Hegyibeszéd

Egy nap, Útjelző, hallgatásba burkolta magát, hagyta, hogy a napfény, a novemberi nyár melengető sugarai áthatoljanak rajta, feloldódva a légben, együtt szállt milliónyi porszemmel, átlebegett harmatos pókhálók szálaik között s pajkosan kukkantott be a kisasszonyok blúza alá…
Kóbor Cicó, félig lehunyt szempillái mögül figyelte Útjelző derengő, alig észrevehető jelenlétét. Az öreg Cicó, nagyon vágyott már az emberi újjászületésre, de gondolatai egyelőre macskás képekben bújtak elő végtelenségéből.
- Mondd útjelző, miért van az, hogy a kutyák mindig megugatnak, megkergetnek, és vacsora növendéknek néznek?
- Beszélgetni kell a kutyával. Azért támad, mert mesékre vágyik, simogatásra és kutyakekszre. Tudd meg Cicó, Egyszer élet-halál párbaj volt egy hatalmas németjuhász kutyával. Rám támadt, de nem volt szívem megölni. Talán azért nem, mert a kutyából készült gulyásnak, van némi furcsa íze, hasonlatos a teknősbéka heréből készült süteményhez.

- Óóóó – mondta Cicó, szájában összecsordult a nyál, elméjében táncot jártak a sült galambok, pecsenyék illatoztak, mint napon hagyott döglött halak.

- Mikor a kutya észrevette, hogy szuper gyorsasága és hatalmas fogai a semmiben csattantak, befékezett és megfordult. Akkor kezdtem beszélni hozzá. Félelme kitöltötte a tér ürességét.

Odajött hozzám. Tudta, hogy egyetlen rossz mozdulat és meghal.
Dörmögtem neki, vigasztaltam, elmondtam, hogy kutyaként létezni csupán egy a létezés számtalan formája közül, mint ahogy emberként is, istenként is. A kutyus ebből annyit értett, hogy végre valaki vakargatja füle tövét, érezte, a mindent átható szeretet és végtelenség erejét, megfeledkezett kutya énjéről, átadta magát a mennyei boldogság ragacsos illúziójának.
Tudod Cicó, ez a kutyus, emberként született meg következő életében.
- Mondd Útjelző! Én is emberként születek majd meg?
- Cicó! A vágyak, és azok megélésének vágya ölt testet, formát, a létezésben. Így születnek a pokol szenvedő lényei, az éhes szellemek, az állatok, emberek, félistenek és bizony, az istenek is. Múlandó formák ezek csupán, melyek létezést álmodnak, ezt valóságnak nevezik el, önmagukat formaként ismerik fel, és csupán a poén kedvéért, eljátsszák, hogy kiutat keresnek a szenvedés tengeréből. Mindaddig, míg bárhogy tekintesz magadra, addig van megfogható én, aki cselekszik. A véresszájú kutya, aki megpróbálta megölni Útjelzőt, csupán a semmit érintette hatalmas szemfogaival, tenyérnyi talpával, ködös tekintetével.
- Akkor én Cicóként, nem is létezem? – kérdezte elhalkuló hangon, magába mélyedve.

A közeli fán egy rigó trillázott.
Útjelző ezt mondta:
- Amit tudni kell ez a madár már mindent megmagyarázott.
És vége lett az előadásnak.