Hideg volt. A Hajnal, dérrel
festett levelekkel díszítette útját, amerre járt, bekukkantott udvarokba, róka
lyukakba, kutak mélyén csillogó víztükrökbe. Magányosan sétált, jöttekor aludni
tértek az éjjelek vadászai, a nappal lakói pedig inkább másik oldalukra
fordultak, álmos percekkel jutalmazva életük viszontagságait.
Nézte az emberek álmát. A szép álmokat épp úgy, mint a rémálmokat. Magányát néha egy-egy korán kelő ember édesítette meg, zen gyakorlók, taoisták, jógások és horgászok. Ők látták a Hajnalt, örökifjú lányként suhanni a rétek felett, hosszú haja lebbenésében fürösztötték arcukat.
Birman Kisasszony is látta. Ő inkább férfiként tekintett rá, nagydarab, mackós férfiként, aki gyémánt tekintetével a közelgő nap sugarait idézte, lépte nyomán felhőpamacsok libbentek, s harmatot sírtak a rét virágai.
Hajnal útja, minden nap, a tenger felől, a tenger felé tartott, időtlen idők óta. Szerette a tengert. A hullámok halk, monoton moraját, a sós párát, a sirályok reggeli sivalkodását, a homok sercegését. Munkája végeztével, leült a partra, csodálta fivérét, a Napkeltét. Partra sodort kagylókkal játszadozott, néha nap, homokvárat épített, közben arról álmodott, egyszer ember lesz…
Egy nap, mely éppen úgy indult, mint a többi, Birman Kisasszony, odalépett Hajnalhoz, nézte homokvárát, műanyaglapátját, majd jól felrúgta a frissen összeállított homokálmot.
- Nesze neked múlandóság! – kacagta és huncut szemekkel várta Hajnal válaszát.
- A tenger hullámai hová tűnnek? – kérdezte Hajnal. A meghökkentésért neki sem kellett a sarki vegyesboltba mennie.
Nézte az emberek álmát. A szép álmokat épp úgy, mint a rémálmokat. Magányát néha egy-egy korán kelő ember édesítette meg, zen gyakorlók, taoisták, jógások és horgászok. Ők látták a Hajnalt, örökifjú lányként suhanni a rétek felett, hosszú haja lebbenésében fürösztötték arcukat.
Birman Kisasszony is látta. Ő inkább férfiként tekintett rá, nagydarab, mackós férfiként, aki gyémánt tekintetével a közelgő nap sugarait idézte, lépte nyomán felhőpamacsok libbentek, s harmatot sírtak a rét virágai.
Hajnal útja, minden nap, a tenger felől, a tenger felé tartott, időtlen idők óta. Szerette a tengert. A hullámok halk, monoton moraját, a sós párát, a sirályok reggeli sivalkodását, a homok sercegését. Munkája végeztével, leült a partra, csodálta fivérét, a Napkeltét. Partra sodort kagylókkal játszadozott, néha nap, homokvárat épített, közben arról álmodott, egyszer ember lesz…
Egy nap, mely éppen úgy indult, mint a többi, Birman Kisasszony, odalépett Hajnalhoz, nézte homokvárát, műanyaglapátját, majd jól felrúgta a frissen összeállított homokálmot.
- Nesze neked múlandóság! – kacagta és huncut szemekkel várta Hajnal válaszát.
- A tenger hullámai hová tűnnek? – kérdezte Hajnal. A meghökkentésért neki sem kellett a sarki vegyesboltba mennie.
- Vissza a tengerbe! Az álmok hová
tűnnek? Honnan jönnek? Az álmokból! Nincs ébredés! Csak álom! Csak álmodunk ébredést!
Nem lehetséges? Minden lehetséges! Határ a csillagos ég, vagy a semmi, vagy meg
annál is kevesebb! – hadarta egy szuszra Kisasszony.
- Sokat tudsz! – nevetett Hajnal. – A sok tudás, tudod: csapda.
Birman Kisasszony hirtelen megakadt, elgondolkozott Hajnal szavain. Mi lehet csapda a tudásban?
Odafordult hajnalhoz, de csak a kifutó hullámokat látta, amint arrébb sodornak egy műanyaglapátot. A fövenybe egy felirat volt karcolva:
” Mikor úgy érzed, eltévedtél, keress, egy útjelzőt.”
A következő hullám,kissé jobban kiáradt…
- Sokat tudsz! – nevetett Hajnal. – A sok tudás, tudod: csapda.
Birman Kisasszony hirtelen megakadt, elgondolkozott Hajnal szavain. Mi lehet csapda a tudásban?
Odafordult hajnalhoz, de csak a kifutó hullámokat látta, amint arrébb sodornak egy műanyaglapátot. A fövenybe egy felirat volt karcolva:
” Mikor úgy érzed, eltévedtél, keress, egy útjelzőt.”
A következő hullám,kissé jobban kiáradt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése