Egy nagyszerű lány emlékére

Mit vehet el a halál tőlem
mindenem szétosztottam
aki akart kapott belőlem
talán csinálhattam volna jobban
eldönti kinek hatalma
mennybe jutok pokolra
csakis így lehetett élnem
vagy nem én lettem volna.

Birtalan Ferenc
magyar költő, író

Telefoncsörgés rázta szét az este csendjét. Ki lehet az? Morcosan nézte a kijelzőt, ki az a bátor, aki hívni merészeli ezen a tavaszi, szép, csodákkal teli estén. Ismerős név csillogott, felvette hát.
- Szia! Mondjad!
A csend, döbbenten állt a levegőben, lába megállt, nem mozdult. Majd lassan vánszorgott tova, mint akinek, muszáj lépnie, bármennyire nem akar.
- Elment.
Sötétbe borultak a gondolatok, könnyek szöktek szemébe, mellkasában megállt a szív, lélegzete messze szállt, az idő elbújt a sarokba, lehunyt szemekkel, kockás vánkosán azon nyomban álomba szenderült. A pillanat jéggé dermedt. Tudta, eljön a nap,mégis, csak állt és nem értett semmit.
- Ennyi lenne csak? Az élet, egyszer csak, hipp-hopp véget ér? Csak úgy? Mi ez a kín, ez a tébolyult szenvedés bennem? Hisz átéltem halált, születést, kísértem másokat a Bardo sötét útvesztőjében, láttam világok százait és mégis! Emberi érzelmek, sötét bánatok özönlenek.
Bénultan állt, mozdulni, szólni nem tudott. Kik látták, nem értették, fájdalmát nem érezték, kínjait nem tudták enyhíteni. Elmerült a sötét óceánban, és merült, merült…

Emlékezett, álmodott.

- A lelkembe látsz?

- Igen. Zavar?
- Nem. Én is látom, a te lelked.
- Megtanítsalak rá, miként védd magad, lélek fürkész tekintetek elől? Akkor majd én sem látok beléd…
- Taníts, kérlek. – végtelenül mély szemeiben tűz izzott, áthatolt a fiún, mint ha levegő lenne.
Attól a naptól kezdve, nehezebb volt lelke mélységeit fürkészni. Maga sem értette, mi történik és miért. Az első napon, mikor tekintetük találkozott, érezte, valami döbbenetes történik vele, a lány úgy nézett rá, Erővel, mágikusan, mindent tudón. Most pedig, ezt a lányt tanítja, lassan és gyengéden, azt érezve közben, a lány tanítja őt, megadva neki a tanítónak lenni illúzióját.

- Találkozhatnánk az egyik szabadnapunkon – szólt a lány.
- Találkozzunk.

Vajon mit akarhat tőlem? Nem értem. Mióta megtanítottam a lélek elrejtésére, nem tudom kifürkészni szándékait. Okos lány. És a szemei… ismerősek, és az Erő, ami sugárzik belőlük… mintha ő is sámán lenne, mint jómagam. Ki kell derítenem a rejtélyt.

Kora délután találkoztak. A fiú zavarban volt, vajon ez most randi? Vagy baráti délután? Kiderül. Folyóparton sétáltak, egymás mellett, mint két barát, céltalanul, súlytalan beszélgetésbe folyva. Mindkettőjüket várták otthon, de ez egyre jobban jelentéktelenné vált számukra. Ahogy közeledett az alkony, eljutottak egy, a városban található kis tó partjára.
Nézték a vizet, a sétáló párokat, kacsákat, szótlanul. Vibrált a levegő közöttük, érezték, akarnak valamit a másiktól, bátortalanul, zavartan, mint kamaszok nevetgéltek.
- Vajon a kacsák hová mennek? Szerintem este kihúzzák őket a tóról. – kacagott a lány.
- Vajon az este mit hoz? Kacsákat már nem,az biztos. – komolykodott a fiú.
Hallgattak. Megnyúltak az árnyékok, a part elcsendesedett, utcai lámpák fénye vonta be őket, üres padok várták az idő múlását. Leültek, zavartalanul, egymás mellé, közel, szorosan. Ahogy az este neszei elhalkultak, úgy csendesedtek el ők is. A fiú, összeszedve maradék bátorságát, csókot lehelt a lány ajkára. Vérük forrt, léthomályba burkolózva merültek el egymásban. Egész éjjel falták egymást, mohón, mint akiknek nincs sok idejük, egy kockás takaró szolgált fekhelyül csupán, a város közepén, alvó emberek ablaka alatt. Isten nézte őket, óvta őket.

Így teltek napjaik, lopott órák, csalóka éjszakák, a külvilág előtt titkolva egymást, csak szemük izzott. Szeretők voltak és többek annál, érezték, tudták, és a fiú érezte, hogy valami fájdalom van, valami rettenet, melynek létezése ott ólálkodott körülötte, szüntelen.

A lány, beteg lett, hirtelen. Fájdalmak gyötörték, az orvosok, ízületre gondoltak, ami nehezen gyógyul, ugyebár. Valami nem volt kerek. Január volt, ráérős idő, hideg, jeges, dermesztő.
A fájdalmak nem múltak. Így jött el a tavasz, a március. Azt mondják, a tavasz, az élet kezdete.
Igen… azt mondják.
- Máj rák, áttétekkel.
- Meg fogsz halni. Talán egy hónapod lehet még.
- Igen, neked elhiszem, hisz a lelkembe látsz.
- Nem tudok mit tenni. Útravalóul, mikor elmész, emlékezz erre: Az Ember és az Élet: Egy.
- Emlékezni fogok. Ígérem.

Telefoncsörgés rázta szét az este csendjét. Ki lehet az…