Ifjú Daidalosz

Ifjú Daidalosz, egy elvonuláson ücsörgött, és hülye kérdésre ( ki vagy te) még hülyébb válaszokat adott. A hülye válaszok véget nem érőnek tűntek. Minden órában más tette fel a kérdést. Egy alkalommal, leült vele szemben egy érdekes ember.

Nem tudta, mi történik, csak azt, hogy vele szemben, egy csoda ül, a ragyogás, az éntelenség.

Az Ifjú, elvakított szemekkel odament a mesterhez és elmondta,látta a fényt,az éntelenséget és roppant feldobva érzi magát!

És Daidalosz szárnyalt és örvendezett, Ikarosz fiaként, a Nap felé menet.

A mester, Nap fényével nézett Daidaloszra. Így szólt:

- Ifjú Daidalosz! Amit láttál, csupán a Nap fénye, nem önvalód fénye.

A ragasztott szárnyak viasza szerteolvadt, ifjú Daidalosz zuhanni kezdett és kegyetlenül csapódott a földhöz. Bár a tengerbe zuhant volna, mint őse, de bizony, csúnyán megütötte magát.

- Most haragszol rám, mert elvettem az élményed- mondta a mester, majd folytatta: vedd észre, különös képességed megtréfált, átélted a másik ember fényét.
- Igen, haragszom rád mester, mert megfosztottál valamitől.

- Haragudj hát, ahogy csak tudsz. Engem nem érint. Cipelned, viszont neked kell.

Ifjú Daidalosz elkullogott, és még jobban utálta mesterét, mert érezte, és tudta, hogy a mesternek igaza van.