakozást? Deszkáit eszi-e szú, idő vasfoga, vitorláját cincálja-e vad vihar? Reménytelen küldetés, mélybe, szörnyek várják? Vagy néreiszek szórakoztatják csengő kacagásukkal?
- Kapitány! Már megint csak álmodozol, sosem érsz vissza így, forró kávéd a végén kihűl! – La Morte, örökös barátja, tudta ám, mi fontos az életben. Mestere volt a vigasztalásnak, a forró kávénak, valamint annak, miként kell aprót lökni a tat szélén állón. Csobbanás törte meg a csendet. Kerekszemű kapitány gyorsan merült lejjebb, egyre lejjebb, miközben magában ezt a bugyuta dalrészletet adta elő, szimfonikus kísérettel: emelj engem egyre feljebb!
Merült, körötte a tenger, egyre hidegebb, sötétebb lett. Sehol egy szörny, egy démon, sehol egy vízi tündér. Csak egyre sötétebb hideg tér, telefonjával próbált világítani, sikertelenül. Végtelen időkig tartott az út. Úgy érezte, egyedül maradt a végtelenben, az örökkévalóság rideg közönye vette körbe, és csak ment, ment lefelé.
- Már a pokolban kéne lennem – gondolta. Derűs gondolata kissé melegítette. – Pokol? Gyerekmese. Épp én gondolok pokolra, mennyre, ennyi erővel gondolhatnék az Életre is, egyre megy.
Derengés váltotta fel Tartarosz sötétjét.
Tavasz volt. Barna zubbonya úgy állt rajta, mint amit ráöntöttek. Izgatottan várta, hogy hazaengedjék, értelmetlen katonaidejét szabad hétvégével szakították meg, több mint egy hónapja nem látta már. Hófehér bőrét, barna szemeit, angyalhaját, ölének illatát, vágyott rá, mint soha semmi másra, senki másra. Ő. Így nevezte magában, nagybetűvel. Mióta meglátta egy parancsnoki értekezleten, azóta tudta, Őt akarja. Valami delejes vonzás vitte felé. Őrá gondolt, magányos éjjeken, hideg mezőkön sarat dagasztva, kényszerű rabságának idején. Őrá gondolt, mikor a WC falára rótta hátralévő napjainak számát. Még 212 nap, és láthatom. Még 185, majd 98, így tovább. Minden nap, egy örökkévalóság, a pokol tornácán. Vele álmodta életét, benne látta gyermekei anyját.
- Hány gyermeked lesz? – kérdezte a Parancsnok.
- Tíz. Legalább.
- Legyen tizenegy! Akkor kitelik belőlük egy focicsapat!
- Úgy legyen. Tizenegy!
- Felírom a naptáramba. – szólt a hadnagy, magában mosolygott – Szegény bolond. Mit sem tud még.
Micsoda álom ez? Hisz tengerbe vetetten, merültem eónokon át, mintha megtörtént volna. Igaz, feledésbe merült emlékek… feledés… merülés, tenger… Elveszett emlékeim tengerében merülök, azért hát e csend, sötétség.
- Itt vagyok. Kerestél.
- Hogy mi? Hogy… Úristen! Megijedtem! Annyi éven át kerestelek. Most pedig csak úgy, itt vagy. Tényleg Te vagy az?
- Számít, kinek látsz? Kinek gondolsz? Emléked vagyok, vagy hús-vérvalóság?
- Igaz, még a végén kárt tennék benned…
- Félek tőled. Ne gyere közelebb.
- Miért félsz? Annyi év után, mit is mondhatnánk egymásnak.
- Félek tőled, megölsz. Bosszú hajt, biztos, elvettem az álmaid, összetapostam őket, arcodba nevettem és te, te pojáca voltál, életben hagytál. Még magadat sem tudtad elveszejteni. Gyermeket szültem, másnak, máskor, később. Fájt, ugye? Fájjon is. Tudd meg, sosem képzeltem veled az álmom.
- Igen, rég tudom. Azért kerestelek, hogy elmondjam neked. Tudom.
- Mit tudsz, te ócska vásári komédiás! Csepűrágó! Mit? Idióta!
- Ööö… megérdemlem, mondjad csak.
- Addig, míg mások álmát éled, semmi vagy. Addig, míg másokat hibáztatsz eltűnt álmaidért, semmi vagy. Az életed, Te alkotod meg, ő a Te igaz gyermeked. El nem siratott, meg nem gyászolt álmaid kísértenek újra és újra. Szívedben az uszadékfa, száraz, kopott, a Tied, te alkottad, ő az igazi gyermeked.
- Hogy mi? Miket beszélsz?
- A Bánat, a Te mestered. A Fájdalom. Ez visz előre. Én vagyok a Kapu őrzője, fiatal Kerekszemű. Én vagyok a kezdet, utad kezdete, indítód, a legsötétebb gonosz, életmesédben. Most, ebben az életben, ez a hálás-hálátlan szerep jutott nekem. Látod mát, ugye.
- Valami dereng…
- Látod a tervezést, életálmodban, a hűvös logikát, ok-okozat láncolatát. Engem választottál, hogy fájdalmad emberfeletti legyen. Engem választottál, hogy többé ne tudj bízni, senkiben, kinek lába között rés van. Engem választottál, hogy gyermek utáni vágyad az egekbe korbácsoljam, miközben tudod, ebben az életben nem adatik meg neked. Én hitettem el veled, hogy de, mégis.
- Igen…
- Én mutattam meg lelked dögkútját, hol az értelem hullája oszlik, benned.
- Ó egek! Ó, ti istenek! Miért!
- Tudod a választ, ismered.
- Bocsáss meg, nekem, hogy erre szántalak. Valaki bocsásson meg nekem.
Halkan csobogtak a hullámok, a hajó oldalán. Quan Yin gyengéden simogatta Kerekszemű kapitány fejét, törölgette izzadt homlokát. Úgy halászták ki a habok közül, a víz úgy vetette fel, mint oszladó hullát, fehéren, üveges tekintettel. Égi útján a Nap, látva ezt, hűs fellegekből csavart neki arcát tisztára mosó cseppeket.
Álmodott. Azt álmodta, cirógatják arcát, egy lágy, selymesen simogató hang, verset szavalt:
Veled álmodom, Veled ébredem,
Az élet egy Veled, életed egy velem,
Fogom két kezed, fogod két kezem,
Az öröklét csak Veled szép,
Akarom, örökké így legyen,
Veled álmodom, Veled ébredem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése