2015. november 30., hétfő

Magány



Zúzmarával díszítette ünnepi díszbe világát, a reggel. Cicó örült a napfénynek, a télen is döngicsélő legyeknek, az álmatlan békáknak és kedvenc székének, ahol délelőttönként arról álmodott, hogy Útjelző meséket dörmög neki, méteres csirkemájakról, selymes szőrű cicalányokról, simogatásról, dorombolásról…
Cicó álomba ringatózott, meleg, puha, selymes álomba. Nyár volt, esteledett. Az ég alján már látszott a telehold sajtszerű teste, hatalmas, ementáli lyukakkal, a fűben kabócák zizegtek, egérifjoncok futkároztak, a közeli tábortűz mellett Obata szan üldögélt.
Öreg volt már, szakálla fehér, varkocsba font haja ősz, tekintete kék zafír, mint a hópárducé. Kardjára tűzte előző életeit, érzéseit, gondolatait, minden tapasztalatát. Ezt sütögette a lemenő Nap és kelő Hold fényében. A vacsora zsírja sercegve hullt a lángok közé, füstje emlékködbe borította a kis, hegyi rétet, ahol Obata szan kunyhója állt. Sok életet megért, sok életet kioltott, ő volt a Kilenc Titkos Gyilkos Ninja Klán feje. Érezte halhatatlanságának súlyát, érezte lelkében a titkok mélységét, érezte a vágyat, hogy végre megpihenjen, a nirvána ölelésére vágyott. Cicó hegyezni kezdte fülét, érezte zsigereiben, a pillanat varázsát, érezte Quan Yin boddhiszattva lágy érintését, hallotta Birman Kisasszony közeledő, lepkeszárny lépteit, ahogy alig érintve a füvet,suhant Obatához, mert érezte, itt valami különleges történik…
A füst meglebbent, az istenek elhallgattak a mennyekben,figyelmük a halandóként álmodó halhatatlanra szegezték.
- Szép estét, te lókötő! – köszönt illőn Birman Kisasszony.
- Szebbet…- sóhajtott Obata szan, majd így szólt: Szeretnék terhes lenni és gyereket szülni. Anyává lenni, cukornak lenni a kávéban, feloldódni, szertefoszlani, szellőként szaladni rétek felett, csobogó patakként rohanni, fák lombjának susogásaként szólni a vándorokhoz.
- Obata, te hülye vagy.
- Igen, vagy inkább bolond. Öreg vagyok már, emlékeim sütögetem éppen, szamuráj kardomra tűzve.
- Nincs jobb dolgod? Pont a kardoddal? A mindent legyőző karddal? A valóságot vajként szelő, sárkányvérrel, átitatottal? Ezért kaptad? Vacsorához nyársnak használod? Te tényleg bolond vagy!
- 535 éves vagyok…
- Az nem valami sok. 25600 evet mondanak, hogy addig él a lélek.
- Lehetséges, mit tudtatom én ezt, egyszerű ninja mesterként csupán ahhoz értek, hogy segítsek másoknak békére lelni, nyugalomra lelni…
Néhány nap is milyen nehéz, megterhelő.
Mennyi öröm és bánat belefér egyetlen percbe, mennyi fér bele 25600 évbe?
Csoda-e, ha bolond lesz a végére valaki?
- Bolond vagy Obata. Nagy, nagy bolond. Vagy inkább egy csoda!
- A csodák, jelen vannak. Örökké jelen vannak. Ez a titok. Az ember kiesik a jelenből, azért érzi úgy, hogy múlik. De nem múlik. Sosem. Mindig jelen van.
Obata elmerengett saját szavain. Honnan érkeztek, hová szálltak?
Felnézett, az égen írás jelent meg, egyik titkos társa üzent a felhőkkel, a széllel, Hold fényével:
Minden felesleges e világon, mert a halál tesz pontot mindenre, idd ki az élet poharát!”
Hmmm… hümmögött Obata, a tűzbe pottyant vacsora zsír, mint valami mágikus felhő vette körbe az agg ninja mestert, látomása volt. Látta régmúlt életek sokaságát és látta az eljövendő életek sokaságát. Rátört az önsajnálat, úgy érezte, mivel senki sem látja éppen, elmorzsolhat néhány könnycseppet szeme sarkából. Cicó megrendülten figyelt félig hunyt pillái alól. Quan Yin ezer kezében papír zsebkendőt nyújtott halhatatlan barátjának. A Klán tagjai titokként vették körbe együtt érzően, és persze, mint már mondtam, titokban drukkoltak neki.

- Kapaszkodj meg a semmiben! – dörrent rá Szun Vu Kung!
Obata, magához tért. Álom? Valóság? A nyúl ürege? Mi van?
Egy bátortalan nyuszi tűnt fel a fűben. Orra fel-alá járt, tapsi füleivel fürkészte a rétet, de Obatától nem félt. Érezte, hogy mellette simogatáson kívül, répát kaphat még, de kardélre nem fog hányni már semmit, hacsak nem a vacsoráját.
- Jó estét Ninja Úr! Zavarhatok?
Nahát, egy beszélő nyúl! Mi jöhet még? Rettegett bajtársam már megint füvet csempészett a tüzembe… na csak találkozzak vele!
- Hall engem Ninja Úr? Hahó!
- Szia nyúl! Mit szeretnél tudni? – majd mindjárt kiderül, miféle álom ez, ha csokis kekszet kér, akkor álmodom, ha füvet, akkor Rettenetes társam ad neki.
- Kérem szépen, én azt szeretném tudni, vajon milyen mély a nyúl ürege?
A vén ninja mester kikerekedett szemekkel bámult, ajka szólásra nyílt, hang nem hallatszott, Cicó maga alá esett a döbbenettől. Még Birman Kisasszony is elnémult…egy pillanatra.
Lassan összeszedte magát, örült, hogy végre azért mondhat valami vérengzőset is, ennyi idill után.
-
Milyen mély a nyúl ürege? Megmondom. Nagyon mély. Sokáig tart, míg lefejted hagymahéjaid és közben könnyezel, sírsz, toporzékolsz, és könnyedén elveszíted eddigi ismerőseid, szeretteid. Akarod még tudni, milyen a mélység? Légy bátor. Ezen az úton,a lázadók jutnak előre.
- És előző életemben is nyúl voltam?
- Előző életek? Vannak. Ennyi elég is. Mikor hasznossá válik számodra előző életek emléke, akkor megjelennek. Lehet hamarabb is kutakodni, mint a gyerekek, karácsony előtt. De a szekrényben, néha mumus lakozik. Óvatosan az előző életekkel, könnyen az őrületbe vezethet az idő előtti tudás róla.
- Te szent nyúlcomb! Itt sem vagyok! Ez borzalmas!
Már megint egyedül vagyok, kesergett magában. Amint mondok valami hasznosat, elmenekülnek.
Annyi ember között is annyira magányos vagyok. Pedig isten egy furcsa poénjaként, megáldott-megvert koldusa vagyok a létnek, átkoztam már a napot, mikor világra jöttem, érzem emberek százainak-ezreinek álmát, vágyát, gyönyörét és bánatát, és mégis, magányban gyökerezik létem. A magány, ajándék. A földben szunnyadó mag, egyedül éli meg önnön halálát, mikor virággá alakul, a virág illata is magányos, mikor elszáll szirmok kelyhéből, hogy Istenben feloldódva, a magányos létezés csodája legyen.
A világ elmosódottá vált, a ragyogás átitatta a teret. Isten vacsorát sütögetett, egyedül volt. Néha elmerengett, gondolatai képekként vetültek ki a semmi vetítővásznára. Leült kedvenc foteljébe, ölében pop corn, pohár bor. Élvezte a mozit. Ma este egy öreg ninja mesterről szóló film ment, Obata és a lyukas lábas volt a címe. Látta már többször, mégsem unta, Titokban várta a következő részt, Útjelző meséi, hirdették a reklámokban.

2015. november 28., szombat

Síva tánca



Megérkezett az első hó. Minden tél, minden hó, minden tavasz, első. Úgy fedte fehér lepel a fákat, hegyeket, a folyó verőereket, akár tiszta lapja Isten ujjának. Útjelző szerette nézni kertjében a hó alatt görnyedő bambuszokat. Az ősi Japánra emlékeztették.
Tekintete a sarokban pihenő lyukas lábasra tévedt. Mosolyogva vette kézbe. Tarka pillangók szálltak ablaka előtt, táncolva a hópelyhekkel, együtt énekelve bárányfelhő angyalokkal, szállongó kávégőz pamacsokkal.
 Birman Kisasszony,így szólt neki:
 - Na hallod! Neked aztán volt egy életed ám! Mi extra lehet még benne? Mindent láttál, bölcs vagy, minden kérdésre tudsz kérdéssel válaszolni és hallgatásod is mélyebb a dél-afrikai gyémántbányáknál! Mi életed van még? Biztos úgy érzed magad, mint egy aszalt szilva.
- Ó, Kisasszony… tudd meg, bár öreg vagyok, sok mindent átéltem, szerelmet, bánatot, halált, életet, születést. Azt mondhatod, nekem semmi új nincs a Nap alatt.
Azt mondom, minden pillanat, perc friss, üde és csodálatos, csodákkal teli. Mert poggyászom elporladt az idő ködében, elmosták a könnyek cseppjei, minden reggel tiszta lappal indulok.
Útjelző egy verset szavalt:

Hó esik,
Hagyom,
Pelyhei
Olvadnak,
Őszi avaron.

Könnyeim
Hullnak,
Hagyom
Eltűnök
Őszi hajnalon


Lyukas lábasát felkapva, Útjelző, pillangókergetésbe kezdett, önfeledt kacagással ugra-bugrálva élvezte, ahogy a pihék olvadnak arcán, s lábasának lyukain ki-be szállnak tarka álomlepkéi.
Birman Kisasszony elragadtatással szemlélte, lelkesen, ütemre tapsolt és énekelt, így bíztatva a vén bolondot:
- Táncolj Útjelző! Táncolj tűzön, vízen, léten át! Szárnyalj sasként a kék ég magasában és túl!
És Útjelző önmagát feledve táncolt, mint Siva tette az idő kezdetén. Tánca elkápráztatta az isteneket, Quan Yin boddhiszattva ezer szemével csodálta, ezer kezével, ezer hangszeren játszott neki, a létezés feloldódott a szerelem, az extázis örvényében.



2015. november 27., péntek

Hó esik



Hó esik,
Hagyom,
Pelyhei
Olvadnak,
Őszi avaron.

Könnyeim
Hullnak,
Hagyom
Eltűnök
Őszi hajnalon

Házasság vagy kolostor



Történt, hogy egy nap, Lin-csi apát, ellátogatott az Útvesztő kolostorba, mely a Lét-folyam partján állt, de leginkább düledezett és ócska tanyára emlékeztetett. A helybéli szerzetesek praktikusan bántak a formaságokkal. Mint a szent könyvekkel is. Lin-csi, szerette a béke és nyugalom eme kis szigetét, mikor magányra vágyott, megpihent itt.
Borúsan sütögette pecsenyéjét a nap, a pokolbéli szörnyek szunyókáltak, Cicó nagy titokban belenyalt a készülő ebédbe, Útjelző pedig, úgy tett, mint aki nem vette észre.
Az apát csendesen szemlélte a hóesés hiányát. Úgy érezte, valami fontosat akar mondani, de a kolostor jeges derűje lágyan simogatta buksi fejét, szenderegni kezdett.
A tanítványok látván ezt, odaosontak a vén szerzeteshez, majd hirtelen rákiáltottak:
- Mit lustálkodsz vén kapcarongy! A gyerekek egymás haját tépik, te meg részegen alszol a tévé előtt! Hát ezért tartalak?
Lin-csi felrezzent. Mi ez? Tette fel a legnehezebb kérdést. Mintha feleségem lenne… Ó én vén tulok! Hisz szerzetes vagyok, hogyan is lehetne asszony a háznál?
- Útjelző! Képzeld, mit álmodtam!
- Vajon ébren vagy-e apát? Vagy férjként vakarod a segged valahol, és azt álmodod, kolostorbéli szerzetes vagy?
- Nem tudom. Bizonytalan vagyok.
Durr! Egy viseltes papucs landolt a szikkadt agyú apát fején.
- Most már tudod? – kérdezte kedvesen Útjelző.
- Éhes vagyok.
- Együnk.
- Mi a kaja?
- Buddha.
- Ez nem koan volt, te lökött! – nevette el magát az apát, aki máskor roppant morcos tudott lenni.
- Persze. A kaja: Buddha, lime szósszal és eperlekvárral, zsemlegombóccal.
- Te megölted a Buddhát…  
- Meg.
- Akkor együnk.
A kanalak csörgése hallatszott, elégedett böfögés, az apró csontok koppanása a padlón. Cicó játszott az asztal alatt.
Útjelző poharakat vett elő, a vendég tiszteletére előkerült egy üveg misebor. Ittak.
- Mond Útjelző! Milyen lehet házasnak lenni? – kérdezte Lin-csi, akinek kissé fejébe szállt a nedű.
- Jó. Legalább annyira jó, mint szerzetesnek, egy kolostorban. – felelte útjelző, aki szakértőnek számított ebben a témában.
- De, a kolostorban egyedül lehetsz. A házasságban, pedig nagy a nyüzsgés.
- Bárhol lehet kolostor, az életed. Elméd börtönében, a fő mozi teremben, sok féle filmet játszanak. Mindegyikben Te vagy a főszereplő. Valamelyikben kolostor a díszlet, a másikban egy családi fészek.
- Mint a húsvéti nyuszi fészek…
- Vagy, mint a karácsonyi szalma jászol.
Lin-csi szédült. Túl sok volt neki a bor, a szöveg, vagy Útjelző huncut tekintete…
- Tudd meg apát, a magány legszebb formája, a társas magány. Ebben, szép csendben lerohad rólad, ami felesleges. Kolostor vagy házasság. Ugyanazt nyújtja.

2015. november 26., csütörtök

Szülés



Útjelzőt rettenetes kínok gyötörték. Sosem ismerte volna be, mert a reklámokban mindig fitt volt, frissen borotvált arcú és kedves. Mi gyötörte? Mint bárki mást is.
Az előző napi romlott vacsora, Cicó bánatos nyivákolása az ajtó előtt, a madarak röptének láthatatlansága. Most azonban más volt. Úgy érezte, terhes. A napokban kimaradt egy-két nap mese nélkül, a meseteszt pedig pozitív lett.
Most tehát, Útjelző, kínoktól elgyötört arccal jajgatott és erősen szorongatta két legjobb segítőjének kezét. Jobbján a Halál állt, balról Cicó aggódott barátja állapotáért. Az orvosok összedugták okos fejüket, elküldtek a három királyokért, de ők azt üzenték, hogy gyalogoltak eleget kétezer évvel ezelőtt. Üzentek a sinto isteneknek, a postás úgy tért vissza, hogy épp rizsszemeket számolgatnak, sajnálják roppant mód.
A telihold vidáman tekintett a lenti rohangálásra, Holdfény Asszony is mosolygott, és pecsenyét sütögetett, a Nap helyett is.
A Halál aggódott kedvenc barátjáért, Cicó aggódott a vacsorájáért,
A fájdalmak erősödtek,Útjelző félrebeszélt már, úgy érezte magát, mint egy rajzfilmszereplő.
Ekkor betoppant Birman Kisasszony:
- Na mi van? Fáj valamid? Kell egy pofon? Szimulálsz itt nekem, és baromságokat beszélsz mindenhol, adok én neked a sodrófával!
Útjelző, a fájdalom ködén át szózatot hallott a 33. mennyországból:
- A halál fájdalma, erőt ad. Amikor eleged van a szenvedésből, a női / férfi hisztikből, akkor fájdalmadból erőt merítel. Akkor Utat keresel. Addig azonban, marad a langyos víz, a dagonya.
Na, gondolta, totál megbolondultam.
Az istenek felröhögtek az égben. Végre nem volta egyedül.
Útjelző üvöltött, akár az oroszlánok, ha birkákat látnak. Teste rángatózott, barátai szorosan fogták kezét, nehogy maradék józan esze is a lefolyóba menjen, metróállomást keresni.
- Megvan! Látom! – kiáltott a Halál.
- Yuhééé! – lesz vacsora, örvendezett Cicó!
Útjelző mellkasából bújt elő… nem, nem az Alien, csattogó fogaival… egy mese bújt elő. Majd sorban a többiek.
Az istenek, egy pillanatra abbahagyták a csodabarackok majszolását, a Halál ünnepnapnak nyilvánította a mesék születésének napját, Cicó végre elszaladt egy Whiskas konzervért, a mesék pedig örvendeztek, táncoltak, velük táncolt Síva, Útjelző pedig elpilledve annyit mondott:
- Felteszem őket a You Tube-ra, ha szeretnétek.



A Halál



Borongós, szürke ég alatt, pehelypaplanként szállt a kémények füstje. Bús színekbe takarta magát a valóság, köntösét jobban összehúzta magán, egy kandallóra vágyott, kacagva égő fahasábokkal, korty vörösborral, lazán könyökölve az oroszlánbőrön, birkaszőr vánkoson.
Cicó halkan dorombolt, élvezte öregkora minden báját és búját, a kandalló melegét, félig hunyt szemei alatt cicalányok kérették magukat.
Kopogtattak.
Útjelző, ócska papucsába bújt, oda csoszogott és meg sem kérdezte, ki az.
Az ajtóban állva egy fekete ruhás alak állt. Görnyedten, fáradtan, láthatóan fázósan. Mögötte a telehold fénye szánkázott a kezében tartott kasza pengéjén, a hópelyhek sikongatva váltak ketté a penge élére hullván.
- Szóval megjöttél. Már vártalak. A kávé frissen főzve, méregerős, ahogy szereted.
- Köszönöm. – felelte a Halál. Szó nélkül helyet foglalt Útjelző kedvenc foteljában. Cicó az ölébe ugrott, bevackolta magát. Kávé szürcsölés és dorombolás hangjai szálltak, a közeledő karácsony édessége cukormázként vonta be a hangulatot.
A szomszédos kunyhóban, felgyúltak a fények. Iván, a rettenetes harcos, kíváncsian nézte, ki lehet Útjelzőnél? Átsétált hozzá. Mivel úgy érezte, illő valamit vinnie vendégként, friss epret és csokoládét csomagolt.
A telehold szélesen mosolygott az alanti tájra.
Az Útvesztő dojo fényei csábítóan hívogatóan mutatták az irányt, a havas pusztaságban tévelygőknek.
Ma
este, csupán Iván a rettenetes, Cicó, Útjelző és a Halál volt jelen.
Szerettek beszélgetni, szerettek hallgatni, de leginkább az epret, a jó nőket és a véres történeteket szerették.
- Mondd Halál! Hová jut, akit magaddal viszel? – kérdezte Iván, a rettenetes.
- Sehová. Az emberek kitalálnak ezt-azt- komótosan kevergette kávéját, élvezte,ahogy a kockacukrok lassan olvadnak, belehalnak a csészéjébe.
- Leválni az életről mindig szomorú, mert minden az, ami végleges… Iván, rettentően szomorúnak tűnt.
- Addig szomorú, amíg egyetlen vágy is marad. A vágyak öltenek testet, és azzal hitegeti magát utána, ez és az vagyok, így hívnak,bla-bla. – Útjelző elemében volt, nem hiába volt másik neve régebbről Okostojás.
- Szerelmes vagyok Halálba! Esténként Őt várom, csókjaival álmodom, mióta megismertem, rá sem nézek holmi cicalányokra!- dorombolta Cicó.
- Mondd csak Halál! Tehetek valami ellened, hogy ne találj meg? – Iván, a rettenetes, rettentő félelemmel és hatalmas tisztelettel nézet fel a Kaszásra. Imádta nézni pengéjét, melynek éle a valóság tünékeny szövetét könnyedén hasította. Titkon arról álmodott, jól megveri az ősöreg Halált és átveszi helyét a színpadon.
- Van ellenszer ellenem, mosolygott.- Átlátott Iván vágyain, gondolatain, egyszerre volt anyja, szeretője és gyermeke, az eper íze, a csoki édessége, tejszínhab a kávé tetején.
- Légy a szeretőm Rettenetes. Fogd a kezem, ölelj, tüzes csókjaiddal halmozz el, tégy magadévá újra és újra, mindhalálig… enged el az Életet, és hatalmad lesz felettem. Ennyi a titok.
- Az életet hogy engedjem el? – kérdezte Iván, a rettenetes.
- Úgy engedd el, ahogy a hópelyheknek engeded az elolvadást. – mondta Útjelző.
A Halál mosolya kiáradt az Útvesztő dojo minden szegletébe. Úgy olvadt el, akár a hópelyhek, a penge élére hullva.

2015. november 25., szerda

A lyukas lábas



Lassan osonó árnyak tűntek fel a kisváros deszkakerítései mögött. A kutyák vadul ugattak, a tücskök elfelejtették hegedűművészetük, a kerti békák maguk alá csináltak, a Hold elsápadva tekintett le a magasból. Kóbor Cicó vinnyogva szaladt, menedéket keresett a meggyfa alatt, próbált a komposzt halom alá bújni, de hatalmas hasa beszorult a kidobott tojáshéjak és retek levelek közé.
- Hová szaladjak? Hová meneküljek? Osonó árnyak, a sápadt Hold fényénél, szörnyű démonok! Jaj nekem! Jaj szegény Cicónak! Isznak véremből, kitépik szívemet, mi lesz velem!
Útjelző a falat bámulta. A csend paplanja odébb csúszott kissé.
- Jöjj Cicó, itt menedékre lelsz.
- Útjelző! Köszönöm, hogy menedéket adtál a szegény cicának… kaja is van?
- Ma krumpli, holnap csokis keksz. 
- Menj a fenébe vén bolond! Mi vagy te? Valami zen izé? Vagy mi?
- Bocsánat Cicó, csak valami hasznosat szerettem volna adni neked, mielőtt az árnyak utolérnek téged.
- Jaj! Félek!
- Itt biztonságban vagy. Elmesélek egy történetet, ami hasznos lehet számodra. Élt egyszer egy öreg ninja, Kochi tartományban, Obata volt a neve. Legyőzhetetlen harcos volt, a gyilkolás mestere, jöttét senki sem látta, lépteit senki sem hallotta. Osonó halálként ismerték, bár aki megismerte közelebbről, az meghalt. Egy nap, csusszanó lépteket hallott, osonó árnyakat látott. Kardja, nem volt kéznél, de hát azért volt ninja, hogy bármivel harcolni tudjon. Egy lyukas lábast vett fel. Az ajtó kinyílt és a tenger áradt be, léptek zaját utánozva. Fenyegetően tódult a víz, tajtékosan, mindent elsöprően, akár egy cunami. Obata szan bátor volt. Lyukas lábasával merni kezdte, a végtelen óceánt. Bátorsága, rettenthetetlensége és sziklaszilárdsága megérintette a sinto isteneket, a végtelen óceán egyszer csak szárazon hevert Obata szan lábai előtt. A tenger döglött halait boldogan falták, sirály képében az istenek.
- Óóóó… és mi lett Obata szannal?
- Meghalt.
- Mi? Mi van?
- Tudod Cicó, a legnagyobb hősök is, bár a történelem emlékezetében feljegyzik őket, végül mind meghalnak.
- De a kiszáradt tengeren át elmehetett volna bárhová! Elmehetett volna a Halál elől!
- Obata szant, gyerekkorában meglátogatta Holdfény Asszony. Tőle hallotta ezeket, a szavakat: „Minek a világvégére menni, ha itt is mászkálnak a fűben hangyák?” A tenger meregetése közben értette csak meg.
Utolsó szavai voltak ezek a rettenthetetlen ninja mesternek: „Ma krumpli, holnap csokis keksz.” Sosem találták meg a testét. Kardja körül szivárvány fények játszottak.
- Elolvadok szavaidtól Útjelző… de, jól látom? Ott a sarokban… egy lyukas lábas…


2015. november 24., kedd

Hajnal története



Hideg volt. A Hajnal, dérrel festett levelekkel díszítette útját, amerre járt, bekukkantott udvarokba, róka lyukakba, kutak mélyén csillogó víztükrökbe. Magányosan sétált, jöttekor aludni tértek az éjjelek vadászai, a nappal lakói pedig inkább másik oldalukra fordultak, álmos percekkel jutalmazva életük viszontagságait.
Nézte az emberek álmát. A szép álmokat épp úgy, mint a rémálmokat. Magányát néha egy-egy korán kelő ember édesítette meg, zen gyakorlók, taoisták, jógások és horgászok. Ők látták a Hajnalt, örökifjú lányként suhanni a rétek felett, hosszú haja lebbenésében fürösztötték arcukat.
Birman Kisasszony is látta. Ő inkább férfiként tekintett rá, nagydarab, mackós férfiként, aki gyémánt tekintetével a közelgő nap sugarait idézte, lépte nyomán felhőpamacsok libbentek, s harmatot sírtak a rét virágai.
Hajnal útja, minden nap, a tenger felől, a tenger felé tartott, időtlen idők óta. Szerette a tengert. A hullámok halk, monoton moraját, a sós párát, a sirályok reggeli sivalkodását, a homok sercegését. Munkája végeztével, leült a partra, csodálta fivérét, a Napkeltét. Partra sodort kagylókkal játszadozott, néha nap, homokvárat épített, közben arról álmodott, egyszer ember lesz…
Egy nap, mely éppen úgy indult, mint a többi, Birman Kisasszony, odalépett Hajnalhoz, nézte homokvárát, műanyaglapátját, majd jól felrúgta a frissen összeállított homokálmot.
- Nesze neked múlandóság! – kacagta és huncut szemekkel várta Hajnal válaszát.
- A tenger hullámai hová tűnnek? – kérdezte Hajnal. A meghökkentésért neki sem kellett a sarki vegyesboltba mennie.
- Vissza a tengerbe! Az álmok hová tűnnek? Honnan jönnek? Az álmokból! Nincs ébredés! Csak álom! Csak álmodunk ébredést! Nem lehetséges? Minden lehetséges! Határ a csillagos ég, vagy a semmi, vagy meg annál is kevesebb! – hadarta egy szuszra Kisasszony.
- Sokat tudsz! – nevetett Hajnal. – A sok tudás, tudod: csapda.
Birman Kisasszony hirtelen megakadt, elgondolkozott Hajnal szavain. Mi lehet csapda a tudásban?
Odafordult hajnalhoz, de csak a kifutó hullámokat látta, amint arrébb sodornak egy műanyaglapátot. A fövenybe egy felirat volt karcolva:
” Mikor úgy érzed, eltévedtél, keress, egy útjelzőt.”
A következő hullám,kissé jobban kiáradt…

2015. november 21., szombat

Érezd a rózsák illatát



Érezd a rózsák illatát
A múló perceket
Szaladni hagyd
Teljesség légy
Önmagad
S ne birtokolj
Mást
Csak halálodat

Hívd fel Istent



Esett. Úgy hullottak cseppjei, mint isten könnyei, az emberiségért. Szürke fellegek, melyek máskor annyira hangulatossá tették a nappalokat, most koszos paplanként takarták az ég kékjét. Cicó, vén csontjaiban érezte, lassan kifut az időből, anélkül, hogy tudná a végső választ az életre, a világra, meg mindenre. Mi lesz így vele? Szikkadt agyú zen mesterek szavai visszhangoztak benne, álmában Lao-ce szólt hozzá, naponta megölelte Jézust, szebb napokon Krisna lábainál szunyókált, mégis, a nagy kérdésre, sehogy sem jött válasz.
Kezdett haragossá válni, tehetetlen dühében.
- Na, persze, mesterek és bölcs tanítók, mind elmehet oda, ahová gondolom! Ennyit érnek! Évek óta hallgatom őket, mégis oly buta vagyok, mint egy útszéli tök.  
Útjelző, mivel mindenhol jelen volt, és mégis, sehol sem, úgy döntött, megkérdezi vén, bolhás barátját, ugyan mi a fene van vele? Ennyi év tanulás, meditáció és jóga után illő lenne kissé bölcsnek lenni, ha másért nem, a poén kedvéért.
- Mit beszélsz Cicó, mint valami házi macska?
- Csak morgok a bajszom alatt. Talán az eső teszi, de segg hülye vagyok. Talán, ez a karmám.
- Fogadd el. Ha karma, akkor azt, ha sors, akkor azt, ha tényleg hülye vagy, akkor azt.
- Nincs ezzel bajom, csak tudod, az idő…az folyik,egyre fogy, vén csont lettem, rengeteget tanultam és hol vagyok hozzád képest?
- Kivel van bajod Cicó?
- Az idővel, a karmával, az istenekkel, a szikkadt agyú zen mesterekkel, a tanításokkal, a hulló falevelekkel, Mari nénivel, a döglött oroszlánokkal…
- Úristen! Nahát!
- Hát ez az! Látod, mennyi baj van a világgal?
- Mondd csak te bolhafészek, ki ideges mindezek miatt?
- Öööö….én…
- No, és láttál már karmát? A sasén kívül?
- Nem…
- Sorsot?
- Nem…
- Akkor meg mit panaszkodsz? Kire panaszkodsz? De tudod, van gyógyír a bajodra.
- Juhé! Mondd Útjelző és ígérem, leborulok előtted!
- Leborulás ellen majd jól felrúglak, hát ezt tanultad tőlem?  Na jól van, megmondom: hívd fel istent telefonon, és panaszkodj neki. Isten szereti a Cicókat, szívesen meghallgatna téged.
- De nem tudom a számát!
- Akkor tárcsázz véletlenszerűen. Előbb-utóbb, átirányítanak hozzá.
- Azt nem lehetne, hogy Ő, az Isten hívjon fel engem?
- Tudod Cicó, Isten, egy csóró. Nincs pénz a telefonján…sőt, még telefonja sincs. A múltkor hozzá vágta valakihez, aki panaszkodott rá.
- Milyen Isten ez, Útjelző?
- Milyen, milyen? Amilyen a világod, olyan.
Hallgatásba burkolóztak mindketten. Isten lenézett az égből. Elsírta magát. Könnyei hullta, akár az eső cseppjei. Pityegett a telefonja.

2015. november 19., csütörtök

Ébredés



A hajnali harangszó úgy szállt, mint az ökörnyál, nyári estéken. Cicó lustán nyitogatta csipás szemeit, ideje ébredni, volt első gondolata. Megállt.
Mi ez? Micsoda gondolat! Honnan jön?
Más reggeleken, gyomra korgása ébresztette, álombéli kolbászok,sült halak illata csiklandozta rózsaszín orrocskáját. Ez a reggel más volt. Talán a novemberi tavasz zavarta össze, egyhangú hétköznapjainak folyását. Előző este a lepratelepen járt, jó hely, mindig leesik valami…
A levegőbe változások illata érődött, és füstölőé, valamint a szomszéd házból kiszűrődő kajaszag.
Úgy érezte, az élet, valami többről szól, mint evés, alvás, macskalányok selymes szőre, a lepratelep vidám légköre.
Kérdések törtek elő valahonnan. Megnézte a pince lejárót,a padlást, a kerítés tövét, de nem onnan osontak elő kétségei.
Útjelzőt kereste. Azt mondják az ősi történetek, aki keres, azt keresi a keresett.
Így esett meg, hogy Cicó előtt ott termett, ki tudja honnan, barátja, Útjelző.
- Gondolatra ébredtem, változás gyötör, álmom zavarossá vált, sehol sem találom az okot,mi ez?
- Orvosnál voltál már Cicó?
- Ez most más. Érzem a csontjaimban, a farkamban, a talpam alatt, minden bajuszszálam remeg az izgatottságtól!
- Ez bizony, vagy szerelem, vagy az ébredés útjának kezdete. – Felelte Útjelző, magában kuncogva, hogy bizony ugyanaz mindkettő.
- Az élet ennyi lenne? Alvás, evés, szexelés és lepratelep?
- Nem Cicó, ennél több. Az élet: szerelem, extázis és meditáció.
- Mi van?? Beszélhetnél egyszerűen macskául is, hogy megértsem!
- Ami veled történik, az ébredés kezdete. Úgy érzed, valami változás történik, mintha álomszerű lenne az élet, értelmet keresel ott is, ahol nyoma sincs, még a lepratelepen is.
- A lepratelep, igenis jó hely! Ott tényleg húzzák a belüket…Atya ég! Ezt én mondtam??
- Felnőtté válásod kezdeti szakaszába értél, iskolába fogsz járni.
- Érdekes! És hová?
- Oda, ahová eddig is. Iskola lesz életed összes színtere. Színpaddá válik a világ, tanítód lesz minden létező, a kövek és az istenek is.
- Hűha! Jól hangzik! Mit kell tennem?
- Szabadon választhatsz, kitől tanulsz, mit tanulsz és meddig. A legjobb, ha több tanárral beszélsz, megismered módszereiket, vannak egyszerűbb és vannak bonyolultabb tantárgyak, bár megsúgom neked, mind ugyanazt mondja, csak a körítés és a módszer, változó.
- Honnan tudom, hogy jó tanárral beszélek?
- Egyszerű. Szemei nem drogoktól és szesztől fénylenek, lényéből árad a felfoghatatlan, egyszóval annyira jó mellette lenni, mint egy húsboltban tölteni az éjjelt, macskalányok társaságában.
- Ez tetszik! Útjelző! Oly finom illatod van, mint egy rakás csirkemájnak! Leülhetek melléd?
- Jöjj Cicó. Szóltam a csajoknak, ma éjjel oltári bulit csapunk!

2015. november 17., kedd

Női viszonyok



Sápadt novemberi fényben fürdött, a színes levelekbe burkolt őszi táj. Távoli kutyaugatás, kamionok zúgása, álmos méhek döngicsélése festette kékre a csend szavait.
Álmodott a világ, álmodtak a fák, a kövek, letették hegedűjüket a kabócák, aznap vérmentes napot tartottak a piócák.
Az udvari dézsában forró víz bugyogott, pára cicák lengedeztek, fázós galambok lesték, ugyan mit élvez Útjelző, egy kád, forró vízben? 
Kóbor Cicó fülét billegette, félig lehunyt szemhéja alól éberen bambulta a valóság álomszerűségét. Idilli hangulat ereszkedett a tájra, mint köd szokott, mikor olyanja van.
A létezés, önnön tökéletességében szunnyadt, Isten az égben újságot olvasott.
Yoriko, szokásához híven nem bírt magával, muszáj volt szólnia:
- Már megint bejöttél a sáros cipőddel, győzök utánad takarítani!
Útjelző hallgatott. Mit is mondhatott volna, bölcs ember volt, tudta, bármit mond, felhasználható ellene.
- Megint csak áztatod a segged egy kád melegvízben! Ez a híres buddhaság? Hahaha! Én legalább valami hasznosat csinálok! Az ebédet hajlandó vagy végre megfőzni?
Útjelző halkan sóhajtott. Isten az égben, elmorzsolt egy könnycseppet szeme sarkából, szíve mélyén már hatvanhatszor megbánta, hogy Útjelző ennyire könnyű feladatot kapott.
Miután Yoriko elviharzott a szemetes lapáttal, Cicó kinyitotta szemét.
- Te Útjelző! Véletlenül, úgy nagyjából, esetleg, nem lenne könnyebb egyedül?
- Ajjaj Cicó! Könnyen beszélsz. Te kandúr vagy, nem értheted.
- Mit nem érthetek? Nézz rám, ott alszok, ahol a fejem leteszem, ott eszek, ahol enni adnak, azt a cicalányt kapom meg, amelyik hagyja magát, gondom-bajom szegre akasztom.
- Hűha! Nahát! Ha ezt tudom, inkább Cicónak születek- Útjelző jól szórakozott barátjának szavain.
- Most rajtam nevetsz?
- Inkább magamon. Mióta az eszem tudom, mindenhol azt láttam, a férfiak nőt választanak társaságnak maguk mellé, ezért-azért. Követtem a szokásokat, ezt láttam, ezt tanultam.
- Útjelző! Te már megint álmodozol, mint egy vén hülye! Miért nem lehet egyenesen beszélni?
- Cicó, az egyenes beszéd nagyon jó, nagyon hatásos, de vajon ki érti meg? Tudd meg, a kapcsolatokban az egyenes beszéd, két eseményhez vezet. Váláshoz vagy szívtájéki szúráshoz.
- Óóóó…aztán miért?
- Mert az emberek pillangók, és virágok, méhecskék, és minden csupa virágpor, illat, szépség, csodálat, gyönyörűség…
- Szóval mindenki mindekit meg akar dugni. Ezt akartad mondani?
- Hahaha! Ezt.
Isten, az égben hegyezte fülét, tetszett neki a szöveg. Úgy érezte, valahol mélyen érinti őt is a téma. Egy Angyal sétált arra, sültkolbászt majszolt, mustárral. A párbeszéd hallatán, kissé más szemmel figyelt ételére. Érdekesnek találta felmerülő gondolatait, a kolbásszal együtt ki is dobta őket. Így szólt:
- Aranyosak vagytok, mint az óvodás gyerekek, akik a papás-mamás játékról beszélgetnek. De a fő kérdésre mi a válasz?
Mi a szép? Ezt nem tudták elmagyarázni nekem. Szókratész, elég jól elmondja, hogy a szépség belülről jön, szubjektív, a megfigyelőtől, szemlélőtől függ.
- Hűha! Nahát! – lelkendezett Útjelző. - Mekkora szöveg! Szókratész biztos egész nap a face oldalát böngészte, ahelyett, hogy átélte volna a szépséget.
- Miből, gondolod, hogy nem élte át, meg a szépséget?
-
Mert szakállas volt. És görög. A görög kaja kissé unalmas. Így miképp is láthatta volna meg? No, meg biztos nős volt...
- Ne légy már ennyire karcos, te vén hülye, a feministák majd ízekre szednek, keresztre feszítenek, és megesznek, minta szilveszteri malacot szokás- intette fegyelemre Cicó, az ő barátját.
Léleklátó a kerti bokrok alatt hallgatózott, magában jókat nevetett és nagyokat szippantott a levegőt átitató boldogság hormonokból.
Birman kisasszony kerek szemekkel hallgatott eddig. Úgy érezte, itt valahol kutya van elásva. Föl is tette a nap legjobb kérdését:
-
Na! Mondd meg mi az, ami egyszerre logikus is és logikátlan? Vagy kapd be! Ezt vedd üzenetnek a szüfrazsett mozgalom nevében! – itt már nem bírta röhögés nélkül…
-
A logika jó arra, hogy megértsd, ha megnyomod a gombot, kapsz libacombot.
Egyszerű kérdésedre,a mi egyszerre logikus és logikátlan,az a válasz: az ég kék, a fű zöld, mégis csokis kekszet eszel.
Isten az égben leesett székéről, Cicónak égnek állt a farka, a kád forró víz rázendített a boci-boci tarka című mondókára…

A vágyak világa



A vágyak világa? Merre van?
Amire ránézek, szertefoszlik, akár a füst.

Az élet mi vajon? Vágyak tengere?
Ránézek és szerteomlik, akár a víz.

A másik ember? Ki az, ki lát, s látok?
Rájuk nézve, szertefoszló álmok.

2015. november 16., hétfő

Vágyak



Egy nap, mikor Kóbor Cicó úgy érezte, túl melegen süt árad a novemberi napfény, behúzódott a hűvösbe, hidegebbre vágyott. Csöpp cicafejében száguldoztak a gondolatok, az emlékek, ködös, fagyos novemberekről, havas hétfőkről, mikor a kutyaugatás is megfagyott hajnalonta.
Úgy érezte, valamiféle változás szele leng, érezte, az újságok is másképp zörögnek, mikor pajkos szélgyerekek papírcsákót hajtogatnak belőle.
Útjelzőre vágyott, dörmögő szavaira, gyémánt tekintetére, egy kis cirógatásra, valami finomságra…
Megkapargatta hát a konyhaablakot, jelezvén, itt van és vágyik egy kis figyelemre.
- Szia Cicó! Mondd, mit látok szemeid mély tüzében? Erdőtüzet, avagy a vágyak ködös téli tájait?
- Útjelző! Úgy érzem, vágyaim elborítanak, és azt hallottam, egy buddha cicának nincsenek vágyai.
- Mit hallottál még?
- Azt is, hogy akciós a kedvenc konzervem, nincs véletlenül? Valami finomságra vágyom…na látod? Már megint a hasamon jár az eszem. Milyen buddha vagyok így?
- A vágyak, Cicó, vannak. Észrevetted őket, láthatod őket. Ilyen formán, vágyaid fényre kerültek, lebuktak, mint osonó bűnözők.
- Hűűű…akkor a vágyaim börtönbe kerülnek?
- Akár oda is kerülhetnek, de tudnod kell, a vágyak mesebeli hidrához hasonlatosak. Amint harcolsz ellenük, és egyet legyőzöl, kettő másik lesz helyette.
- Akkor harc helyett megélem őket!
- Mikor úgy érzed, megéled vágyaid, nézd csak meg jobban, akár a hidra, egyre több lesz belőlük. A vágyak sosem fogynak el.
- Utálom a vágyaim!
- Az utálat érdekes tetteket szül. Vannak, akik úgy tartják, ha ostorral, szögekkel, böjtökkel, testüket sanyargatják, akkor legyőzhetik vágyaikat. Ez bizony harc, amiben nem győzhetnek.
Vannak, akik behódolnak vágyaiknak, ez bizony megalkuvás, melyben a vágyak uralkodnak végleg.
- Mit tehetek hát?
- Ülj le Cicó. Nézz befelé és lásd vágyaidat. Vágyaid, csupán gondolatok. Figyelmed elé kerülve elgyengülnek, semmivé foszlanak.
- Akkor most leülök, és teljesen vágytalan leszek!
- Türelem Cicó! Mivel életedben tengernyi vágyat halmoztál már fel, nem tudod, a tengert egyszerre kiszárítani.
- Akkor azt mondod, ez lehetetlen küldetés?
- Mikor látod vágyaid, vágyaid szertefoszlanak. Mint ahogy a Nap is lassan, de biztosan párologtatja el a tenger vizét, így figyelmed tüze is lassan, de biztosan küldi nemlétbe vágyaid.
Gyakorold minden nap, minden éber pillanatban a befelé figyelést.
Évek telhetnek el, míg a rengeteg vágy, mind egy szálig feloldódik.
- Mire vágysz még Útjelző? Vannak még vágyaid Útjelző?
- Vannak Cicó. Kevés, de vannak.
Útjelző befelé figyelt, látta, a nagy, szent csokis kekszet, szájában összefutott a nyál. Nehéz dolog a buddhaság, gondolta, és a kekszek roppanásának hangja betöltötte a létezést.

Hová mész



Fordulsz erre
Fordulsz arra
S végül fel
Békét lelsz-e
Vagy, ahol vagy:
Az a pokol?

Ki látja



Ezernyi tarka
falevél táncol,
lebben a szélben
fejsze csattogó
hangja ámító,
alszik közelben
egy Kóbor Cicó,
ki látja mind ezt
ki mondja: mi ez?

2015. november 15., vasárnap

Oldani vágyom



Kóbor Cicó, nyalogatta magát. Szőrét, farkát és seggét, egymás után, szépen, kellő gyönyörűsséggel. Azon törte fejét közben, vajon ha három nyelve lenne, mekkora mennyországgá válna élete. Mindenből többet. Még többet! Figyelme egyszerre járt érzéki nyalogatásán, a fejében előbukkanó cicalányok kecses alakján, extázisba forduló dorombolásán, a reggelire kapott virsliken, Útjelző becéző szavain, illatán, érintésének borzongató boldogságán…
Cicó észrevette figyelme kalandozását, visszarendeződött a jelenbe.
Vajon a macskabeszéd beszűkít? Pedig minden pillanatot élvezni szeretnék, közelségeket, látványokat, illatokat, érintéseket és a vad szexet, a rock and rollt, a csokis kekszet, mindent, egyszerre, ide most azonnal! Máris!
Őrület! Mi történik? Mi ez?
Útjelző! Hogy tegyelek a füstre, te szikkadt agyú vén pojáca! Hol vagy, mikor Cicónak hisztizhetnéke támad?  Gyere már le személyes nirvánádból!
Ajjaj! Miket mondok! Most, vajon ne beszéljek hozzá? Megsértettem…Mit tegyek…
Mit tegyek, hogy figyelmem szétterjeszthessem mindenre és mindenkire..
Útjelző hallotta Cicó szavait, átérezte érzelmeit, a sértődés szót gyorsan kikereste az idegen szavak szótárában, s csak ezután lépett Cicó színe elé.
- Szia Te vén bolhafészek- köszönt illedelmesen.
- Na végre, előkerültél! Hol voltál eddig? Tán múzeumban álltál a népművészeti agyagedények között? He?! Na mindegy is, ha már itt vagy, adhatnál enni, simogass meg, utána felelhetsz kérdéseimre! Ezért tartalak téged, ha nem tudnád!
Útjelzőnek szeme sem rebbent. A macskák, bizony, már csak ilyenek.
- Miért akarsz egyszerre mindenhol lenni és egyszerre sehol lenni?
- Azért! Mert! Ide nekem a világot!
- Mit kezdenél vele? Jézusnak sem kellett. Ő pedig aztán tudott valamit. Vagy nem. Mindegy.
- Én Cicó vagyok, nem pedig egy szakállas fickó, ódon, moly szagú könyvekből!
- Cicó! Te már megint bedőltél az ócska propagandának. Igazi fogyasztó lettél. Bizonyára hiszel a fenntartható fejlődésben és a cicák isteni mivoltában, az egy-igaz-és oszthatatlan miau-ban, a péntek 13-ban, valamint a szent egészőrben is.
- Ja! Jól látod!
- Akkor miért engem kérdezel? Minden, amit tudnod kell, megtalálhatod a TV-ben, a rádióban, az újságokban. Amit tőlem hallhatsz, az sem új, hisz régóta, bárki megtalálhatja a kövek alatt, fák lombsusogásában, szívek dobbanásában, a szerelemben feloldódva.
- Szent sonka és bőregér!
- Igen Cicó. Döbbenet.
- Én most hülye vagyok, Útjelző?
- Nem. Csupán elvakítottak a látszatfények, játékegerek berregése, kiforgatott szavak zsongása, az értelem útvesztőjében tántorogtál, részegen.
- Józanodni vágyom…
- Volt egy költő, tőle idézek neked:
Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.”

2015. november 14., szombat

Cicó menekül



Útjelző, a 33. mennyekben üldögélt, Jáde császár és Szun Vu Kung, a Majomkirály társaságában. Rég nem volt már miről beszélgetniük, kimerítették a tao, a zen és az időjárás minden témáját, jobb híján, végre a világ legnagyobb örömére, csendben maradtak, zaccos kávét ittak, csokis kekszet ropogtattak. A felhők fehér-bíbor paplanját bambulták, és titokban nagyon unták már a halhatatlanságot.
Kóbor Cicó csapzottan, kimerülten, riadt szemekkel esett közéjük, esdeklő szemeit rájuk vetette, hangja vékonnyá vált, mikor megszólalt:
- Ó, ti nagyon nagy szentek, hogy az istenek tegyenek titeket a füstre! Segítsetek rajtam!
- Mit tehetünk érted Cicó, kérdezte kórusban a három szent.
- Mentesetek meg!
Jáde császár, ezt hallva, inkább elment, mert hallotta, ahogy az ingyen ebédhez tálalnak. Szun Vu Kung, majomlétét igazolva, banánhéjat vágott Cicóhoz, segítség képpen.
Útjelző örült, hogy régi barátját látja, lehajolt hozzá, faggatni kezdte:
- Mitől mentsünk meg?
- Hát a haláltól, a pokoltól és a rettenetes pomogácsoktól!- suttogta Cicó elfehéredve a rettenettől.
- Faszom! – Kiáltotta a Majomkirály, majd magában füstölögve elviharzott, felrúgva az útjába kerülő összes, míves agyagedényt.
- Hűha! Nahát! – Útjelző kedvenc szavait kiáltotta, ekkor baromság hallatán! – Honnan vetted ezeket a szavakat, Cicó?
- Szörnyeteg Lajostól hallottam, hogy jönnek a rettenetes pomogácsok! Megeszik Cicót, csontjait az út szélére köpködik, szőréből kesztyűt készítenek, fejéből töklámpást.
A Lajos nagyon olvasott ember ám! Hiszek neki!
- Ezért menekülsz? Mert Szörnyeteg Lajos zöldeket beszélt?
- Azt is mondta, miután meghaltam, a lelkem pokolra kerül, ahol örök időkig szenvedek majd, nyüvek rágják lelkem, véremet egerek isszák, nyársra húznak, tüzes veremben sütögetnek, újra és újra! Ments meg a haláltól, kérlek Útjelző!
- Kezdjük az elején. Honnan vette Lajosod mind ezt?
- Olvasta egy nagy könyvben, nagyon okos ember ám, hite is van! Több könyvet is olvasott, mindig tud egy idézetet az élet dolgaira!
- Úgy…aha…és te, Cicó, most menekülsz,de miért is?
- Félek…nagyon félek…
- Szavak elől menekülsz. Könyvek poros lapjai elől menekülsz. Van egy rossz hírem. A szavak beleették magukat a fejedbe, nyüvekként rágják lelked, életed félelmeidre pazarlod, nincs hová menekülnöd. A világ bármely szegletébe bújsz is el, rettentő félelmeid magadban hordozod, veled lesznek, bárhová is mész.
- Jaj nekem! Mi lesz velem! Ki ment meg engem!
- Senki sem menthet meg téged.
- Meg fogok halni?
- Meg.
- Pokolra jutok?...
- Már ott vagy, Cicó. Hiába találtál meg a 33. mennyekben, saját poklodban szenvedsz, önnön démonaidtól.
- És a csodabarack, ami halhatatlanná tette Jáde császárt, Majomkirályt?
- Ugyan Cicó, már megint bedőltél a reklámoknak? Jáde császár és Majomkirály, azért lett halhatatlan, mert mindig is azok voltak.
- Persze! Mondjad te is a hülyeségeidet, köcsög vagy! Tudd meg!
Igenis tudom, hogy a majomkirály elment a halál istenéhez,kihúzatta magát az Élet és Halál könyvéből, majd csodabarackot evett,így lett halhatatlan, Éggel Egyenlő Nagy Szent!
- Cicó! Elég legyen! Annyi hülyeséget hordtál itt össze két perc alatt, amennyit az emberiség kétezer év alatt sem!
Ülj le végre a seggedre. Ülj ide mellém, ha mondom!
Na végre! Tessék, kapsz csokis kekszet, addig is csendben vagy.
Cicó és Útjelző, ültek a felhők szélén, ropogtatták a kekszet. Jáde császár rögtön előkerült, Majomkirályjal egyetemben. Nem hallatszott más, csak a keksz ropogása.

Tudjátok mi a buddhaság!?

Yoriko gésa nem szívelte a zent. Egy nap,ezt hallotta:
Mikor két Buddha találkozik,csak ülnek egymás mellett,mint két fasz,nincs mit mondaniuk egymásnak( Pista bá), kissé kibillent szokásos sejtelmességéből és előadta a frankót. A miérteket úgy öntötte, mint Mari néni,a mosóvizet:
'Na hallod! Ti aztán tudjátok mi a buddhaság!? A semmi? A semmit, hogy lehet tanítani? Csak kiültök egy fa alá,meditáltok, ültök a seggeteken,nem csináltok semmit, nem gondoltok semmire, ez aztán mire jó?
Inkább élnétek bazd meg! Csinálnátok valami értelmeset! Gyereket vagy csokiskekszet!'

2015. november 13., péntek

Ifjú Daidalosz



Ifjú Daidalosz, egy elvonuláson ücsörgött, és hülye kérdésre ( ki vagy te) még hülyébb válaszokat adott. A hülye válaszok véget nem érőnek tűntek. Minden órában más tette fel a kérdést. Egy alkalommal, leült vele szemben egy érdekes ember.
Nem tudta, mi történik, csak azt, hogy vele szemben, egy csoda ül, a ragyogás, az éntelenség.
Az Ifjú, elvakított szemekkel odament a mesterhez és elmondta,látta a fényt,az éntelenséget és roppant feldobva érzi magát!
És Daidalosz szárnyalt és örvendezett, Ikarosz fiaként, a Nap felé menet.
A mester, Nap fényével nézett Daidaloszra. Így szólt:
- Ifjú Daidalosz! Amit láttál, csupán a Nap fénye, nem önvalód fénye.
A ragasztott szárnyak viasza szerteolvadt, ifjú Daidalosz zuhanni kezdett és kegyetlenül csapódott a földhöz. Bár a tengerbe zuhant volna, mint őse, de bizony, csúnyán megütötte magát.
- Most haragszol rám, mert elvettem az élményed- mondta a mester, majd folytatta: vedd észre, különös képességed megtréfált, átélted a másik ember fényét.
- Igen, haragszom rád mester, mert megfosztottál valamitől.
- Haragudj hát, ahogy csak tudsz. Engem nem érint. Cipelned, viszont neked kell.
Ifjú Daidalosz elkullogott, és még jobban utálta mesterét, mert érezte, és tudta, hogy a mesternek igaza van.

Telekinézis



- Nem vagy te jedi -, mondta Útjelző, Fatökűnek, aki kezével mindenféle köröket rajzolt a levegőbe.
- Nekem magyarázol, te idióta! Én a gondolataimmal mozgatok!
Fatökű nagyon komolyan mondta, ezt is, más dolgokat is, tizenöt évének összes dühével, lázadásával, tekintélytelenségével és a ’ki ha én nem’ biztos tudatával.
- Mit mozgatsz, te hatalmas varázsló?
Útjelző komolyan kérdezte, kíváncsi volt, vajon mit lehet gondolatokkal mozgatni?
- Gondolataimmal mozgatom a testem! Látod? Megyek! Előre!

Mit tudott volna erre felelni,akár a legnagyobb mester is?

Műanyag Buddha



Útjelzőnek érdekes álma volt. Gyermekként látta magát, egy homokozóban, csodás várak épültek, homokból, csodás sütemények jöttek létre, homokból. Nem volt egyedül.
Társai, önfeledten építettek, kacagtak, sírtak, verekedtek, homokot szórtak az arra járó felnőttek szemébe, egy szóval, nagyon pajkos, vidám élet folyt.
Útjelző tudta, hogy álmodik. Játszó társai tudták, hogy álmodnak, együtt, egymást, másokat, a homokozót és kacagva ették málnahabos goffrijukat, itták kávéjukat, némi homokkal.
Műanyag Buddhák sorakoztak, ültek, mentek, meditáltak, hezitáltak, kétségbe, egységbe és egymásnak estek, szerelemre nyíltak és zseblámpásat játszottak. Álmuk mély volt, akár Hakapeszi Maki megértése.
Egyikük, nagyon zavartan kezdte érezni magát. Felvetődött benne a kérdés:
- Vajon ennyi az élet? Homokvárak, homokba írt szavak? Ócska sivatag, ahol tevén és datolyán kívül legfeljebb lábszagot találni?  És a lélek? Az Önvaló? Az Én? Hová tűnik? Messzire miért nyúlik a horizont, fejem felett az ég, miért kék?
Észrevette Útjelzőt. Mondom, csuda egy álom volt…
- Mond útjelző, igaz hogy van lélekvándorlás?
- Nahát! – Kiáltott fel Útjelző. – Egy beszélő gyerekjáték! Még ha álom is, illő felelnem, mert ki tudhatja, talán maga a Magasztos öltött álomformát, hogy kérdezve utat mutasson ennek a vén bolondnak.
- Tudod-e mi a lélek?- Kérdezett vissza Útjelző.
- Hogyne tudnám. Éppen
8 gramm a tömege, és színes, légies, áttetsző. És energia is. Meg asztráltest, és a nagymamám azt is mondta, hogy egyem a lelked…a nagymama lélekvámpír lenne? Vagy energiavámpír? Vagy kannibál…
- Jó lesz, ennyi elég! – Útjelző kacagott a gyermeteg műanyag Buddhán. Elvarázsolta ennyi báj, rég hallott ennyi baromságot egyszerre.
- Tudd meg, a lélek, az picsafüst. Ennyire egyszerű.
- Óóóó…és elszáll?
- El bizony.
- És ugye, újra születik, egy másik testben, mondjuk emberként?
- Amíg álmodban műanyag Buddhaként homokot lapátolsz, addig igen.
Hakapeszi Maki, bár álomként volt jelen – csuda egy álom volt- ütésre emelte műanyag lapátját, hogy szegény kis műanyag Buddhát csendre intse, egyúttal megtapasztaltassa vele az újjászületések sorát, az emberi lét teve szerűségét, a szavak homokszemcsékből álló hiábavalóságát.
Megcsörrent egy kanál, kávéillat szállt, reggel volt.

2015. november 12., csütörtök

Éhes a Cicó



Éhes a Cicó
Konzervet eszik reggel
Pedig mesehős

Cicó ébredése



Ködös reggelen, hűs éjszaka után, melengetőn sütött a novemberi nap. Kóbor Cicó, békésen aludt a romos sufni előtt, érzékeny fülével hallgatta, miről mesélnek a pókok, éber tudatával látta az alvó tücskök álmát, múlt nyarakról és fél szemmel azt leste, vajon Útjelző magához tért-e reggeli kávéja sokkhatása alól.
- Miért lenne jó felébredni? - kérdezte Cicó, Útjelzőt, hiszen olyan jó szenderegni a napon,s tudod, én úgy alszom, hogy közben mindent érzékelek. Csak egy elszáradt levél zörögjön, én tudok róla. Akkor miért töltsem ébren napjaim?
- Mondd csak Cicó? Érzed-e már az öregkort?
- Érzem. Reggelente csontjaim kissé ropognak, mint békacombok, a napsütötte mocsár szikkadt szemétdombján.
- Emlékszel-e régmúlt szép időkre?
- Emlékszem…
- Érzed a bizsergést szíved táján, ahogy visszaemlékszel? Érzed úgy, valami elmúlt, véget ért?
- Érzem…
- Hallod-e hajnalonta, ahogy selymesen, alig hallhatóan, ködlepelbe burkolva, őszi avarszaggal, lépked egyre közelebb és közelebb, hozzád, a Halál?
- Jaj! Jaj! Ne mondd ezt Útjelző! Félek! Reszketek! Hová szaladjak! Hová bújjak! Mit tegyek!
- Álomvilágban élsz Cicó. Mint mindenki más is. De van kiút az álmokból. A felébredés útja.
- Óóóó…öreg vagyok, Cicó vagyok, eddig azt hittem, mindent tudok…
- Állj! Ne panaszkodj, mire mész vele? Akarsz ébredni, vagy sem, te döntöd el. Maradhatsz kósza álmaid között, és álmod rémálommá válik a korral, a Halál, a betegségek, az elfeledettség vár rád, gyermekeid nem nyitnak rád ajtót, barátaid temetésén hullajtod majd könnyeid és ostobán az égre mutatsz,káromlod majd az Istent, a Sorsot, szánalmas életedért.
Erre vágysz? Ha igen, akkor szenderegj tovább, senki sem zavarja meg édes álmodat,melyben Cicó lehetsz, finom ételekkel kényeztetnek és tiéd lehet az összes lánycica,akit csak megkívánsz.
- Nem tudom…nem tudom,mire vágyom…ébredni, álmodni…de mondd Útjelző, mi az ébredés? Mi a jó benne? Megéri cserélni álmot, ébrenlétre?
- Értem kérdéseid, de válaszolni nem fogok. A válaszok semmire sem jó pamutgombolyagok, végtelenbe vesznek, összegabalyodnak és a kérdező, útvesztőként tévelyeg a válaszok között. Ezért nem válaszolok.
Kóbor Cicó mélyen magába nézett. Egy pillanatra eltűntek fejéből a fényes napok, csodás cicalányok, csábító macskakonzervek képei. Egy pillanatra eltűntek vágyai, álmai és szavai. Választ sem várt.

A novemberi fény táncolt az udvaron, a romos sufni előtt.

2015. november 11., szerda

Hegyibeszéd



Egy nap, Útjelző, hallgatásba burkolta magát, hagyta, hogy a napfény, a novemberi nyár melengető sugarai áthatoljanak rajta, feloldódva a légben, együtt szállt milliónyi porszemmel, átlebegett harmatos pókhálók szálaik között s pajkosan kukkantott be a kisasszonyok blúza alá…
Kóbor Cicó, félig lehunyt szempillái mögül figyelte Útjelző derengő, alig észrevehető jelenlétét. Az öreg Cicó, nagyon vágyott már az emberi újjászületésre, de gondolatai egyelőre macskás képekben bújtak elő végtelenségéből.
- Mondd útjelző, miért van az, hogy a kutyák mindig megugatnak, megkergetnek, és vacsora növendéknek néznek?
- Beszélgetni kell a kutyával. Azért támad, mert mesékre vágyik, simogatásra és kutyakekszre. Tudd meg Cicó, Egyszer élet-halál párbaj volt egy hatalmas németjuhász kutyával. Rám támadt, de nem volt szívem megölni. Talán azért nem, mert a kutyából készült gulyásnak, van némi furcsa íze, hasonlatos a teknősbéka heréből készült süteményhez.
- Óóóó – mondta Cicó, szájában összecsordult a nyál, elméjében táncot jártak a sült galambok, pecsenyék illatoztak, mint napon hagyott döglött halak.
- Mikor a kutya észrevette, hogy szuper gyorsasága és hatalmas fogai a semmiben csattantak, befékezett és megfordult. Akkor kezdtem beszélni hozzá. Félelme kitöltötte a tér ürességét.
Odajött hozzám. Tudta, hogy egyetlen rossz mozdulat és meghal.
Dörmögtem neki, vigasztaltam, elmondtam, hogy kutyaként létezni csupán egy a létezés számtalan formája közül, mint ahogy emberként is, istenként is. A kutyus ebből annyit értett, hogy végre valaki vakargatja füle tövét, érezte, a mindent átható szeretet és végtelenség erejét, megfeledkezett kutya énjéről, átadta magát a mennyei boldogság ragacsos illúziójának.
Tudod Cicó, ez a kutyus, emberként született meg következő életében.
- Mondd Útjelző! Én is emberként születek majd meg?
- Cicó! A vágyak, és azok megélésének vágya ölt testet, formát, a létezésben. Így születnek a pokol szenvedő lényei, az éhes szellemek, az állatok, emberek, félistenek és bizony, az istenek is. Múlandó formák ezek csupán, melyek létezést álmodnak, ezt valóságnak nevezik el, önmagukat formaként ismerik fel, és csupán a poén kedvéért, eljátsszák, hogy kiutat keresnek a szenvedés tengeréből. Mindaddig, míg bárhogy tekintesz magadra, addig van megfogható én, aki cselekszik. A véresszájú kutya, aki megpróbálta megölni Útjelzőt, csupán a semmit érintette hatalmas szemfogaival, tenyérnyi talpával, ködös tekintetével.
- Akkor én Cicóként, nem is létezem? – kérdezte elhalkuló hangon, magába mélyedve.
A közeli fán egy rigó trillázott.
Útjelző ezt mondta:
- Amit tudni kell ez a madár már mindent megmagyarázott.
És vége lett az előadásnak.

Útjelző. Szekigurumaki és Léleklátó



Mikor a valóság falhoz állít,akkor a mesék,a szövegek, semmit sem segítenek- kezdte mondandóját Útjelző, amikor a szeme láttára kapott fel egy gilisztát fecske uraság, a szomszéd bokor porhanyóan nedves földjéről…
Útjelző hümmögött, majd folytatta:
-A valóság, őrület. Őrültnek látnak az emberek, egy őrült világban,melyben a valóság,egy közös megegyezésen alapuló álom.- Útjelző maga sem hitte, hogy már megint ennyit tud beszélni, anélkül,hogy mondana is valamit.
- Értem, hogy az ébresztgetés immár játék, mert tudod semmi sem igaz, csak álom..
De az alvók ragaszkodnak alvásukhoz, s kézzel, lábbal megpróbálnak harcolni az ellen, aki ébren járva álmát, belenyúl pihenésükbe. – felelte Léleklátó, aki civilben átlagembernek álcázta magát, holott ott fityegett mellkasán, jól láthatóan, névtáblája: „Léleklátó, megvilágosodás ügyi vizsgabiztos”.
-
Tisztázzuk az elején, miről van szó. Szavakon csüngenek az éretlen gyümölcsök.
A felébredés, mindössze annyi, lehull az érett gyümölcs. – halkan mondta ezt Útjelző, nehogy megzavarja gilisztával hadakozó fecskéjét, amelynek csupán ürügy volt gilisztája,a hallgatózásra. A fecskék roppant okos lények, mivel tudnak repülni…
-Úgy vélem, aki megébredt az tudja, nincs szenvedés. De míg mások ezt nem tudják, addig ők szenvednek. Ha tanító vagy, azt szolgálod, hogy felzárkóztasd a szenvedőket a te "szabadságodhoz"- szólt Léleklátó, szavaiból taposóaknák hulltak Útjelző elé, aki ezt roppant szórakoztatónak találta.
-Lépteim hangja
Messze száll az Ég alatt
Ellobban a láng

Idézte a roppant udvarias,gyengéd, léleksimogató Gurumaki  mester szavait Útjelző. E szavakat hallva mind megvilágosodtak az akna csapdák, Léleklátó így kiáltott:
-Ügyes vagy!!! Még még még még!
-Hülye vagy! – kiáltotta Gurumaki és huncut mosollyal, kortyolgatta közben zaccos kávéját.
-
Estével együtt
Ereszkedett le a csend
Ide ült mellém

szólt Útjelző, magában azon kuncogva,a fecskék,nem kapirgálnak giliszták után kutatva.

Mi van?



Útjelző kissé fáradtan sétálgatott.
-Mibe fáradt bele? A harcokba? A munkába? A Valóságba?
-A röhögésbe fáradt bele, mivel az Élet nagyszínpadán, ifjú előadó művészként, sikerült alaposan megnevettetni...
-A közönséget?
-Dehogy! Azok észre se vették. A Valóságon röhögött.
-A Valóság, ugye megsértődött?
-Igen, kissé, mert annyira komolyan vette magát, amennyire komoly lehet a valóság.
Csöpp Cica a szomszéd szobából viharzott elő, átgázolva a Valóságon, a Létezés 77 árnyalatán és az Érzékek 108 tévedésén.
-Mit nézel? Csúnyán nézel! –ugrott neki Útjelzőnek.
-Azt, ami van. -Felelte csendesen, huncut szemekkel Útjelző.
Csöpp Cica, a maga tizenhárom évével, elég bölcs volt, úgy általában, hogy kikerülje Útjelző csapdáit, a mai nap viszont, a Bölcsesség, szentbeszédet tartott a pókoknak, molylepkéknek és egyidőben meggyóntatta a pókhálóban szenvedőket, némi vigaszt nyújtva nekik.
-Bazd meg! Majd én megmondom mi van! És mi lesz! – Csöpp Cica sírósra vette a figurát, hisz élete első önálló bölcseleten mondatát sikerült megalkotnia.
Talán meghatódott mély együttérzésemtől, gondolta Útjelző.
Hülye köcsög, gondolta Csöpp Cica, és elviharzott rejteket adó szobájába, majd éktelen bömbölésbe kezdett, mikor a Valóság rákérdezett nála imigyen:
-Mi van?
Csöpp Cica, a maga tizenhárom évével úgy érezte, ez egy hatalmas összeesküvés, álomvilága és rózsaszín felhői ellen.
A Valóság aznap roppant hisztis volt, Csöpp Cica is hisztis volt.
A Valóság komoly arccal figyelte az eseményeket és ráébredt, önnön mérhetetlen értelmetlenségére, hihetetlen egyszerűségére, és arra, hogy az Élet, benne az emberrel, csupán egy poén.
És nevetni kezdett, röhögni kezdett, Útjelzővel összeborulva, egymás hátát csapkodva fuldokoltak a röhögéstől.

Útjelző és Lin-csi apát



Egy nap,az utolsó nap, Lin-csi apát elhatározta magát, hogy ellátogat az Útvesztő dojoba. Sokat hallott róla, az éterben kósza verebek csiripelték, hogy a dojo őrült vezetője, hol a Mikulásra vadászik, hol versekkel sokkolja hallgatóit, olvasóit és azokat, akik se hallgatni, sem olvasni nem szeretnék őt.
Miért pont az utolsó volt ez a nap? Lin-csi úgy döntött, hosszú és poénos élete végére felteszi a pontot. Ekkor rájött, hogy pont az nincs neki.
Az Útvesztő dojo vezetőjéről, bizonyos Útjelzőről azt híresztelték rosszakarói,tele van ponttal,vesszővel, megdöbbentő poénokkal, szeme égkék,melyben sokan a tenger mélységét,határtalanságát vélték felfedezni,és bizony azt is mondták róla,hogy kedves fickó.
Útjelző hallotta milyen zöldségeket hordanak össze róla,kerek szemekkel hallgatta bírálóit,közben pedig ezt gondolta:
-Mi van?
Ez a gondolat nála azt jelentette,hogy fingja sincs semmiről,azért is tudott kerek szemekkel bámulni,olykor csodáknak lehetett tanúja,néha Jehova Tanúi kopogtattak tévedésből a dojo ajtaján…
Kopp-kopp! Hallatszott az ajtó felől. Útjelző roppant megörült, hogy végre valaki személyesen is meglátogatja magányában.
-Gyere csak be,vén bolond! – Invitálta kedvesen Lin-csi apátot Útjelző.
-Hallottad, hogy jövök, te kutyaütő! – köszöntötte Útjelzőt Lin-csi, még kedvesebben.
Mindketten szerették az állatokat, főleg a szalmakutyákat, azok legalább csendben voltak és hidegebb napokon jól melegítették a teavizet.
-Minek jöttél, vén bolond? Csak nem pontot szeretnél? –Útjelző, néha nagyon mély megérzésekkel bírt, főleg ha akartak tőle valamit, zsíros kenyéren kívül.
-Mivel életem teljes, így szeretnék egy pontot tenni rá. Csak is a díszítés, a poén, és a későbbiekben, a hülye kérdések és még hülyébb magyarázatok kedvéért.
-Nos,ha már tényleg menni készülsz,holott meg sem érkeztél,kérsz teát?
-Ez valami koan akar lenni? Csapda? Engem akarsz horogra keríteni? Majd jól fejbe váglak a botommal, meglásd! – morogta Lin-csi, mert kissé már szikkadt volt az agya, a szalmakutyáktól.
-Csapda? Téged? Kérdezhetném, ki vagy Te? De tudod, egy csésze teában is több értelem lakozik, mint szavaidban. Mivel ma nőnap van, novemberi nőnap, megajándékozlak egy ponttal. Egy koan nélküli koannal, hogy legyen min rágódnod, legalább legyen haszna a szádnak.
-Koan? Tőled? Te csökött agyú szalmakutya!- Botjával Útjelző felé suhintott az apát…és a semmit hasította a nevezetes zen bot. Ahol útjelző ült, csupán szivárvány látszódott,az étert mennyek és esti babvacsora illata lengte körbe. Lin-csi csak lesett résnyire húzott szemeivel, nem értette, mire ez a nagy eltűnés, nem Houdinihez jött ő látogatóba!
Mint hópehely a nyári éjeken, úgy hullott alá Útjelző utolsó koanja, hogy pont legyen Lin-csi apát életén.
” Az Ember és az Élet: Egy.”
Lin-csi magáévá tette a koant. Kerek szemekkel bámult,a dojo összes démonszobra leborult előtte, a mennyek összes szűz lánya menten felkínálta magát neki, az angyalok pedig ezt látván, zaciba tették trombitájukat, kissé elhalasztva a világvége hirdetését.
Lin-csi utolsó szavai ezek voltak:

Róla álmodtam
Sóhaj rebbent belőlem
Boldog ébredés

Útjelző megnemszületett története



Ez a nap is úgy sütött,mint a többi, bár kissé hidegebben, lévén november volt. Kóbor Cicó Buddhának érezte magát a kertben, napfény fürösztötte bundáján koktélokat ittak a bolhák, Útjelző pedig úgy oldódott fel a késő őszi szellőben, mint kávéban a cukor.
Léleklátó, lenézett rózsaszín felhői közül, mosolyogva nézte őket, a Buddhává lett Cicót és Útjelzőt, aki épp szélnek és őszi napsütésnek álcázta magát, poénból.
Megszólította, mert szerette ugyan a poénokat, de úgy érezte, Útjelző a végén még úgy marad, szellőként és őszi napfényként táncolna a muslicák bajuszán, és akkor ki adna enni a Buddhává vált macskának?
- Mi az álságos rózsaszínű puttony? - kérdezte Léleklátó egy nap barátjától..
- Az álságos-rózsaszínű puttony, egész pontosan annyit tesz, hogy a hajam kihullik, mikor nyál folyik a képernyőn és azt mondogatja az emberpalánta: isten vagyok, és azt is: Egy vagyok, valóságról hadovázik, itt és mostról, miközben a pelenka még nedves csöpp popóján…
Ilyenkor szegény Útjelző összes töke tele van, az összes szikkadt agyú guruval, akik egy marék aprópénzért piszoárnak tekintik a tanítványaik fejét.
- Ó..az miért baj? -kérdezett vissza Léleklátó, mert sehogy sem értette, hogyha minden álom..mi a baj a rózsaszínnel?
- A rózsaszín annyira felnőttes! A kisgyerekeknek eszébe sem jutna rózsaszín hacukába öltözni, csak a buta felnőttek erőltetik, és azt mondják a rózsaszín dolgokra, mint az érzelmek is, hogy cuki. Az álom, sokrétű, mint egy hagyma. Láttál már rózsaszínű hagymát? Na látod, ez a baj.
- Ok. Én asszem rózsaszín vagyok-felelte Léleklátó,  s elkeseredett, hogy ő csak a hülye felnőtteknek tetszik, ha tetszik, habár még hagymának sem lenne jó... Mit tegyek hát? - tette fel a kérdést, inkább önmagának, de Útjelző olvasott gondolataiban s válaszolt:
- Már megint tenni szeretnél valamit? A bárányfelhő terelgetést meguntad? Az örök táncra is szürkén nézel már, talán összevesztél Quan Jinnel, csak mert neki 998-al több keze van,mint neked? Gyere, ülj le, ha már kirángattál roppant poénos szétszéledettségemből.
- És ha leülök kaméleonná változtatsz? S levethetem undoknak ítélt rózsaszínűségem?
Az 1000 kezű állandóan trükközik...s nem tudom követni már...s ő egyre csak nevet és nevet...Nem játszom többé soha, Quan Jinnel. Nem én... Szívassa az ég madarait, a mezők liliomait..
- Isten az égből gyere le! - sóhajtott fel Útjelző! Csak ez a baj? Kezdtem félni, hogy létezésben szenvedsz! Tudod, a létezés roppant súlyos betegség, áldozatai először csak a játékot feledik, majd egyre komolyabb arccal egyre nagyobb baromságokat kezdenek el mondani, melyet "Komolyságnak" nevez a szakirodalom. Ülj csak le mellém, hadd duruzsoljak mindenféle varázslatot füledbe, hátha cicává változol. A cicák ugyanis tudják, miként lehetnek Buddhává.
- Rendben... -duruzsolta Léleklátó,  mert titokban nagyon szeretett volna cicává változni. Mindig mindenki azt mondta, ő egy oroszlán, de rózsaszínű oroszlánt még kóbormacska sem látott soha, pedig ő sokat látott. Az...hogy Buddhává vállhat...mellékesnek tűnt e pillanatban, mert Útjelző megígérte...egy régi álma teljesül. Máris dörgölőzőtt...nyújtózkodott a napon...s mintha a látása is kitisztult volna..
Útjelző csak nézett kerek szemmekkel, vajon tényleg ígért volna valami, valamikor, bárkinek is? Tábla csokit esetleg…vagy egy név, a Léleklátó annyira célratörő, annyira átlátható…Útjelző elkezdte duruzsolni a Vajrasattva mantrát, csak mert látott egyszer egy videót, ahol bögyös lányok énekelték…
Léleklátó kerek cicaszemekkel hallgatta Útjelző döngicsélését, hagyta, hogy a Létezés eltipegjen oda, ahová Útjelző kívánta. Útjelző sóhajtott egyet és csak egy kósza napsugár jelezte, itt ült a Megnemszületett.

Van Bibliád?



Útjelző napszúrást kaphatott a novemberi naptól,a szomszédok legalább is ezt rebesgették, valamint azt,hogy a postás egy cica volt,aki szerette kinyalni önnön seggét.
Így esett meg, hogy Útjelzőt elragadta a hév, lámpását földbe taposta,ugrált rajta, kacagva felmutatta középső ujját a Napnak, majd eltűnt…
Birman Kisasszony sétált a sötét erdőben…és rájött,hogy bizony, sötét lett. Miért? Kérdezte magától, szétnézett, vajon lámpáshordozó Útjelző, a vén bolond merre lehet? Hozhatna már egy kis fényt, mert ugyan minek neki lámpás, tán elfogyott a petróleum belőle?
Vagy kiitta belőle a denaturált szeszt? A vén bolond…
Útjelző, látván Birman Kisasszony borús gondolatait,leszállt a mennyekből,majd szokásához híven mondott valami se füle se farka versikét:
-Lámpással kezemben milyen fényt gyújtok?
 Világosságot hová viszek?
 Ha látsz engem, ölj meg,
 szabad csak így leszel.
Birman Kisasszony kerek szemekkel bámult, majd irgalmatlan nagy pofont kevert le,a szemmel láthatóan őrült Útjelzőnek.
- Borozgatunk vén bolond? Utána meg hülyeségeket beszélsz itt nekem! Ez Lenne a Szabadság ? Igen…már hallottam róla! De mit jelent ölni?
-Azt jelenti, hogy amint azonosítod magad bármivel, az csupán egy vetített kép,egy eszme,tévedés. Megölni ezt, annyit tesz, elengedni, hagyni, elszállni.
-Mi a gondolat? De miért lepusztítani? Hogy visszatérjek az Egybe?
-Azt nem tudom,mi a gondolat. Jön és megy, de hogy mi a gondolat, arról fingom sincs.
-Nem ez a lényeg? Mi van a gondolaton túl? Itt nem a gondolat, az, ami megnyilvánul?
Varázslók vagyunk!
Ki ügyesebb, gyorsabban varázsol!
-Látod? Mindig van egy újabb kérdés.
Mint amikor félelmében dalol az ember,sötét erdőben bolyongva.
Mindig vágyunk el, onnan, ahol éppen vagyunk! Miért? Isten tudja, MIT AKAR! Vagy Ő sem?
-Ő aztán végképp nem tudja, mit akar.
-A Biblia, azt írja, hogy az Ő tudta nélkül, egy hajunk szála sem eshet le! Na?
-Van Bibliád? Még nem gyújtottál be vele a kályhába? Látod, ez itt a baj.
Útjelző úgy érezte,a novemberi napsütés,mintha egy rozsdás petróleumlámpa belsejében ontaná fényét, ő maga pedig,mint füst száll, az emberi hülyeég tengere felett. Az égen,Birman Kisasszony,bárányfelhőként mosolygott,dúdolt magában,azt álmodva közben,hogy Útjelzővel beszélgetett.