A Halál

Borongós, szürke ég alatt, pehelypaplanként szállt a kémények füstje. Bús színekbe takarta magát a valóság, köntösét jobban összehúzta magán, egy kandallóra vágyott, kacagva égő fahasábokkal, korty vörösborral, lazán könyökölve az oroszlánbőrön, birkaszőr vánkoson.
Cicó halkan dorombolt, élvezte öregkora minden báját és búját, a kandalló melegét, félig hunyt szemei alatt cicalányok kérették magukat.
Kopogtattak.
Útjelző, ócska papucsába bújt, oda csoszogott és meg sem kérdezte, ki az.
Az ajtóban állva egy fekete ruhás alak állt. Görnyedten, fáradtan, láthatóan fázósan. Mögötte a telehold fénye szánkázott a kezében tartott kasza pengéjén, a hópelyhek sikongatva váltak ketté a penge élére hullván.
- Szóval megjöttél. Már vártalak. A kávé frissen főzve, méregerős, ahogy szereted.
- Köszönöm. – felelte a Halál. Szó nélkül helyet foglalt Útjelző kedvenc foteljában. Cicó az ölébe ugrott, bevackolta magát. Kávé szürcsölés és dorombolás hangjai szálltak, a közeledő karácsony édessége cukormázként vonta be a hangulatot.

A szomszédos kunyhóban, felgyúltak a fények. Iván, a rettenetes harcos, kíváncsian nézte, ki lehet Útjelzőnél? Átsétált hozzá. Mivel úgy érezte, illő valamit vinnie vendégként, friss epret és csokoládét csomagolt.
A telehold szélesen mosolygott az alanti tájra.
Az Útvesztő dojo fényei csábítóan hívogatóan mutatták az irányt, a havas pusztaságban tévelygőknek.
Ma este, csupán Iván a rettenetes, Cicó, Útjelző és a Halál volt jelen.
Szerettek beszélgetni, szerettek hallgatni, de leginkább az epret, a jó nőket és a véres történeteket szerették.
- Mondd Halál! Hová jut, akit magaddal viszel? – kérdezte Iván, a rettenetes.
- Sehová. Az emberek kitalálnak ezt-azt- komótosan kevergette kávéját, élvezte,ahogy a kockacukrok lassan olvadnak, belehalnak a csészéjébe.
- Leválni az életről mindig szomorú, mert minden az, ami végleges… Iván, rettentően szomorúnak tűnt.
- Addig szomorú, amíg egyetlen vágy is marad. A vágyak öltenek testet, és azzal hitegeti magát utána, ez és az vagyok, így hívnak,bla-bla. – Útjelző elemében volt, nem hiába volt másik neve régebbről Okostojás.
- Szerelmes vagyok Halálba! Esténként Őt várom, csókjaival álmodom, mióta megismertem, rá sem nézek holmi cicalányokra!- dorombolta Cicó.
- Mondd csak Halál! Tehetek valami ellened, hogy ne találj meg? – Iván, a rettenetes, rettentő félelemmel és hatalmas tisztelettel nézet fel a Kaszásra. Imádta nézni pengéjét, melynek éle a valóság tünékeny szövetét könnyedén hasította. Titkon arról álmodott, jól megveri az ősöreg Halált és átveszi helyét a színpadon.
- Van ellenszer ellenem, mosolygott.- Átlátott Iván vágyain, gondolatain, egyszerre volt anyja, szeretője és gyermeke, az eper íze, a csoki édessége, tejszínhab a kávé tetején.
- Légy a szeretőm Rettenetes. Fogd a kezem, ölelj, tüzes csókjaiddal halmozz el, tégy magadévá újra és újra, mindhalálig… enged el az Életet, és hatalmad lesz felettem. Ennyi a titok.
- Az életet hogy engedjem el? – kérdezte Iván, a rettenetes.
- Úgy engedd el, ahogy a hópelyheknek engeded az elolvadást. – mondta Útjelző.
A Halál mosolya kiáradt az Útvesztő dojo minden szegletébe. Úgy olvadt el, akár a hópelyhek, a penge élére hullva.