2017. március 6., hétfő

Béke honolt

Nézte maga felett a meggyfa ágas-bogas koronáját. Halnak érezte magát, aki a víz alól szemléli a kék eget, közben vízi növények vetnek árnyékot. Nézte a rigót, aki okos szemeivel fürkészte őt. Látta a vadgalamb érdeklődő tekintetét, majd észrevetette a többi rigót, cinegét is. Róla trécseltek, ugyan mit csinál fejjel lefelé a kertben? Talán elment az esze. Vagy túl sok tarot kártyát vetett és példát akar venni az akasztott emberről. Netán fonákból tekint a világra, hátha élőben szagolhatja alulról az ibolyát. Nézte az emberi tekintetek végtelen szomorúságát, ködpárás közönyüket vagy boldognak hitt fátyolosságát. Nézte a szenvedés tengernyi végtelenségét, az értelmetlenség értelmének folytonos fürkészését, a felhőket, akik gondolatnak hitték magukat, saját szemének könnyfátyolát, melyben ki tudja milyen porszemek strandolósat játszottak. Átfutott a fején, vajon mi lenne, ha valamelyik madár kihasználná az alkalmat és arcára pottyantaná kommentárját? Bizonyára megérdemelné.
Előtte élt a sok, látszólag kárbament év, nap és perc, emberek, akik megtiporták, akikkel így vagy úgy, szembeszállt, a becstelen háború, melyet maga hívott életre, az utolsó napok, mikor tarkólövést kért a mindenségtől. Megkapta. Most feküdt, szeme az égre tekintett. Békét érzett. Látta ellenségei nyomorát, szenvedését és értette, miért történik, és értette, saját miértjeit.
A feketerigó, közelebb ugrált a fán, szemét szemébe fúrta, okos tekintete kíváncsiságot árasztott. Újabb centiméterekkel ugrált közelebb. Nézték egymást.
- Érted? – kérdezte a rigó.
- Értem. – felelte.
Az ég kéken fénylett, a felhők tovaszálltak, a meggyfa árnyat nyújtott. Béke honolt. 

2017. február 20., hétfő

Folyó

"A folyók, tudják mi a lényeg: minek rohanni, egyszer úgyis odaérünk."
Micimackó
Két szerzetes ücsörgött a Lét(he) folyó partján. Szemük előtt táncolt a Tavasz, a jégmadarak emléke, és a felszínről visszapendülő napsugarak milliónyi sziporkázása.
- Ráér,mondta halkan a folyó.
"- Ráér, bólogatott békésen a két szerzetes.
- Aztán jön egy olvadás a hegyekből, amire a nyugodt folyók nem voltak felkészülve!!!!! - szólalt meg a fiatalabb.
- Az olvadás tova suhan, hömpölyög, nyomában új nyárfák bontanak gyökért. - mélázott az idősebb.
- Viszont a hirtelen olvadás jól fenékbe taszítja a folyót és jön az áradás.
- Az áradás halakat hoz föntről. Így mondják lent.
- Nem szoktunk folyók "eszével" gondolkodni. Mit érezhet a medrét elhagyni kényszerülő nyugodtan folyó folyó???
- Sokat beszélgettem a folyóval. Belém szeretett. Tudtam, ha belé hatolok, belehalok. Maradtam a parton. "
Hallgattak a szerzetesek. Hallgatott a Tavasz, a jégmadár, még a táncoló napsugarak is, hallgattak,mint nyárfák hallgatnak téli éjszakákon.

Élet

Tavaszt várt. Gondolatai leültek mellé, együtt nézték az ablakon keresztül, miként szürkéllik a nappal, ez a se nem tél se nem tavasz idő, a közeli vár csúcsa, piramisformát öltött, eddig sosem látta ilyennek. Mélyen valami megmozdult benne, visszaemlékezett rövid életének sarkalatos fordulópontjaira, a lejtőn lefelé bukfencezés szédítő mámorára, a könnyek alkotta folyók vad zúgására, sóhajok adta szellőkből épült viharokra, kiáltásokra az ég felé, a miértek végeérhetetlenségére. Valami mindig elszalad tekintete elől, valami árnyék rebben a sarkon túl, megfoghatatlanul, érezte, hogy a legjelentősebb felismerés újra és újra elszalad kíváncsi tekintete elől. Az élet mikéntje és hogyanja derengett fel előtte, a számtalan tanulással telt óra, vita és megbeszélés, a tudat, hogy sosem ér célba, mert amint úgy látta, véget ér az út, hirtelen újabb szakasz tárult fel, mint odakint a köd szálltával derengett fel a messzi távol egy újabb részlete.
Miután az élettől nem várt már semmit, az élet felsóhajtott, végre szabad lett, megmutathatta csodáit. Tudta, többé nem ejti rabul őt, kincsei biztonságban vannak, hisz neki nincs rá szüksége.
Megértette, hogy az élet, mely bár különálló dolognak látszik, így önmagában inkább egy csalfa nőhöz hasonlít, vagy vulgárisan kifejezve, leginkább egy ribanchoz. A fiatalok szerint a ribancok kelletik magukat, festik és rebegtetik szempillájuk, csábosan tekintenek kiszemelt áldozatukra, kivetik lélekroppantó hálójuk, és fűzik egyre szorosabbra, a vágyak szálain keresztül, míg áldozatuk egy utolsó sóhajjal repül a következő vágyálom felé. Micsoda zűrzavar, és ebbe keresett valamiféle logikát, értelmet, eszméletet. Végre, eljutott a kezdetig, a rajtvonalra, a beismerésig: az élet, számára semmi, még csak nem is olcsó lotyó, aki kevésért kínálja ócska trükkjeit, nem, annál is semmitmondóbb. Az élet, bár az ember maga az, tokkal vonóval, egyszerűen egy csodásan konstruált, többhéjú szappanbuborékhoz hasonlatos. Színes, lebegő, könnyed, kaotikus álom, melyből az ébredés egy újabb álomba visz. Újabb és újabb álmok kergetik egymást, látszólag véget nem érve, míg rá nem ébred, az buborék világ, buborék élet, önmagában álom, az álomban. Mi az ébredés? Addig, míg fel nem ébred, csak álmodhat róla. Mi van az ébredés után? Felesleges kérdés. Aki felébredt az álomtenger szivárvánnyal tarkított végtelenségéből, többé nem nyilvánul meg.

 Az élet, kinyitotta szemét, arcán mosoly rajzolódott, majd oda készített egy kávét. Hosszú napnak nézünk elébe, mondta.

2017. február 16., csütörtök

Szemembe néztél

Szemembe néztél
láttad a végtelent
horizontodon túl
határ vagyok,
ajtót nyitottál
magamban,
ki-be járhass.

2017. február 14., kedd

könyved

könyved mekkora
egyre megy,hisz laponként
törlöd ki vele

2017. február 7., kedd

ajánlás

kérdezem tőlem
mit is ajánlhatsz nekem
magamat, mi mást

tévedhetetlen

tévedhetetlen
mondták az avatárról
de mind tévedett