2016. január 24., vasárnap

Így jöttél



Kalapom már felvettem
Sétapálcám, megmarkoltam
Az ajtó félig nyitva állt
Mikor így szóltál:
- Megjöttem!
Álltam a küszöbön, tétován
Szavam sem szállt tovább
Visszaült lélekfészkébe
- Nahát! Vén fejem ősz színei
újra sötétbarnába fordulnak.
Ajándékként érkeztél
Így jöttél, vártalak, tudod.
Párnámra hajtva fejem
Utolsó álmom, Veled álmodom,
Együtt.

2016. január 22., péntek

Ember szeretnék lenni.



Napsütötte, derűs nyugalom tengerén, vígan dalolva magában hasította a hűs habokat,az Útvesztő nevű tenger járó. Delfinek követték, mosolyogva ugráltak utána, kergették az apró halakat, egymást, gyermeki kacajjal örvendve a létnek, valamint a csokis kekszeknek, melyet a hajó kapitánya dobált nekik:
- Egyetek ti delfinek, jobb ez holmi szusinál és ecetes hagymánál!
La Morte, a tetőfedélzeten élvezte a napsütést, a sós párát, a kubai szivart és az olasz presszókávét. Érdeklődve figyelte a delfingyerekek játékát, pajkosságát és mindig nevetésre kész derűs lelkületüket.
- Bizonyára nem hallottak még semmilyen tanítást, azért ily jókedvűek és gondtalanok.  
- Jól mondod örök barátom, bizony, a delfineknek igazuk van. Úsznak a langyos tengerben, sem tanítást, sem intelmeket nem hallanak: „ne egyél csokit, mert hizlal” vagy „a sok só árt a szívnek, hát ne ússz tengerben” és hasonló marhaságokat, az élet egyetlen kérdése számukra annyi, hogy fenébe a kérdésekkel.
- Vajon milyen vallásuk lehet nekik? És hisznek-e bennem? – La Morte különösen filozofikus hangulatban volt ezen a szép téli napon.
- Kérdezd meg tőlük.
- Vajon értenek emberül is?
- A delfinek minden nyelvet értenek. Okosak, és sakkozni is tudnának, ha valaki megpróbálná.
- Mondd csak kapitány, honnan tudsz te ennyi mindent? A delfinekről és a sakkról?
- Az úgy volt…- Útjelző kapitány megcsóválta farkát-, hogy…
- Te a farkad csóválod?
- Igen… lebuktam?
- Mindig is éreztem, hogy egy rókatündér vagy, te huncut!
- Öreg vagyok már, sok éve ember alakot öltöttem, és elárulom valaha tizennyolc farkam volt, mára egy maradt, azt csóválom, mikor nem látja senki, legfeljebb egy másik rókatündér.
- Miért nem delfin lettél? Most halakat kergetnél, sziréneket vacsoráznál, és vízi sakkot űzhetnél a mélység uraival.
- Embernek lenni nagyobb kihívás, így választottam ezt a formát.
- Mekkora duma! Átlátok rajtad Te vén lókötő!
- De tényleg! Az ember képes az ébredésre, a megvilágosodásra, a vallások kitalálására, az inkvizícióra és a szentté válásra!
- Ez csak szöveg,duma,halandzsa .- La Morte haláli mosolyát villogtatva,nagyot húzott kávéjából, és így folytatta: azért lettél ember,mert hallottál egy rókatündérről,aki szintén emberré lett és őt kutatod, a tengert járva, az alvilág mélységeiben, a kövek alatt és a csokis kekszek ízében.
- De hát az emberi létforma…
- Bla-bla-bla! Hagyd már a süketelést! A vágyaid miatt lettél emberré, mint mások is. A vágyak öltenek emberi formát, és egyetlen vágy van, a megismerés vágya. Isten milliónyi álma, a megismerés vágyában tükröződik vissza.
- Akkor most mit higgyek? Mit mondjak? Mi a valóság? Mi az élet értelme? Mi végre való az összes beszéd?
- Tudod, vén cimborám, egyszerűbb lenne delfinnek lenned. A világ is jobban járna.
- Mit szólnál ahhoz, ha újra rókatündér lennék?
- Embernek lenni jobb. Te mondtad – kacagott fel La Morte, s vele nevettek a delfinek, a szirének, és morajlásában a tenger.
- Embernek lenni fájdalom és gyönyör, elmúlás, és félelem az elmúlástól, gondolkodás és tervezés, szervezés és várakozás, megannyi apró öröm, hajsza a boldogság illúziója után és a végén mi marad? De mégis, mennyi szín, mennyi pezsgés, tűz, szenvedély és a nyugalom illúziója, a tökéletesség illúziója, a valaminek lenni illúziója! Megéri! Azt mondom, megéri! Egyetlen perc, melyben megélhetem a teljes boldogságot, a teljes elnyugvást, a teljes lángolást, megéri ezer évig embernek lenni!
La Morte, e szavak hallatán, elcsendesedett. Halkan sóhajtott, bögréjébe merítette átható tekintetét,s halkan,hogy más ne hallja,így szólt:
- Ember szeretnék lenni.

2016. január 19., kedd

Isten pöttyös takarója



Hajnalban felnéztem az égre. Régóta, magam sem tudom már idejét, mikor néztem utoljára az eget. A csillagok megmutatták magukat, a tágas univerzum, feltárta mélységeit, kitárta kapuit, és egy pillanatra elmerültem benne. Néztem, csodáltam, míg a tágas tér kacagva szerte nem foszlott, az álmodó idő másik oldalára fordult kockás vánkosán. Ekkor történt. Éppen ma hajnalban. A fekete ég, csillagpöttyeivel, a tágas világmindenség, megmutatta önmagát. Egy nagy pöttyös takarót láttam, mellyel Isten takarózik, eónokon átívelő mély álma közben. Ha a végtelen, csupán egy pöttyös takaró, akkor mi benne az ember? Ez ugrott be, gondolatként.
Válasz persze nem jött, honnan is jött volna. Csak néztem az égre, nevettem emberi létem kínjait, keserveit, boldogságait. Isten takarója alatt meleg van, szeretet meleg, akol meleg, kinek miként tetszik. Az ember, az Isten és az ő pöttyös takarója, mind: Egy.

2016. január 18., hétfő

Béke van



Január kék egét, bodros felhők, mint lebegő borotvahab bárányok, tarkították. Megcsillant peremükön a téli nap sugárkoszorúja, a béke jelenléte virágillatként szállt az Isten felé. Az Útvesztő kolostor udvarán serényen suhant a fejsze, berregett a fűrész, csorgott az izzadság, madárnak képzelték magukat a széthasadó farönkök. Cicó messziről nézte ezt a felfordulást, messzebbről éhes madárkák üzentek egymásnak, talán nekik is kijut egy kis uzsonna, fában rejtező lárva, hangya, vagy kósza kuszalábú pók, melyet a hideg idő lassított felvétellé dermesztett. A felesleges kérdések, téli álmukba szenderültek, álmatlan álomba, nem várva ébredést, nem várva feledést. Ők úgy mondták, ez a béke. A kérdések békéje. A válaszok, békéjüket, mindig a szemetesben találták meg, mivel a válaszok útja, a feledés, igazából alig várják már, hogy végre eltűnhessenek az érdektelenség ködében. Minden kérdés, minden válasz, az érző lények megszámlálhatatlan végtelensége is erre vágyik végső soron: békére.
Cicó közben szintén olvassa írott soraim, tetszhet neki, szava sem hallatszik, csak itt ül, néha gondol egyet, ráfekszik a billentyűre és alszik kicsit.
Igaza van. Minek agyalni az élet értelmén, a szerelem értelmetlenségén, az emberi kapcsolatok hiábavalóságán, a halál biztos vagy nemlétező mivoltán.
- Már megint sok a szöveg – kacarászott, La Morte, miközben csillogó szemekkel figyelte kávéján a tejszínhab fodrainak mintázatát, akár ha jósolni akarna belőle.
- Tényleg sokat beszélek. Pedig, ma is azt mondták, annyi szavam sincs napok óta, mint egy marék fahamunak.
- Szoktad úgy érezni, hogy minden nap, valami új lengi körbe ismert és ismeretlen világod? Valami friss szellő járja át elméd zeg-zugait?
- Igen, La Morte. Mióta varázstükrödbe néztem, kerek szemekkel nézek, újszülött szemekkel csodálkozom, és hagyom, hogy a világ megtörténjen.
- Béke van. Látod? Amint felhagysz az ellenállással, a szembeszállással, a harcokkal, emberi nyelven mondva abba hagyod a széllel szembeni pisilést, úgy jelenik meg a béke, mint virág a tavaszi réteken. Egyszer csak ott van, szirmait lassan, gyengéden kitárja, illata az Istenhez száll.
Az ember, képes megélni e csodát, képes virágillatként lebegve egyé válni az Istennel, vagy nevezd, ahogy szeretnéd.
- És mondd, La Morte, bölcs tanítóm és legjobb barátom, mit gondolsz a józanész menedékéről?
- Bizony, vannak, akik ész érvekkel megölik a bennük lakozó életcsírákat. Menekülnek a fájdalom, az érlelő kín elől, hasztalan, mert csupán szenvedésük éjjelét hosszabbítják meg. A fájdalom útja, a szenvedés és szenvedélyek útja, a tisztítótűz forrósága és heve, mely leégeti a lélek salakját. A logika, a szenvtelen, hideg értelem tiszta jegében hűlni, maga a jeges pokol, mely terméketlen, meddő, hideg, rideg. Bizony, jobb szenvedni, akár a keresztfán is, a máglyán, az érzelmek viharos tüzében, mint jégbe fagyva várni az öröklét végét. A végtelen idő addig nem telik el, míg egyetlen érző lény is ki nem issza maradéktalanul a vágyakozás, a vonzódás, a kínok poharát.
- Keserű e pohár…
- A kávé is keserű, dobj bele cukrot, könnyebb lesz, meglásd.
A kávé, forró, fekete, méregerős illata lengte körbe őket. A két végtelen cimborát, együtt ültek egy kockás takaró alatt és mosolyogtak, szavak nélkül.

2016. január 16., szombat

Isten a tévében



Isten kiment a piacra, halat vett, mert azt olvasta valahol, hogy volt egy gyermeke, aki szerette. Már nem emlékezett rá, hisz öregedett, szakálla fehér volt, persze csak azért, mert a templomok falán látta így megfestve és kedvet kapott hozzá. Megnövesztette és hála a kor technológiájának, nagyszerűen tudta festeni a kívánt árnyalatra.
- Volt egy fiam, legalább is azt mondják, pedig nővel sosem voltam. Egye fene, ismertem egy fickót,aki szerette a szót is, a halat is szaporítani,a legjobbak a filmek,melyeket róla készítettek, de azért a sült hal, érdekesebb.
Nekiállt, elővette tizennyolc centis filéző kését és nekilátott.
- Még jó, hogy fenn van a neten, a technika, honnan tudnám, miképp kell szálkátlanítani a halat?
Isten szeretett magában beszélni, mivel úgy érezte, rajta kívül senki sincs az egész univerzumban.
- Pedig úgy emlékszem, valamikor régen teremtettem, de ködös emlékképeken kívül más nem dereng. Talán Alzheimer kórós lennék? Ki tudná megmondani, ha nem én?
- Hülye vagy öreg, nem kóros! – kiáltott be a konyhába, Jézus.
- Megjöttél ifjúság? Már azt hittem, nem is létezel.
- Hát nem is, csak a képzeleted varázs alkotta illúziója, vagyok, hogy enyhítsem magányodat vén kurafi. Kellett neked a létezésbe lépned, maradtál volna a nemlét hatalmas, békés ürességében, lényegtelenül, személytelenül és halfilé nélkül. Egyébként is, megtehetnéd, hogy csak szálka nélküli halak szülessenek, elvégre bármit megtehetsz!
A filéző szerszám dolgozott, Isten élvezte, halkan nyögött, izzadt és úgy érezte, ezt sosem akarja abba hagyni. A hal végére ért, megcsodálta az üveges halszemek sokatmondó, bölcsességet, sugárzó sziporkázását. Gondolt is egyet, és úgy nyersen, kiszippantotta a zselégolyóhoz hasonlatos szemeket, szopogatni kezdte, élvezte a kiáramló folyadék enyhén sós ízét, semmihez sem fogható aromáját, illatát.
- Ez a Jézus jó fej. A legjobb barátja egy kurva, sírdogál sokszor magában és ráborította az asztalt a templomi árusokra
a minap. A halat is ő hozta nekem. Azt mondta, valami hegyi beszédről maradt meg, mondjuk az illata, omlóssága érlelt áruról tanúskodik. Tanúk… remélem, ma nem csengetnek be hozzám, hogy hiszek-e magamban?
Az olaj sercegett és füstölt, ideje volt behelyezni bőrös felükkel a halszeleteket. Nagy műgonddal igazgatta, nehogy hamar odaégjen, éppen ropogós legyen a bőr, hogy megtartsa a húst. Locsolta még, hogy jobban csússzon, szájában összefutott a nyál, megnyalta ajkait, mennyei illatok szálltak. Bekapcsolta a tévét, vajon adnak e valami jót? Valami felnőtteset?
Akciósat? Ahol csurrannak, cseppennek, ahol indulatok heveskednek, ahol zsírban sül a kolbász, majonéz folyamok áradnak, ahol az illúziók mennyeket ígérnek.
Hosszan tartotta szájában a szaftos falatot, nyelvével igazgatta, ízlelgette, élvezte minden aromacseppjét. Megfeledkezett a műsorról, a teremtésről, össze-vissza nyomogatta, ami keze ügyébe került, míg egy ezotéria csatornára nem bukkant, merő véletlenségből.
- „Mája fátyol mind.....
Kukac, lepke - egyre megy.”
- Úristen! Milyen igaz! Ezt nem is tudtam eddig! Nahát! – örvendezett magában. Az élvezettől izmai ellazultak, filéző kése helyére került, ábrándos arccal törölgette szája széléről a hús levét. Imádta az illatát, napestig érezte volna, fürdött volna benne, parfümként szórta volna magára.
- Talán be kéne telefonálnom a műsorba, hallatnám hangomat, híres lehetnék.
Felvette buta telefonját, pötyögött, kicsörgött.
- Tessék? Itt az Isten Mézédes Bödönje TV! Mit szeretne?
- Mit is? Ó, igen, értem, de most beszólni szeretnék a műsorba.
- Rendben van, kit konferálhatok be?
- Én vagyok az Isten.
- Nagybetűvel?
- Igen.
- Csak, mert tudja, maga a hétmilliárdodik telefonáló, aki ezt mondja! Annyi istenünk van már, és a földön kívüli telefonálókat még nem is vettük bele! Nem lehetne valami más néven jelentkeznie?
- Jézus? Esetleg?
- Sajnos foglalt a név, azt írja a rendszer, egymilliárd felett van a Jézusok száma és szólok előre, a Buddha, Lao-ce és Sándor nevek is foglaltak már!
- Akkor lehetek Kovács úr?
- Az gagyi, nincs valami egyedi ötlete?
- Olvastam egy fickóról,aki kissé hibbant és azt sem bánja,ha kölcsönveszem a nevét, neki úgysem kell. Nevezzen csak Útjelzőnek.
- Rendben van, ilyen hülye névvel, sokkal színesebb lesz a műsor! Akkor halljuk hát, mivel szeretné etetni a hallgatóságot?
- Először a jutott eszembe, ha nem lennék ennyire okos, akkor jobb lenne, nekem is, meg a világnak is. Tudja, a teremtett, látható világnak.
A látható világ, lehet csapda és lehet tanulószoba is. Vannak más, éteribb világok is, melyek szintén tanuló szobák. A végső válasz az, hogy egyetlen létezés van, mely világokat álmodik és bennük, számtalan formában kutatja önmagát. Isten elfelejtette önmagát, és most meditál. A felmerülő képek benne, a világok, az érző lények.
….
- Hahó! Hahó! Megszakadt a vonal!
A telefonban süket csend honolt. Ezt a szöveget a technika sem bírta már. Fényesség töltötte be a teret, egy fiatal, szakállas fickó állt előtte.
- Szia apa! Jól vagy? Annyira furán nézel ki, minden rendben van?
- Ki vagy te?
- Nem ismersz meg? Jézus vagyok, a fiad.
- A fiam?
- Anya! Apa magához tért, de nem emlékszik rám!
- Hagyd csak fiam, öreg már, de nem vén… és szemei örömfényben ragyogtak.

2016. január 14., csütörtök

Mi marad?



Fáradtan érkezett az este, a telihold sejtelmes mosolyával tekintett le az égből, gyermekeire, emberekre, állatokra, tündérekre, kósza lelkekre. Égiek honát, a mennyeket nem érintették az alant elterülő világ viharai, csillogása, illata és értelmetlensége.
Quan Yin ezer csésze kávéval várta, a megtépázott, füstölgő kabátjában is mókás tekintetű barátját, Útjelző szerzetest és elmaradhatatlan kísérőjét, La Morte-ot.
- Megérte? – kérdezte őszinte hangon a boddhiszattva.
- De meg ám! – kacagott az ősz hajú szerzetes, mindig megéri, tűzzel játszani, élni és belehalni, mert a végén mi vár? Halál? Fenéket! Végre ezer csésze kávé! Juhé! Tejszínhab is van?
- Tetején csokireszelék? – La Morte nagyon édesszájú lett az időtlenség véget nem  érő értelmetlenségében.
- Mesélj vén bolond! Mi volt?
- Az Útvesztő erdőben éltem vidám-keserű napjaim, egyszerű cölöpként, rajtam tábla, felirattal: itt menj arra!
Így mutattam utat, ki erre járt, de ki járt volna, az erdő közepén? Csupán a kósza léptű istenek és végre, egy rókatündér, Setsuko. Mikor meglátott, láttam szemében a kíváncsiságot, közelebb jött és oldalba hugyozott. Jóleső melegség áradt szét rajtam, és az illata! Mennyei!
Jött utána, nap, nap után, néha oda is pottyantotta lelkének sarát, és élveztem, mert szavai mézes madzagként tapadtak rám, imádtam meséit, bundája selymességét és lelkének gyermeteg tisztaságát.
- Ó vén bolond! Egy rókatündér? Ennyi eszed van csupán?
- Még ennyi se. Mit is várhatsz egy cölöptől?
- Mégis itt vagy végre, újra szerzetesként, a mennyben, mi történt? Felébredtél?
- Nem aludtam Quan Yin, csupán élveztem a mennyei értelmetlenség után a földi értelmetlenség csábító szelét. Míg itt legfeljebb tavaszi szellők lengedeznek, odalent, tornádók cibáltak, viharok áztattak, cunamik sodortak, koptattak, Setsuko formájában az Illúzió csábított, vonzott majd egyszerűen felgyújtott, mint ócska tűzifát. És égtem és égett az erdő, tombolt a vihar és cunami fenyegetett. Álltam rendületlen, viharrá váltam, cunami lettem, tomboltam és égtem, egy lettem tengerrel és erdőtűzzel, porrá és hamuvá lett minden, ami addig fontosnak tűnt, és meghaltam? Nem. Mert nincs halál.
- A vihart ne akard megállítani, légy viharrá Te magad.
Mikor érzelmek jönnek és dúlják fel a mindennapok ócska szürkeségét, ellenállni annyira hasztalan, mint lehugyozni az erdőtüzet, azt remélve, az kioltja.
Légy jelen, égj el, teljesen.
Mi marad?
Mi maradt?
- A cölöp emléke, tapasztalattá szelídült. A cölöp emléke, egy darab kockacukor lett.
Halk csobbanás hallatszott, amint a kávéscsészébe ejtette. Olvadni kezdett. A forró kávé édes illata átjárta érzékeit, felvillanyozták, vánkosán az idő, álmában halkan felkacagott.

2016. január 13., szerda

Jöjj



Jöjj, La Morte
Terítsd rám
Kockás takaród
Dúdolj dalt nekem
Vánkoson szunnyadó
Időm mellett
Lehunyom szemem
Mit kérek még
Ennyi csupán
Álmodni utolsó
Álmom
Az Idő vánkosán

2016. január 12., kedd

Téli tenger



Téli tenger habjai
Fodrai rojtosan,
Habozva, dühödten
Támadtak
Jöttek újra
Szüntelen
Végtelen
Egyszerűséggel


Állt a tenger partján. A tél hidege, jégkérget varázsolt, parti sziklákra, dérrel díszítették homokvárak omladozó bástyáit,a múló nyár utolsó hírnökeit. Szíve jégbe fagyva várta… a tavaszt… a kikeletet… vagy az elmúlást? A feledést? Ő sem tudta már, mit akart, kit akart, mi célból lépett a téli tenger partjára. A hullámok egymás utánisága, dühödt, szilaj robajlása, altatódalként hatott, mint szirének éneke csábította, húzta, vonta, ámította, kecsegtette valami teljességgel, olvadással, együtt léttel. Szerelmes ölelésre hívta őt a tenger, jeges, végső ölelésre.
- Sosem múlón, bennem vagy, részem lettél. Őrizlek és melengetlek, dúdolok Neked. – Énekelték a habtaréjos, hűs hullámok.
Jég szíve meghasadt ekkor, könnyei arcára fagytak, lábnyomait elmosta a dagály hömpölygése.
A közeli hikori fenyőn, egy rigó köszöntötte a tavaszt.

Sajnálom



Sajnálom
Bűnöm annyi
Akár tengerben
A vízcsepp,
A só és halak
Milliói
Sajnálom
Bocsásd meg
Ordas vétkeim
Kérlek
Ne kínozz
Tovább
Rúgd ki
Alólam a
Széket
S könnyeiddel
Öntözd,
E fát.

2016. január 11., hétfő

Kockás takaró



Megszülettem.
Megszülettem?
Várt ezer álom
Volt ezer álmom.
Szerettem őket,
Szerettem nőket,
Szerettek engem
Szerettek? Engem?
Életem minden
Kincse ennyi:
Kockás takaró.

Jöjj velem



Jöjj velem
Játszunk
Életet
Múló képeket
Kacagjunk
Szárnyaljunk
Zuhanjunk
Haljunk
Meg
Egymásban
Együtt

Utolsó szó



Rád nézek, elomlok
Szavaim, szívem,
Romba, kardba dől,
Ma is jó nap,
Hogy lássam
Könnyeimen át
Arcod, az
Utolsó csodát
Viszlát!
Mondanám,
Néma ajkaimra
Ma is, odafagyott
Utolsó szavam

Egy nagyszerű lány emlékére



Mit vehet el a halál tőlem
mindenem szétosztottam
aki akart kapott belőlem
talán csinálhattam volna jobban
eldönti kinek hatalma
mennybe jutok pokolra
csakis így lehetett élnem
vagy nem én lettem volna.
Birtalan Ferenc
magyar költő, író

Telefoncsörgés rázta szét az este csendjét. Ki lehet az? Morcosan nézte a kijelzőt, ki az a bátor, aki hívni merészeli ezen a tavaszi, szép, csodákkal teli estén. Ismerős név csillogott, felvette hát.
- Szia! Mondjad!
A csend, döbbenten állt a levegőben, lába megállt, nem mozdult. Majd lassan vánszorgott tova, mint akinek, muszáj lépnie, bármennyire nem akar.
- Elment.
Sötétbe borultak a gondolatok, könnyek szöktek szemébe, mellkasában megállt a szív, lélegzete messze szállt, az idő elbújt a sarokba, lehunyt szemekkel, kockás vánkosán azon nyomban álomba szenderült. A pillanat jéggé dermedt. Tudta, eljön a nap,mégis, csak állt és nem értett semmit.
- Ennyi lenne csak? Az élet, egyszer csak, hipp-hopp véget ér? Csak úgy? Mi ez a kín, ez a tébolyult szenvedés bennem? Hisz átéltem halált, születést, kísértem másokat a Bardo sötét útvesztőjében, láttam világok százait és mégis! Emberi érzelmek, sötét bánatok özönlenek.
Bénultan állt, mozdulni, szólni nem tudott. Kik látták, nem értették, fájdalmát nem érezték, kínjait nem tudták enyhíteni. Elmerült a sötét óceánban, és merült, merült…
Emlékezett, álmodott.

- A lelkembe látsz?
- Igen. Zavar?
- Nem. Én is látom, a te lelked.
- Megtanítsalak rá, miként védd magad, lélek fürkész tekintetek elől? Akkor majd én sem látok beléd…
- Taníts, kérlek. – végtelenül mély szemeiben tűz izzott, áthatolt a fiún, mint ha levegő lenne.
Attól a naptól kezdve, nehezebb volt lelke mélységeit fürkészni. Maga sem értette, mi történik és miért. Az első napon, mikor tekintetük találkozott, érezte, valami döbbenetes történik vele, a lány úgy nézett rá, Erővel, mágikusan, mindent tudón. Most pedig, ezt a lányt tanítja, lassan és gyengéden, azt érezve közben, a lány tanítja őt, megadva neki a tanítónak lenni illúzióját.

- Találkozhatnánk az egyik szabadnapunkon – szólt a lány.
- Találkozzunk.

Vajon mit akarhat tőlem? Nem értem. Mióta megtanítottam a lélek elrejtésére, nem tudom kifürkészni szándékait. Okos lány. És a szemei… ismerősek, és az Erő, ami sugárzik belőlük… mintha ő is sámán lenne, mint jómagam. Ki kell derítenem a rejtélyt.

Kora délután találkoztak. A fiú zavarban volt, vajon ez most randi? Vagy baráti délután? Kiderül. Folyóparton sétáltak, egymás mellett, mint két barát, céltalanul, súlytalan beszélgetésbe folyva. Mindkettőjüket várták otthon, de ez egyre jobban jelentéktelenné vált számukra. Ahogy közeledett az alkony, eljutottak egy, a városban található kis tó partjára.
Nézték a vizet, a sétáló párokat, kacsákat, szótlanul. Vibrált a levegő közöttük, érezték, akarnak valamit a másiktól, bátortalanul, zavartan, mint kamaszok nevetgéltek.
- Vajon a kacsák hová mennek? Szerintem este kihúzzák őket a tóról. – kacagott a lány.
- Vajon az este mit hoz? Kacsákat már nem,az biztos. – komolykodott a fiú.
Hallgattak. Megnyúltak az árnyékok, a part elcsendesedett, utcai lámpák fénye vonta be őket, üres padok várták az idő múlását. Leültek, zavartalanul, egymás mellé, közel, szorosan. Ahogy az este neszei elhalkultak, úgy csendesedtek el ők is. A fiú, összeszedve maradék bátorságát, csókot lehelt a lány ajkára. Vérük forrt, léthomályba burkolózva merültek el egymásban. Egész éjjel falták egymást, mohón, mint akiknek nincs sok idejük, egy kockás takaró szolgált fekhelyül csupán, a város közepén, alvó emberek ablaka alatt. Isten nézte őket, óvta őket.

Így teltek napjaik, lopott órák, csalóka éjszakák, a külvilág előtt titkolva egymást, csak szemük izzott. Szeretők voltak és többek annál, érezték, tudták, és a fiú érezte, hogy valami fájdalom van, valami rettenet, melynek létezése ott ólálkodott körülötte, szüntelen.

A lány, beteg lett, hirtelen. Fájdalmak gyötörték, az orvosok, ízületre gondoltak, ami nehezen gyógyul, ugyebár. Valami nem volt kerek. Január volt, ráérős idő, hideg, jeges, dermesztő.
A fájdalmak nem múltak. Így jött el a tavasz, a március. Azt mondják, a tavasz, az élet kezdete.
Igen… azt mondják.
- Máj rák, áttétekkel.
- Meg fogsz halni. Talán egy hónapod lehet még.
- Igen, neked elhiszem, hisz a lelkembe látsz.
- Nem tudok mit tenni. Útravalóul, mikor elmész, emlékezz erre: Az Ember és az Élet: Egy.
- Emlékezni fogok. Ígérem.

Telefoncsörgés rázta szét az
este csendjét. Ki lehet az…


2016. január 10., vasárnap

Komédia



A Reggel, kopott kabátjában, lyukas cipőjében rótta a kihalt utcákat. Bekukkantott nyitott kapualjakba, illedelmesen köszönt kóbor cicáknak, gazdátlan kuszalábú pókoknak, szemével intett a hajnal dalos természetű madárkáinak, majd lepihent, egy útszéli padra, árnyas fák lombja alatt. Kávé illat száll. Kockás takarójába burkolózva, hangtalan lépteivel közeledett, La Morte. Megállt a Reggel előtt, majd feltette a világ egyik legvágyottabb és egyik legszebb kérdését:
- Hány cukorral kéred a kávéd?
- Kettővel. Mint mindig, barátom.
Így ült egymás mellett, a két elválaszthatatlan jó barát, kezükben pöttyös bögre, illatos, forró, tejszínnel krémesített kávéval. Szótlanul kortyolgatták, jelen-létüket észre sem vették a rohanó emberek.
- Mond, La Morte! Nem unalmas folyton kávéznod? És kockás takaród, mikor cseréled le valami vidám mintára?
- Mond Reggel, nem unalmas minden nap korán kelni?
Jót nevettek magukon, értettek egymás ugratásához. Olykor, mikor épp nem volt kit szórakoztatniuk, és elhihetik, sokszor megesett, egymáson gyakorolták poénjaik hájrengető vagy éppen könnycsepp fakasztó hatását.
- Mióta is állunk a Lét színpadán?
- Mióta az Idő megszületett. Velem együtt. – La Morte elmerengett a régi szép pillanaton, arra azonban már nem emlékezett, ki adott rá takarót, és az Időnek ki adott kockás vánkost.
- Merre járhat az Idő?
- Alszik. Mint mindig. Helyette éberen őrködöm, s néha akad egy-egy barátom, a lét ködös világában, kit elkísérhetek hosszas vándorútján.
- Most is van?
- Igen. Épp ott közeleg, látod? A hosszú hajú vándor, kinek színes rongyszalaggal van copfba fonva ősz haja. Útjelzőnek hívták egykor.
- Hívták? Miért? Hová lett a neve?
- Lekopott róla, mint a világ, a Létszínpadon játszott sokáig, komédiát.
- Sziasztok hajnal vándorai, kapok egy csésze kávét?
- Ülj le mellénk, vándorkomédiás, bohóc, vagy aki éppen vagy! Mesélj, milyen a színpad!  A dicsőség! A hírnév!
- Honnan tudnám? Több tojást dobtak rám, mint szép szavakat, több rúgást kaptam, mint simogatást, szenvedés volt utam, fájdalom, s most utam járom, szabadon, mit nekem már komédia.
- De hát a világ, mindig bölcsekért, megváltóért kiállt!
- Ez ám az igazi komédia! Messiást várnak, hogy a végén, felszegezzék egy fára, máglyára küldjék, és szentként tiszteljék utána. Micsoda bohózat! A szavak, ha igazak, fizetség érte szenvedés, fájdalom és halál. A szép, ám üres szavak érnek sokat ebben a fordított világban, megadnak érte bármit, mit megkívánsz, aranyat, szenvedélyt és üres földi élvezet ezernyi árnyalatát. Mi végre hát akkor a szó? Így nem jó, úgy nem igaz, kiléptem hát, koldusnak álltam, viszlátot sose mondva elballagtam, átadtam helyem másoknak e komédiában.
- Megérte? Mondd!
- Sose ennyire ízes a levegő nem volt, mint előtte, étel így nem ízlett és fáradtan lepihenni oly megkönnyebbülés. Nincs sietség és vágyak sem hajszolnak, sírok, ha fáj a lábam, és örvendek, ha madár röptében látom az Istent. Lélegzem, s a Lét együtt lélegzik velem.
- Adjon az Isten szép napot, Reggel, és La Morte!
- Adjon néked is, Setsuko!
- Engem is kínáljatok meg kávéval, két cukorral kérem, hoztam csokis kekszet. Te vén bolond, megint jártatod a szád? Egyél inkább, jobban jár ember, és világ, míg csöndben vagy.
A pad kevés volt négyüknek, hát leterítették kockás takarójukat, ki arra járt, nem látta jelen-létük. A gyermekek, néha azt mesélték a felnőtteknek, csokis keksz és szantálfa illata csiklandozta orrukat, árnyas fák alatt.

2016. január 9., szombat

Akarat és szándék



A hirtelen leesett hó, olvadni kezdett.
- Tavasz lenne már? Hisz még csak január van, alig múlt vízkereszt, mit akartok, ti égi istenek? Varázslat van a levegőben, és kályhák füstje.
Útjelző baktatott a sűrű, sötét erdőben. Léptei karcosan zengtek a fagyott hókéregben, fejére jégcsapok vize cseppent, vadgalambok tekintete kísérte. Az időjárás, mint az élet, hirtelen fordulatokat vett, percről percre más arcát mutatta, tegnap még medvenyalókává fagyasztotta a gyanútlan vándort, ma pedig, rügyezni hívta a fákat, bokrokat. Friss vízmosások jelentek meg a hegyoldalban, barlangjukban a mackók tévéjük távirányítója felé tapogatóztak, Tavasztündér méltatlankodott, már megint korábban kell kezdenie.
- Bolond világ, bolond szél, mivé lett mind ez, inkább lennék Télanyó, neki mostanában alig akad dolga.
- Tavasztündér, inkább hallgatnál valami jó zenét, kevesebb zöldet mondanál.
- Pont te beszélsz zöldeket, vén bolond! Állandóan csak jár a szád, ahelyett, hogy jó cölöpként állnál rezdületlen. Lehetnél egy szép, buta cölöp, akit oldalba pisilnének az erdő vadjai. Nagyobb hasznod venné a világ.
- Kissé feldúlt vagy, tündérke, baj van?
- Baj? Te vagy bajban, te buta cölöpmajom!
- Én e? Aztán mire fel?  
- Rókatündér vetette ki rá hálóját!
- Igen, tudom.
- Jó napot adjon az Isten! Setsuko vagyok, a Rókatündér. Engem emlegetett valaki?
Smaragdzöld szemei izzó tűzben égtek, jól illet rá neve, mely tüzes szenvedélyt jelentett emberi nyelven.
- Mit szeretnél Setsuko? Vitatkozni? Kötekedni? Háborúzni vagy végre megölni engem?
- Azt akarom, hogy…
- Állj! Akarod? Mi vagy Te? Gyermek még, hogy akaratoskodsz?
- Gyerek vagyok és az is maradok,mert így döntöttem!- és toporzékolt,prüszkölt,szemeit villogtatta és villámokat dobált a fák közé rettentő felindultságában.
- Akarat… mi az… semmi, molyfing, tavaszi szellő.
- Azt akarom…
- Állj már le. Mi a szándékod? Az tudod-e?
- Szavakon lovagolsz Útjelző! Engem, Setsukót nem tudsz megvezetni, okos vagyok és átlátok rajtad, pojáca!
- Aztán tudod-e, mi a különbség az akarat és a szándék között?
- Szavak, szóvirágok, én varázsló vagyok, hatalmas mágus és úgy táncolsz akaratomra, mint ócska marionett bábu! Ha akarom! Akarom?
- Tudd meg, Setsuko, az akarat, nagyon kevés. Aki akar, az csupán vágyainak keres eleséget, és a vágyak éhsége ki nem elégíthető soha. A szándék, a létezés ereje. A létezés megengedi az akaratot, mint kisgyermekének engedi a gőgicsélést édesanyja. Míg a kisgyermek négykézláb mászkál szűkre szabott bölcsőjében, úgy az akarattal teli ember is csupán szűk keretei között toporzékol, üvöltöz, és fejét veri az asztalba.
- Akkor most mit is akarok? – kérdezte halkan, Setsuko.
- Mi a szándékod? Megölni engem?
- Igen.
- Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy rabszolgám lény, az örökkévalóság hajóján.
- Látod? Amit akarsz, semmiség. Amit szándékozol, a lehető legszebb dolog, amit szándékozni lehet a Létálomban.
- Nem értelek. Halni vágysz?
- Nem értesz. Akit látsz, csupán vágyaid kivetülése, egy kép, illúzió. Öld meg, hogy láss engem. Öld meg, és meglátod magad.
- Öld meg a Buddhát, ha találkozol vele az úton… így mondják?
- Így.
Setsuko előrántotta kardját, szeme résnyire szűkült és lesújtott Útjelzőre. Úgy száguldott pengéje, mint valaha Obata szan lyukas lábasa. A Létezés levette álarcát.

2016. január 8., péntek

Elmegyek



Kockás takaróm
Magamra terítem
Lyukas zoknim zsebre,
Álmaim sutba
Vágom.
Jöjj, La Morte!
Legjobb barátom!
Kísérj el!

Hegyek várnak,
Téli tájak,
Csodás mesék,
A messzeség,
Tenger, varázslat.
Viszlát világ!
Hiába várnak!
Jó nap ez!

Fekszem a hóba
Nekem dalol
La Morte, kockás
Takarójára vágyom
Oly meleg.
Isten áldjon!
Mind! Titeket!
Elmegyek.

2016. január 7., csütörtök

Téli csoda



A csend, ami megérintette reggel. A fények, átszűrődtek függönyének árnyékos szövetén. Reggel lehet, vagy éjjel vajon? Nem tudta. Eszmélése csupán egy álomból az álomba vezető ösvényen lépdelő szarvas halk susogásaként létezett. Itt van. Mindig érezte jelenlétét, mint valami másik dimenzión keresztül tapintható érzést. Ott volt benne, körülötte, gondolataiban és tekintete révületében. A világ, csak, mint falra tett festmény függött szemei előtt, szép és érdekes, hamis csillogás, bűvölet, megannyi rejtély, szavak szövedéke, szóhálók és szó csapdák, megannyi szó útvesztő.
- Ó, egek! Már megint havazik! Vizes lesz a cipőm, beázik!
- A gyerekek majd örülnek, lehet szánkózni! Láttad volna, mit műveltek tegnap!
Útjelző némán figyelte a párbeszédet. Hallott cifrábbat is hosszú és rövid életében.
- Vettem tíz kiló sót, talán elég lesz! A férjem jöhetne már, ne én cipeljem! Meg lapátolhatom is, lesz vagy 20 centi reggelre!
- Nálunk is, a kerti bambuszokat lenyomta az antenna elé, és elment a TV adás! Azt hittem, kitört az Armageddon! Mit néztem volna! Épp a sorozat közepén ment el a jel, még jó, hogy a férjem hazaért időben és megoldotta!
Reggel majd lapátolhatja a havat, úgy is olyan széplélek, szereti nézni, a lapátolásra meg azt mondja, jó móka, legalább mozgatja az izmait. Ahelyett, hogy tévét nézne ő is, mint más rendes ember!
- Na hallod! Bolond a te férjed talán?
- Az hát! Valami eszement zen-izé, mit tudom én micsoda! Még a végén mesét ír a hóról!
- Tényleg hülye lehet. Akkor shoppingolni sem megy veled, ugye?
- Ezzel nem lehet menni, a cipője is lyukasan jó neki. Van egy lyukas lábasa is, isten tudja, mit tesz vele, mikor rákérdezek, csak mosolyog. Valami óceánról papol olyankor, meg papírkutyákat hajtogat, mintha bizony szamuráj lenne!
- Súlyos eset! Mondd! Orvos látta már?
- Látta…
- És? Mi volt? Zárt osztály? Gyógyszerek?
- Az orvosról azt mondják, mióta látta és hallotta őt, verseket ír, angyalt fest a hóba és szerzetesnek ment. Azóta se látták, hírét sem hallották.
Útjelző csak figyelt, hallgatott és ballagott a két vidám asszonyság mellett, akik észre sem vették jelen-létét.
-
Szavakon akadunk fenn, mint szögre vetett télikabát. – mondta nekik, úgy mellékesen, mint Füles szokta a Micimackó történetekben:
- Látod! Ilyeneket mond! Na te vén bolond! Emlékszel, mit mondtál, mikor azt mondtam neked, szép a hó, tényleg, de úgyis sár, latyak és pocsolya lesz belőle?
- Emlékszem. A pocsolyában mit látsz? Arcot, Holdat vagy csizmás lábad? Vagy csak a hó halálát?
- Na! Az én bolond férjem! Hát kell valakinek? Vigye! Egye! Idióta!
Mint angyalok szárnysuhogása, nesz törte meg a csendet:
- Itt hó esett, és csodás. Illúzió? Minek a szavak, csak nézz, csak láss, és a szavak is leülnek majd.
Egy lány állt előtte, fehéren, beleolvadva a tájba. Szemei zölden ragyogtak, mint tavaszi mezők érlelő reménye. Szőkébe hajló haja, mint érett búzamezők ringása, omlottak vállaira. A csoda állt Útjelző előtt.
- Kellesz nekem, te fiú. – szavai csilingelve csendültek az éjszakában.
- A tiéd akarok lenni, te lány.
Havazott. Nagy pelyhekben, mint toll paplanból, szálltak alá a pihék. Mint mikor sólyom szárnyal az égen, pelyhes fehér tollként hullott alá a létezés csodája, ki látta, szája úgy maradt tátva. Sült galambok helyett most városi fények repkedtek a kacagó hókristályok sziporkázó játékában. A csoda megérintett, embert, állatot és utcakövet, egyaránt. Úgy lepte be a szürke utcákat, fehérbe öltöztetve, mint mennyasszonyát a hosszú uszályú ruhája. Álltak és nézték, a csodát, látták, érezték, a szavak odaültek melléjük, így nézték, néztek, együtt.

2016. január 6., szerda

Tavasz



Végre hideg volt. Január, zimankó, némi hó. A forró kályhák most kevésnek bizonyultak, hogy melegen tartsák a világ ábrándjait, télikabátot húztak a cinegék, a verebek is összebújtak hólepte tujafák ágain, így vészelték át a rettentő hideget, szürkeséget, a távoli nap emlékét felidézve, énekelve tartották magukban a lelket. Fáztak az út menti kövek, halkan nyögtek fájdalmukban a szántóföldek, szomorkásan áramlott patak, folyó, idő. Házfalak tövében, keményre fagyott álmok hevertek, borongós égen szürke párák takarták az éltető fényt, talán a pokol legmélyebb bugyraira hasonlított most a táj.
A kerti bambuszok szótlanul hajoltak meg, hótakarójuk alatt.
- Ez lenne az alázat? Az elfogadás? Mint bambuszok, mikor hó lepi őket, meghajolni, majd tavasszal, olvadáskor, újra az égre nézni?
Kávéjából felpillantott, La Morte, mosolygott, fejét ingatta:
- Fáradt vagy. Kialvatlan, alig eszel, zöldeket beszélsz. Pihenj! Betakarlak kockás takarómmal, altatódalt dúdolok neked és őrzöm álmod, aludj csak!
Útjelző úgy dőlt el, mint öreg fák, téli jégcsapok alatt. La Morte gyengéden fogta, tartotta, ölébe vonta fejét, takaróját ráterítette, dúdolt neki, halkan.

Álmodott. Tavaszi nyíló virágok illatával, zöldellő fák lombsusogásával, tiszta kék ég alatt szaladt önfeledten, hűs vizű folyóban úszott, akár a halak, szárnyalt az égre, akár a sólyom. Fehér tollakkal álmodott, angyal vagy sólyomszárny? Érezte, ahogy magányéjjele végéhez közeleg, csukott szemhéja mögé huncutul lopózott a felkelő Nap aranysugara.
- Ébren vagyok, vagy álmodom e létet? Vajon valóság volt, ahol jártam? Jövőkép? Remény? Valaki választ adna? De miért is adna, hisz mire jók a válaszok… kérdem én!
- Te buta fiú! Már megint csak beszélsz, megártott a tél talán?
- Ó! Te lány! Érints meg, érezzem jelenléted, bölcs szavaid ringatnak, gyógyítják magányéjjelemben kapott sebeim.
- Itt vagyok, ennyi elég s elég a pillanat, mit ad. Más kell-e még?
- Itt vagy. Én Te vagyok s Te Én. A világot álmodjuk, benne magunk s a világ álmodik minket, így kerek.
- Lassan a szóval gyerekek! – nevetett, La Morte. – Ébredjetek! Ébredjetek!

A felkelő Nap sugarai lágyan cirógatták arcukat. Kis kunyhójuk előtt feküdtek, meztelen a fűben, szellő paplannal takarózva, tekintetük szemérmesen fordították félre az arra járó őzek, mókusok, tündérek és virágillatú kisistenek.
- Azt álmodtam, a világban élek, világi vágyaktól űzve, fájdalomban és tűzben égve, helyem nem találva, mindig rohanva, meg nem állva, ó egek! Gyötrelem e lét! Mily csoda ez, hogy melletted ébredek!
- Te fiú! Vártalak, mióta a világ álomszövete elnyelte lényedet, tudd meg, azóta itt vártalak, türelmesen, kis kunyhónk előtt. Tudtam, minden létálom: rémálom, és véget ér, a vándor fiú, útja végén hozzám vissza, hazatér.
- Te lány! Ezt hallottam hosszú áloméjem alatt:
Kegon mestertől azt kérdezte egy szerzetes:
- Hogyan tér vissza a köznapi világba az, aki megvilágosodott?
- A széttört tükör nem ad többé képet,
a lehullott virág nem tér vissza a szárára.”
Vajon ez mit jelent?
- Figyelj te bolond fiú! Ez válaszom! – ekkor a lány ajka, a fiú ajkára tapadt. Hol voltak a kérdések? Hol a válaszok? Az Egy táncolt, a kard élén tovább, fiú és lány táncolt szabad ég alatt, csillagok fénye pislogott, vánkosán elszunnyadt az Idő.


2016. január 5., kedd

Isteni szerepjáték



- Nézzétek! Ott jön Útjelző bácsi! Szaladjunk gyorsan, kérjünk tőle cukorkát!
A gyerekek kacagva, ugrándozva futottak a közeledő, agg szerzetes felé, akinek zsebében mindig akadt pár szem cukorka, csokis keksz, müzli szelet.
- Sziasztok pulyák! Hát ti meg kik vagytok? 
- Kon ichiva* Útjelző szan! – kiáltották kórusban. – Műanyag Buddhák vagyunk, és cukorkát szeretnénk kérni tőled!
- Adok, persze, mert aki kér, az kap is, de vajon tényleg erre vágytok? Cukorkára, álomnyalókára és sületlen mesebonbonokra?
- Igen! Igen!
- Akkor ám legyen meg az akaratotok.
Útjelző, végtelen mély zsebéből mesebonbonokkal kínálta a Buddha gyerekeket, akik cserében, leültek elé és kerek szemekkel várták az aznapi eszement szövegelését, az öreg szerzetesnek.
- Tudjátok, miért vagytok műanyag Buddhák?
- Mert annak születtünk! Mert így alkotott minket az Isten! Mert ez a sorsunk! A karmánk! A szerepünk! Mert ezt láttuk! – egymás szavába vágva, hatalmas hangzavar bontakozott ki.
Útjelző csendesen mosolygott, várta, amíg belefáradnak a szövegelésbe.
- Jól van gyerekek, kaptok még nassolni valót, csak csendesedjetek le egy percre. Azt vajon tudjátok-e, mi van a buddhaságon túl?
- Ó! Túl? Van még azon is túl?
- A világ végére érvén, oszlopokra leltem. De kiderült, az oszlopok,melyeket látni véltem,csupán Buddha tenyerének ujjai. Hol hát a vég? Hol vannak az isteni színjáték kulisszái, ahol a színészek megpihennek két szerep között?
- Színház? Szerepe? Mit akarsz sugallni?
-
Amit mutatunk, kifelé, az a színpad. Az emberek, minél mélyebben ismerem őket, annál huncutabb tekintettel néznek vissza. Már ők is unják álarcaikat, kopott kabátjuk alól kibújni vágyik az Isten. Ti is, kis műanyag Buddhák, csupán szerepeteket játszátok, homokot szórtok, és önfeledten kacagtok. Ez a szerepetek. Mások, mást tesznek, az a szerepük. Vannak, akik szamurájként élnek, kardjuk hegyén táncolva kacagják az örökkévalóságot és vannak, akik lyukas lábassal szárazra merítik a Létóceánt, pusztán a poén kedvéért. De mindez, csupán szerep, melyben Isten adja elő magát, az Ő táncát, a végtelen időtlenségben, míg bele nem un az illúziók irka-firka rajzolgatásába. Isten is gyermek még.
- Gyermek még? Mint mi is! – kacagtak és bukfencet hánytak örömükben, szamárfület mutattak a vén bolondnak, szemükben csodafények villództak.
- Láttál már igazi szamurájt? – kérdezte egyikük.
- Láttam, fiam.
- És? Mesélj róla! Kérlek!
- Egyszer, még fiatal koromban, ismertem egyet. Ferdeszemmel nézett, mérgesen, s ha kérdeztek tőle, kardjára markolt, harcra készen. Bár szamurájnak lenni ennél jóval több csúnya nézésnél és markolászásnál. Az igazi szamurájokat arról lehet felismerni, hogy papírkutyákat hajtogatnak szabadidejükben.
- Egyszer én is szamuráj szeretnék lenni!
- Szólj Istennek. Ő elintézi, ha jól viselkedsz.
Az agg remete egy papírkutyát húzott elő lyukas lábosának mélyéről és a kisfiúnak adta.


* Kon ichiva: Jó napot! Japánul.

2016. január 4., hétfő

Útjelző születése



Az Úr 1732. esztendejében történt. Obata szan, a híres ninja, az Ota Omi teaházban pihente ki vérgőzös életének szürke, fáradtságos napjait. Egyik szakés poharat a másik után ürítette, kellemesen lazulva, mint egy cica, ült vánkosán, félig leeresztett szempillákkal, zsigereiben érezve a kinti hóesést, hallgatva a tél csendjét, a kis, földbevájt tűzhelyen álló teafőző edény sercegését. Léptek neszezése hallatszott a rizspapír falak mögül. Keze, kardja markolatán nyugodott, izmai alig érezhetően megfeszültek. A félresikló ajtóban egy zen szerzetes kopasz feje jelent meg. Obata szan, évtizedek gyakorlatával pattant fel, kardja a hűs halál igézetét suttogva suhant a szerzetes nyaka felé. Ekkor pillantotta meg Yoriko gésát, az ajtóban állva, kerek szemeiben rémület és bennfagyott sikoly fénylett.
A kard, hajszálnyira állt meg a vén szerzetes előtt, kinek szeme sem rebbent, mozdulatlansága, méltóságteljes tartása, betöltötte a teret.
Obata értetlenül állt akkora erő előtt. Érezte, ez a pillanat, valami vége, valami kezdete.
Meghajolt.
- Ó szerzetes! Mondd! Mi ez az erő, mely megállította végzetes csapásom? Ki vagy te? Rókadémon? Sinto isten?
A zen szerzetes, mélyen a szemébe nézett. Meghajolt Obata előtt és szótlanul leült.
- Egy tea, most kiváltképp jól esik, ebben a téli hidegben. Ülj le, kérlek, Obata szan. Igyál egy teát.
Így ültek, szótlanul, teájukba mélyedve.
A csendet, az agg ninja mester törte meg elsőként.
- Erős vagy. Kis híján vége lett életednek. Mégis, nyugodtan teázol, kardom jelenlétében.
- Az életnek sosincs vége, és nincs kezdete sem. Ma harcos vagy, holnap szerzetes, majd felhő az égen, víz a patakmederben. A forma változik, majd feloldódik az ürességben és újra formát ölt az üresség.
- Nem értem. Én csak egy buta gyilkológép vagyok… vagy ez csupán álom?
- Létálom, Obata szan. Tudd meg, egykor magam is harcosként éltem s most szerzetes vagyok. Ez most itt, elég.
- Álom? Kinek az álma? Mégis, kinek az álma?
- Miért lettél harcos? Hm?
- Ezt tanultam, ebbe születtem bele. Ezt láttam a családomtól, a falum béliektől, ezt látom más falvakban. Vannak, akik parasztnak, kézművesnek születnek.
- Látod? Mind álmodnak valamit, anélkül, hogy tudnák, álom az egész. Mert azt látták, azt tanulták, hogy ők ezek vagy azok, az élet ilyen vagy olyan, nehéz vagy épp könnyű. Ez mind álom. Mind csak nézőpont szerint ez vagy az.
- Már értem, akkor mit akart mondani, egy erre járó vándorszerzetes, aki azt mondta, az élet egy szarkupac és az élet, a szarkupac lapátolása. Igen, már értem. Az ő nézőpontja szerint így látja. Míg egy gésától azt hallottam, az élet csoda és gyönyörűség, művészet. Az is egy nézőpont!
Milyen színes is a világ! Az élet! De mikor van vége az álomnak?
- Sosincs vége. – mosolygott az öreg. – amikor ezt megérted, a Létóceánt elkezded kimeregetni.
- És mivel meregessem ki? Kiskanállal?
- A kiskanál gyerekeknek való. Obata, egy ajándékot kapsz tőlem. Íme, egy lyukas lábos. Nekem már nincs rá szükségem, óceánom kimeregettem, hát átadom neked. Merd ki az óceánt!
Obata meghajolt, átvette ajándékát.
- Obata! Neved lefoszlott, semmibe veszett, mostantól szerzetes lettél, neved, innen kezdve: Útjelző.
Útjelző ezekkel, a szavakkal indult hosszú, fájdalmakkal és gyönyörűségekkel szegélyezett útjára:
- A kardot nem előrántani: erő. A kardot letenni: béke. A pillanat, önmagában: elég.

2016. január 3., vasárnap

Üdv a klubban



Kályha duruzsolt, ontotta melegét, önzetlenül és tisztán, mindenkire, aki a szobában volt. Egyszerű fűtőtestként kezdte pályafutását, majd előző életeinek jutalmaképpen, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az Útvesztő kolostor fő melegítője címet szerezhette meg, enyhülést hozva fáradt vándornak és kóbor Buddháknak egyaránt.
Gautama Buddha, szokásos vaddisznó pörköltjét kanalazta, miközben egy zen buddhizmusról szóló könyvet lapozgatott.
- Hihetetlen! Ezek a könyvek nem írnak róla, hogy hercegkoromban képzett botanikus voltam. Egy nap, mikor már Buddhaként ismertek, épp a nehézfejű tanítványok még nehezebb kérdéseit igyekeztem elengedni a fülem mellett, mikor a fűben észrevettem egy ritka virágot. Lehajoltam, letéptem és a napfény felé tartottam, hogy jobban láthassam jellegzetességeit. Egyik tanítványom pedig félre értette, és azt hitte… na hagyjuk, mit hitt, már nem fontos, azóta is rohangál a világban, és arról a virágról mesél.
Jézus, aki éppen az óriás képernyős plazmatévén nézte a karácsonyi műsorok ismétlését, helyeslően bólogatott.
- Ja, ahogy mondod barátom, mindig kiforgatják a szavainkat, tetteinket. Az ember fia nem tehet úgy egy lépést, hogy valaki ne kössön bele, vagy ne értse félre. Mikor azt mondtam, nézzétek meg a mezők virágait, ki öltözteti őket? Vagy, nézzétek meg a madarakat? Ki nem engedi leesni őket az égből? Mi lett ezekből, a mondatokból? Divatházak, virágárusok és műholdas tévécsatornák, prédikátorok és vallási háborúk.
Kopogás hallatszott. Jézus felpattant kényelmes foteljából, szaladt ajtót nyitni:
- Fenébe! Kellett nekem azt mondani, hogy kopogtass, és ajtó nyílik.
Egy fehér szakállas fickó állt a küszöb előtt. Kényelmes, bő ruhában, saruban, kötött sapkában, kezében Rolls Royce kulccsal játszadozva.
- Nahát! A Mikulás! Buddha! Ma is csokit eszünk! Juhééé!
- Már elnézést, de a Mikulás épp a rénszarvas szakszervezetekkel tárgyal a jövő évi abrakemelésekről. Én Osho vagyok.
- Ó-só? Milyen só? Köszönöm, de nem kérünk sót, majd ha havazik, akkor jöhet Ön is, járdát szórni vele.
- Mondom, a nevem Osho Rajneesh
-Á! Szóval Te vagy az a fazon, aki jobban ismer engem és Buddhát, mint mi magunk, és aki sasliknak nézi a nőket.
- Igen. Miért, baj?
- Engem nem zavar, mert én vagyok a megtestesült szeretet és megbocsátás, még magamnak is megbocsátok, mikor felnőtt csatornákat nézek éjfél után. Buddha pedig jól el van a kiskertjével, ahol kedvére termelhet mangót, és megsúgom, van egy privát homokozója is, műanyag Buddhákkal.
- Bejönnék, ha megengeded, hűvös az idő odakint, bár ellenségeim inkább tűzre vetnének, a híveim pedig sasliknak készülnek, már nem bírom ezt a hajtást.
- Gyere csak be, nem rég jött egy Tolle nevezetű is, ő egy könyvkiadó fazon, remek humora van, biztos jól elszórakoztatjátok majd egymást.
Azt mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, így hát a történelem nagyjai vidáman elfértek az Útvesztő kolostorban, békében, jólétben, s a nagy békességet csak ritkán zavarta meg Yoriko gésa agymenése:
- Ti nagy emberek, mind bunkók vagytok! Beképzelt, ellenszenves fickók. Ó Istenem! Csak nehogy zen legyek következő életemben, mert felvágom az ereim! Még, hogy zen találós kérdések! Minek? Nincs is válsz rájuk! És ezen agyaltok? Marhák! Aztán kitaláljátok, hogy semmi sem létezik és a semmi nemlétezésének nem létezése, sem létezik.
Te meg Útjelző mit röhögsz? Te is egy idióta vagy! Akkora az arcod, hogy nem fér el a városban! Inkább arról írjál tanmesét, hogy papuccsal nem lépünk a szőnyegre!
- Yoriko, kérlek! Mi lenne, ha inkább a szent birsalmabefőtted ennéd?
Jézus, Buddha, Osho és Tolle mély együttérzéssel fordult Útjelző felé.
- Isten hozott a klubban. Szivart? Konyakot?

2016. január 2., szombat

Semmit sem kell



Hideg téli reggel,orrát sem akarta kidugni felhői mögül a Nap, Cicó is befészkelte magát a kályha mellé, La Morte kockás takarójába burkolózott és Útjelző is felvette vastagabb pulóverét. Igazi, januári reggel volt, fagyba dermedve várta a világ, Tavasztündér eljöttét.
Mit lehet tenni fázós reggeleken? Azon kívül…Barlangjukban a medvék álmukat szőtték, fák rügyei virágzásról álmodtak, madarak áhítoztak némi napraforgóért és szalonnaért, az emberek pedig tették,amit tenniük kellett.
- Te Útjelző? Én miért kávézok mindig? – tette fel a nap találós kérdését, La Morte.
- Ja! Én meg folyton alszok, vagy ártatlan cicát játszom! – szólt közbe Cicó.
- Mert kell. Azért. Mert emberi tulajdonságokkal rendelkeztek és az emberek, úgy érzik ezt, vagy azt kell tenniük.
- Tévét akarok nézni! És virágokat szedni nyári réteken,körtét majszolni, napozni a folyóparton! – kiáltott fel La Morte.
- Végre úgy lennék már egyszerű, kerekszemű macska,aki lustán heverészik egy pizza mellett,miközben keresztrejtvényeket fejt. – sóhajtozott Cicó.
- Unjuk már,hogy mindig kell valamit csinálni és ilyennek vagy olyannak, kell lennünk! Hát sosem lesz vége? Mi van a szabad akarattal – kérdezték kórusban.
- Semmit sem kell. A szabadság adva van. Valamikor régen, valaki, kitalálta, hogy így kell viselkedni, azt kell mondani, így kell öltözni és úgy helyes, ahogy lenni kell az írások szerint. Valahol ezt bűnbeesésnek nevezik. Vagy tudásszomj eredményének.
- Igen, emlékszem az esetre, akkor születtem! – mélázott el La Morte, a régi emléken.
- Azóta, mi, emberek, egyénenként is külön-külön, mi lettünk önmagunk bírái, vádlói, ügyvédei, áldozatai és hóhérai.
- Legalább azóta én lehetek a ti legjobb barátotok! – La Morte fagyos mosolya most kissé szebbnek tűnt.
- Pedig nincs semmiféle fenyegetés, büntetés, vagy pokol. Mind ez, csupán az emberi találékonyság eredménye, terméke, alkotása.
- Akkor én sem vagyok?
- Hm…ez fájdalmasan érinthet kedves, de te is csak elmeszülemény vagy, La Morte.
- Óóóó… már kezdtem izgulni, hogy tényleg létezem.
- Akkor mi az, ami van? – tette fel okos kérdését Kóbor Cicó, két mosakodás között.
- A szeretet van. Másképp is nevezik, nevezik Buddhának, Létnek, Istennek vagy épp Lyukas lábosnak. A szeretet, nem a csöpögős érzelmek pókháló fonata, vagy hollywoodi filmek érzelgőssége.
A szeretet, befogadás. Mint, ahogy a Nő fogadja ölébe a Férfit, hogy végre Egyé váljanak. Ahogy a tenger fogadja magába a követ, mely beleesik. Ítélkezés nélkül, feltételek nélkül, felesleges szavak nélkül. A szeretetben nincs: kell. Nincs megfelelés és nem megfelelés, nincs kettőség és többség, útvesztők sora sincs. A szeretetben minden természetesen van, létezik, torzítatlanul.
- Akkor még is csak létezem…- sóhajtott La Morte.
- Akkor mégis Cicó vagyok…- mélázott Cicó.
- A szeretetben mind létezünk, mind egyek vagyunk,ítélet nélkül,feltételek nélkül, befogadva.
Buddha mosolygott, Jézus mosolygott, az Isten mosolygott.

2016. január 1., péntek

Bennünk él



Tik-tak,
Hallgatom,
Óra ketyegés
Kopog,az asztalon
Üteme lassú,
Szívdobbanás.

Tik-tak,
Várlak,
Fogyó perceim
Körbe járnak,
Te múló idő
Tova szállj!

Tik-tak,
Lélegzem,
Lüktet az élet
Lelkünkben,
Bennünk él
A pillanat.

Újévi beszéd



Eljött a hajnal, eljött a reggel. Süket csend ülte meg a várost, az eldobált petárdák abbahagyták durrogásukat, mennybe mentek a tűzijátékok, aludni tértek az emberek. A létezés végre fellélegzett, a világgá rohant állatok is pihenni tértek, Cicó békésen szunnyadt kedvenc székén, fülét se mozgatta, bőséges reggelije után. A kertben egy vadgalamb ült a bokrok alatt, ki tudja miért, talán nem is galamb volt. Újév első napján hóbortos koboldok játszadoztak még az emberek érzékeivel, babona magvakat hintettek a fogékony elmékbe, ruhák sem száradtak a hajnali mínuszok közepette, udvari szárítóköteleken legfeljebb jégcsapok lógtak.
Útjelző élvezte, hogy dér csípi végre arcát, a hideg fejszenyél melegedett kezében, a fahasábok lustán buktak jobbra, balra, mint éjjeli részegek az árokparton. Szerette volna megszólaltatni kedvenc motoros fűrészét, persze csak a móka kedvéért, de visszafogta magát. Még a szomszéd ajtaja előtt is lábujjhegyen osont, fával megrakottan, a nyikorgó talicska nyekergésével most nem sokkolta kábult álmukat álmodó embertársait.
- Mennyi babona… felnőtt emberek…- kuncogott magában.
- Ne seperj kifelé, és ne egyél halat, és ne egyél szárnyast és nem mindegy, bab vagy lencse… mert ugye a bab, nagy pénzt hoz,a lencse meg kicsit…amit teszel ezen a napon,azt teszed egész évben…hehehe…- kacarászott, de érezte, valami sehogy sem megy ma. Az ebédet elsózta, a fejszenyél megrepedt, a farönkök ma nem akartak hasadni.
- A végén, még megértem a nagy babonaság okát – és nevetett a kék égre, szemei könnybe lábadtak a fene nagy jókedvtől. A környező háztetőkről okos szemükkel nézték a verebek, mi lelte vajon, vajon a jókedv tárgya ehető-e? Le is szálltak ízibe, a favágás végén, szemezgetni a forgács közül előkerülő kukacokat.
Cicó álmos szemekkel nézett visszatérő barátjára.
- Hallottam ám gondolataidat. Ezer éves babonák ezek, az ükapám is mesélte már őket. Azt mondta, hithű cica újév első napján ne egyen halat, mert szálkás lesz a bundája tőle.
- Arról mondott valami az öreged, miért durrognak a pezsgősdugók, petárdák, miért a színes fények csillagok helyett?
- Az életöröm miatt, de ezt csak hallottam, hogy ilyenkor éjjel, az emberek, örülnek az életnek. És mi Cicók? Kutyák? Szarvasok és galambok, minek örüljünk? Tudod, mi ilyenkor a reggelnek örülünk, mert végre csend lesz.
- Életöröm, azt mondod Cicó? Érdekes. Ezért hát a rengeteg bor, pálinka és kábító anyag, hangzavar és dudaszó, sziporkázó fények és bacchanália? Ez lenne az életöröm?
- Szerintem köze sincs hozzá, de mit érthetek én az emberek dolgaihoz? Hisz csak egy kopott bundás, öreg cicafiú vagyok.
- A létöröm, más. Az életöröm, csupán félelem, a haláltól. Ugye,La Morte!?
- Ja, az. Én már csak tudom, hisz kevesen fogadnak el engem barátjuknak.
- Szóval, gyerekek, legyetek éberek. Táncoljatok és örvendezzetek, ha úgy érzitek,ezt kell tennetek. Kacagjatok, vagy sírjatok, ha így érzitek, de ne részegedjetek meg alkoholtól, fényektől vagy mindenféle tablettától és főzettől.
Nézzétek a vadgalambot, ott a bokor alatt. Csak ül és meditál, mint egykoron a Magasztos tette. Vagy hallgasd meg a faliórát, miről mesél, mikor azt mondja tik-tak?
Vajon az óra mutatója mit mutat?
A kertek alatt osonó Idő, fültanúja volt ezeknek, a szavaknak. Kerek szemekkel hallgatta, majd gondolataiba mélyedt. Azóta is áll, nem mozdul, lassan belepi a dér, a hó, hajnali fagyok borítják be takarójukkal és ő, a múló idő csak áll, rezdületlen.