Síva tánca

Megérkezett az első hó. Minden tél, minden hó, minden tavasz, első. Úgy fedte fehér lepel a fákat, hegyeket, a folyó verőereket, akár tiszta lapja Isten ujjának. Útjelző szerette nézni kertjében a hó alatt görnyedő bambuszokat. Az ősi Japánra emlékeztették.
Tekintete a sarokban pihenő lyukas lábasra tévedt. Mosolyogva vette kézbe. Tarka pillangók szálltak ablaka előtt, táncolva a hópelyhekkel, együtt énekelve bárányfelhő angyalokkal, szállongó kávégőz pamacsokkal.
 Birman Kisasszony,így szólt neki:
 - Na hallod! Neked aztán volt egy életed ám! Mi extra lehet még benne? Mindent láttál, bölcs vagy, minden kérdésre tudsz kérdéssel válaszolni és hallgatásod is mélyebb a dél-afrikai gyémántbányáknál! Mi életed van még? Biztos úgy érzed magad, mint egy aszalt szilva.
- Ó, Kisasszony… tudd meg, bár öreg vagyok, sok mindent átéltem, szerelmet, bánatot, halált, életet, születést. Azt mondhatod, nekem semmi új nincs a Nap alatt.

Azt mondom, minden pillanat, perc friss, üde és csodálatos, csodákkal teli. Mert poggyászom elporladt az idő ködében, elmosták a könnyek cseppjei, minden reggel tiszta lappal indulok.
Útjelző egy verset szavalt:

Hó esik,
Hagyom,
Pelyhei
Olvadnak,
Őszi avaron.

Könnyeim
Hullnak,
Hagyom
Eltűnök
Őszi hajnalon


Lyukas lábasát felkapva, Útjelző, pillangókergetésbe kezdett, önfeledt kacagással ugra-bugrálva élvezte, ahogy a pihék olvadnak arcán, s lábasának lyukain ki-be szállnak tarka álomlepkéi.
Birman Kisasszony elragadtatással szemlélte, lelkesen, ütemre tapsolt és énekelt, így bíztatva a vén bolondot:
- Táncolj Útjelző! Táncolj tűzön, vízen, léten át! Szárnyalj sasként a kék ég magasában és túl!
És Útjelző önmagát feledve táncolt, mint Siva tette az idő kezdetén. Tánca elkápráztatta az isteneket, Quan Yin boddhiszattva ezer szemével csodálta, ezer kezével, ezer hangszeren játszott neki, a létezés feloldódott a szerelem, az extázis örvényében.