A csend, ami megérintette reggel. A fények, átszűrődtek függönyének árnyékos szövetén. Reggel lehet, vagy éjjel vajon? Nem
tudta. Eszmélése csupán egy álomból az álomba vezető ösvényen lépdelő szarvas
halk susogásaként létezett. Itt van. Mindig érezte jelenlétét, mint valami
másik dimenzión keresztül tapintható érzést. Ott volt benne, körülötte,
gondolataiban és tekintete révületében. A világ, csak, mint falra tett festmény
függött szemei előtt, szép és érdekes, hamis csillogás, bűvölet, megannyi
rejtély, szavak szövedéke, szóhálók és szó csapdák, megannyi szó útvesztő.
- Ó, egek! Már megint havazik! Vizes lesz a cipőm, beázik!
- A gyerekek majd örülnek, lehet szánkózni! Láttad volna, mit műveltek tegnap!
Útjelző némán figyelte a párbeszédet. Hallott cifrábbat is hosszú és rövid életében.
- Vettem tíz kiló sót, talán elég lesz! A férjem jöhetne már, ne én cipeljem! Meg lapátolhatom is, lesz vagy 20 centi reggelre!
- Nálunk is, a kerti bambuszokat lenyomta az antenna elé, és elment a TV adás! Azt hittem, kitört az Armageddon! Mit néztem volna! Épp a sorozat közepén ment el a jel, még jó, hogy a férjem hazaért időben és megoldotta! Reggel majd lapátolhatja a havat, úgy is olyan széplélek, szereti nézni, a lapátolásra meg azt mondja, jó móka, legalább mozgatja az izmait. Ahelyett, hogy tévét nézne ő is, mint más rendes ember!
- Na hallod! Bolond a te férjed talán?
- Az hát! Valami eszement zen-izé, mit tudom én micsoda! Még a végén mesét ír a hóról!
- Tényleg hülye lehet. Akkor shoppingolni sem megy veled, ugye?
- Ezzel nem lehet menni, a cipője is lyukasan jó neki. Van egy lyukas lábasa is, isten tudja, mit tesz vele, mikor rákérdezek, csak mosolyog. Valami óceánról papol olyankor, meg papírkutyákat hajtogat, mintha bizony szamuráj lenne!
- Súlyos eset! Mondd! Orvos látta már?
- Látta…
- És? Mi volt? Zárt osztály? Gyógyszerek?
- Az orvosról azt mondják, mióta látta és hallotta őt, verseket ír, angyalt fest a hóba és szerzetesnek ment. Azóta se látták, hírét sem hallották.
Útjelző csak figyelt, hallgatott és ballagott a két vidám asszonyság mellett, akik észre sem vették jelen-létét.
- Szavakon akadunk fenn, mint szögre vetett télikabát. – mondta nekik, úgy mellékesen, mint Füles szokta a Micimackó történetekben.
- Látod! Ilyeneket mond! Na te vén bolond! Emlékszel, mit mondtál, mikor azt mondtam neked, szép a hó, tényleg, de úgyis sár, latyak és pocsolya lesz belőle?
- Emlékszem. A pocsolyában mit látsz? Arcot, Holdat vagy csizmás lábad? Vagy csak a hó halálát?
- Na! Az én bolond férjem! Hát kell valakinek? Vigye! Egye! Idióta!
Mint angyalok szárnysuhogása, nesz törte meg a csendet:
- Itt hó esett, és csodás. Illúzió? Minek a szavak, csak nézz, csak láss, és a szavak is leülnek majd.
Egy lány állt előtte, fehéren, beleolvadva a tájba. Szemei zölden ragyogtak, mint tavaszi mezők érlelő reménye. Szőkébe hajló haja, mint érett búzamezők ringása, omlottak vállaira. A csoda állt Útjelző előtt.
- Kellesz nekem, te fiú. – szavai csilingelve csendültek az éjszakában.
- A tiéd akarok lenni, te lány.
Havazott. Nagy pelyhekben, mint toll paplanból, szálltak alá a pihék. Mint mikor sólyom szárnyal az égen, pelyhes fehér tollként hullott alá a létezés csodája, ki látta, szája úgy maradt tátva. Sült galambok helyett most városi fények repkedtek a kacagó hókristályok sziporkázó játékában. A csoda megérintett, embert, állatot és utcakövet, egyaránt. Úgy lepte be a szürke utcákat, fehérbe öltöztetve, mint mennyasszonyát a hosszú uszályú ruhája. Álltak és nézték, a csodát, látták, érezték, a szavak odaültek melléjük, így nézték, néztek, együtt.
- Ó, egek! Már megint havazik! Vizes lesz a cipőm, beázik!
- A gyerekek majd örülnek, lehet szánkózni! Láttad volna, mit műveltek tegnap!
Útjelző némán figyelte a párbeszédet. Hallott cifrábbat is hosszú és rövid életében.
- Vettem tíz kiló sót, talán elég lesz! A férjem jöhetne már, ne én cipeljem! Meg lapátolhatom is, lesz vagy 20 centi reggelre!
- Nálunk is, a kerti bambuszokat lenyomta az antenna elé, és elment a TV adás! Azt hittem, kitört az Armageddon! Mit néztem volna! Épp a sorozat közepén ment el a jel, még jó, hogy a férjem hazaért időben és megoldotta! Reggel majd lapátolhatja a havat, úgy is olyan széplélek, szereti nézni, a lapátolásra meg azt mondja, jó móka, legalább mozgatja az izmait. Ahelyett, hogy tévét nézne ő is, mint más rendes ember!
- Na hallod! Bolond a te férjed talán?
- Az hát! Valami eszement zen-izé, mit tudom én micsoda! Még a végén mesét ír a hóról!
- Tényleg hülye lehet. Akkor shoppingolni sem megy veled, ugye?
- Ezzel nem lehet menni, a cipője is lyukasan jó neki. Van egy lyukas lábasa is, isten tudja, mit tesz vele, mikor rákérdezek, csak mosolyog. Valami óceánról papol olyankor, meg papírkutyákat hajtogat, mintha bizony szamuráj lenne!
- Súlyos eset! Mondd! Orvos látta már?
- Látta…
- És? Mi volt? Zárt osztály? Gyógyszerek?
- Az orvosról azt mondják, mióta látta és hallotta őt, verseket ír, angyalt fest a hóba és szerzetesnek ment. Azóta se látták, hírét sem hallották.
Útjelző csak figyelt, hallgatott és ballagott a két vidám asszonyság mellett, akik észre sem vették jelen-létét.
- Szavakon akadunk fenn, mint szögre vetett télikabát. – mondta nekik, úgy mellékesen, mint Füles szokta a Micimackó történetekben.
- Látod! Ilyeneket mond! Na te vén bolond! Emlékszel, mit mondtál, mikor azt mondtam neked, szép a hó, tényleg, de úgyis sár, latyak és pocsolya lesz belőle?
- Emlékszem. A pocsolyában mit látsz? Arcot, Holdat vagy csizmás lábad? Vagy csak a hó halálát?
- Na! Az én bolond férjem! Hát kell valakinek? Vigye! Egye! Idióta!
Mint angyalok szárnysuhogása, nesz törte meg a csendet:
- Itt hó esett, és csodás. Illúzió? Minek a szavak, csak nézz, csak láss, és a szavak is leülnek majd.
Egy lány állt előtte, fehéren, beleolvadva a tájba. Szemei zölden ragyogtak, mint tavaszi mezők érlelő reménye. Szőkébe hajló haja, mint érett búzamezők ringása, omlottak vállaira. A csoda állt Útjelző előtt.
- Kellesz nekem, te fiú. – szavai csilingelve csendültek az éjszakában.
- A tiéd akarok lenni, te lány.
Havazott. Nagy pelyhekben, mint toll paplanból, szálltak alá a pihék. Mint mikor sólyom szárnyal az égen, pelyhes fehér tollként hullott alá a létezés csodája, ki látta, szája úgy maradt tátva. Sült galambok helyett most városi fények repkedtek a kacagó hókristályok sziporkázó játékában. A csoda megérintett, embert, állatot és utcakövet, egyaránt. Úgy lepte be a szürke utcákat, fehérbe öltöztetve, mint mennyasszonyát a hosszú uszályú ruhája. Álltak és nézték, a csodát, látták, érezték, a szavak odaültek melléjük, így nézték, néztek, együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése