Tavasz

Végre hideg volt. Január, zimankó, némi hó. A forró kályhák most kevésnek bizonyultak, hogy melegen tartsák a világ ábrándjait, télikabátot húztak a cinegék, a verebek is összebújtak hólepte tujafák ágain, így vészelték át a rettentő hideget, szürkeséget, a távoli nap emlékét felidézve, énekelve tartották magukban a lelket. Fáztak az út menti kövek, halkan nyögtek fájdalmukban a szántóföldek, szomorkásan áramlott patak, folyó, idő. Házfalak tövében, keményre fagyott álmok hevertek, borongós égen szürke párák takarták az éltető fényt, talán a pokol legmélyebb bugyraira hasonlított most a táj.
A kerti bambuszok szótlanul hajoltak meg, hótakarójuk alatt.
- Ez lenne az alázat? Az elfogadás? Mint bambuszok, mikor hó lepi őket, meghajolni, majd tavasszal, olvadáskor, újra az égre nézni?
Kávéjából felpillantott, La Morte, mosolygott, fejét ingatta:
- Fáradt vagy. Kialvatlan, alig eszel, zöldeket beszélsz. Pihenj! Betakarlak kockás takarómmal, altatódalt dúdolok neked és őrzöm álmod, aludj csak!
Útjelző úgy dőlt el, mint öreg fák, téli jégcsapok alatt. La Morte gyengéden fogta, tartotta, ölébe vonta fejét, takaróját ráterítette, dúdolt neki, halkan.

Álmodott. Tavaszi nyíló virágok illatával, zöldellő fák lombsusogásával, tiszta kék ég alatt szaladt önfeledten, hűs vizű folyóban úszott, akár a halak, szárnyalt az égre, akár a sólyom. Fehér tollakkal álmodott, angyal vagy sólyomszárny? Érezte, ahogy magányéjjele végéhez közeleg, csukott szemhéja mögé huncutul lopózott a felkelő Nap aranysugara.
- Ébren vagyok, vagy álmodom e létet? Vajon valóság volt, ahol jártam? Jövőkép? Remény? Valaki választ adna? De miért is adna, hisz mire jók a válaszok… kérdem én!
- Te buta fiú! Már megint csak beszélsz, megártott a tél talán?
- Ó! Te lány! Érints meg, érezzem jelenléted, bölcs szavaid ringatnak, gyógyítják magányéjjelemben kapott sebeim.
- Itt vagyok, ennyi elég s elég a pillanat, mit ad. Más kell-e még?
- Itt vagy. Én Te vagyok s Te Én. A világot álmodjuk, benne magunk s a világ álmodik minket, így kerek.
- Lassan a szóval gyerekek! – nevetett, La Morte. – Ébredjetek! Ébredjetek!

A felkelő Nap sugarai lágyan cirógatták arcukat. Kis kunyhójuk előtt feküdtek, meztelen a fűben, szellő paplannal takarózva, tekintetük szemérmesen fordították félre az arra járó őzek, mókusok, tündérek és virágillatú kisistenek.
- Azt álmodtam, a világban élek, világi vágyaktól űzve, fájdalomban és tűzben égve, helyem nem találva, mindig rohanva, meg nem állva, ó egek! Gyötrelem e lét! Mily csoda ez, hogy melletted ébredek!
- Te fiú! Vártalak, mióta a világ álomszövete elnyelte lényedet, tudd meg, azóta itt vártalak, türelmesen, kis kunyhónk előtt. Tudtam, minden létálom: rémálom, és véget ér, a vándor fiú, útja végén hozzám vissza, hazatér.
- Te lány! Ezt hallottam hosszú áloméjem alatt:
” Kegon mestertől azt kérdezte egy szerzetes:
- Hogyan tér vissza a köznapi világba az, aki megvilágosodott?
- A széttört tükör nem ad többé képet,
a lehullott virág nem tér vissza a szárára.”
Vajon ez mit jelent?
- Figyelj te bolond fiú! Ez válaszom! – ekkor a lány ajka, a fiú ajkára tapadt. Hol voltak a kérdések? Hol a válaszok? Az Egy táncolt, a kard élén tovább, fiú és lány táncolt szabad ég alatt, csillagok fénye pislogott, vánkosán elszunnyadt az Idő.