2015. december 31., csütörtök

Újévi mese



Végre eljött a nem várt nap, az év utolsó napja. Durrogtak a petárdák,a pezsgősdugók, tűzijátékok, folyt a bor, szállt a kokain, tébolydává alakult a Föld.
Az Útvesztő kolostor, jobban mondva remetelak, egyike volt a béke szigetének, hová megtérhettek fáradt vándorai a létnek.
Ezen az estén a világ minden tájáról eljöttek és megpihentek. Friss kávé és csokis keksz, lyukas lábasban pedig bájital volt terítéken.
- Isten hozott Titeket, kedves vándorok! – köszöntötte a népes társaságot Útjelző.
- Engem is? – Kérdezte az Isten.
Hatalmas, kirobbanó nevetés fogadta a kérdést, s a világon a megkönnyebbülés sóhaja száguldott végig: „Istennek van humora”, írták ki az angyalok, felhőpaplanjaikra, neonfény betűkkel, melyet az emberek hatalmas ovációval fogadtak, mint szilveszteri mókát.
- Mit gondoltok, milyen nap van ma?
- Ma van a kedvenc napunk!- zengték a jelenlevők, kórusban, mivel ilyen beugrató kérdésre mindig ott van Micimackó, vagy a sablon zen duma, ami bárhol jól jöhet, például Új-Zélandon egy bálnavadász hajón, ha megkérdezik, milyen nap van, rá lehet vágni rögtön:
”A legszebb nap van ma. „
- És szilveszter is!
- És tökmindegy, milyen nap van!
- Meg jó nap ez a halálra! – ezt persze ki más is mondhatta volna, mint La Morte!
- Minden nap, jó nap!
La Morte, ezen a szép estén, ki tudja, mit kortyolgatott kávéscsészéjéből, szemei csillogtak, mosolya túlvilági fényben tündökölt és kaszájával szívecskéket karcolt minden süteményre és mézeskalácsra.
- Mire igyunk akkor gyerekek?
- A halálra! – így La Morte!
- Az Életre!
- A Szerelemre!
- De hisz ez mind ugyan az! A Szerelem, a Halál, az Élet, ezek a szentháromság, a Létezés három arca, mely mégis egy.
- Útjelző! Miért nem lettél pap? Lelkész? Prédikátor?
- Annak készültem, de fiatalon a sajt sem zamatos, éretlenül a gyümölcs sem ízletes. Most, hogy hajam őszbe fordult, pap helyett boldog pojáca lettem, és élvezem!
- Esetleg igyunk a boldog új esztendőre? – hangzott egy bátortalan hang a sarokból.
- Ki volt ez a bátor?! Álljon elő! Most!
Kóbor Cicó szemlesütve ódalgott elő.
- Én voltam…- hangja kissé reszketegen szólt- Tudod, megtaláltam a misebort…hukk…hukk…
- Éljen Cicó! A bátor! A lét részeg bolondja!
- Igyunk hát a Szerelemre, a Halálra, az Életre! És Cicó kedvéért egy boldogabb új évre!
A poharak koccantak, előkerültek a lapos üvegek, az eperfahordóban érlelt körtepálinkák, a lopótökben rejtegetett óbor, az istenek ambróziája és zen kolostorok zöld teája.

2015. december 30., szerda

És nem vesz rajtuk erőt a halál



A szobádban
Ahol lelkünk a semmibe vész
Velem jössz-e majd síromig
Vagy hagyod meghalni itt
Egyetlen ártatlanságod,
Kedvenc jutalmad,
Legszebb mosolyod…
Lélegzeted éltet engem,
Érezlek magamban,
Vajon mindig itt leszek-e veled…*


Szilveszter napja közeledett, a nappalok szürkén osontak tova, az éjjelek sosem akartak véget érni. Vackukban összébb gömbölyödtek a sündisznók, nyári almákról álmodtak, fázósan nézték a felhők mögül néha, tétován előbukkanó napot a madárkák. Néha petárda durrant már, nyomjelző rakéták szántottak az éjjeli eget, ijedten, remegve várták az őrület végét, kóbor cicók és ázott szőrű, kivert kutyák. Egyszóval, a szokásos év végi hajrá zajlott a világban.
Kevés ritka nyugalomszigetek közül, az Útvesztő kunyhó félhomályában pihent, meleg kemence mellett a Múló Idő. Jól bevackolta magát egy kockás takaró alá, onnan pislogott kifelé, kíváncsian hallgatva Útjelző remete agymenését.
La Morte, mint mindig, kávéját bűvölte. Talán azért ivott annyi kávét, mert folyamatosan ébernek kellett maradnia, talán csak szerette az ízét. Sosem adott egyértelmű választ erre az egyszerű kérdésre. Merengve nézett maga elé, titokzatos mosolyával és ezen a szép, szürke estén, feltette a legvitatottabb kérdést, melyet az emberek sosem tudtak megválaszolni.
- Mondd csak te Vén Lókötő, az emberek mit kezdenek a szerelemmel? Vagy egyáltalán, mit esznek rajta?
- Ó, La Morte! Mi szállt meg téged? Valami van a kávédban, ugye?
- Sosem értettem az embereket ezen a téren. Bizony, sok munkát adnak nekem, a szerelmesek.
Ekkor, La Morte,egy könnycseppet morzsolt el szeme sarkában, Útjelző legnagyobb megdöbbenésére. 
- Egy kis zenei aláfestés? Tudod, úgy könnyebb okosnak lenni ebben a nehéz témában.
- Legyen Depeche Mode!
- Érdekes vagy La Morte! Érzelgős Halál lettél? Mi van veled? Jól vagy?
- Ezért kérdezlek…valami ismeretlen érzés kerített hatalmába…és ilyenek járnak a fejemben:

” Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.”**

- Ó, La Morte! A legszebb és egyben legmélyebb emberi érzelem fertőzött meg téged. Szerelmes vagy. Micsoda lehetőség!
- Lehetőség? Mire?
- Az Életre!
- Az Életre… nekem… a Halálnak?  Bolondját járatod velem! Vagy még sem?!
- A szerelem, lehetőség, izzás, tűz és hamvadás. Örvény, mely lehúz vagy épp tornádó, mely elrepít a csodák földjére. Fájdalmas és gyönyörrel teli, lélekemelő, és összezúzó, végletes és végtelen, kettősségnek tűnő és maga az egység!
Élővé varázsoló, és belehal, akit elér, szétfeszíti az embert, magával ragadja, és átviszi a túlon, feloldja az örökkévalóságba.
- De hisz akkor nem lesz akkor hatalmam többé azok felett, akik Életre kelnek a szerelemben!
- Igen. Így van. Azok felett, akik felébrednek, élővé válnak a szerelem tüzében, azok felett többé nincs hatalmad.
- Értem már, mit akart a költő mondani:

Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.”***


- Ti bolondok! Már megont nagyon okosnak érzitek magatokat! Gyertek, kész a vacsora, sült tök és fasírt. Legalább arra használjátok a szátok, amire való,addig is csendben vagytok!
Az illatok csodásak voltak, az ízek pompásak, és a kávé…La Morte tudta már, miért ülhet asztaluknál, barátként. Már nem volt hatalma rajtuk .



Idézett irodalom:
* Depeche Mode: In your room, a szerző által átírva - részlet
** Juhász Gyula: Szerelem? - részlet
*** Dylan Thomas: És nem vesz rajtuk erőt a halál - részlet


2015. december 29., kedd

A fájdalom útja



„A kis jércét nem irigylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.”*

                                                                       I.

Magában elgondolkodva lépdelt a fénylő folyosón, az ülésterem felé. Sok élmény volt a háta mögött, kissé unta is már, újra és újra megszületni és játszani, hol embert, hol mást, öntudatlanul, belefeledkezve a játékba, a szünetek, pedig oly rövidek, évtizedek után is csak 49 nap, hamar elszáll.
- Megyek, jól beolvasok az Öregnek, ideje lenne egy hosszabb szabadságnak. – morgott magában.
- Újra itt! Tudom, mire gondolsz. De még egy utat meg kell tenned, mielőtt szabadságra mehetsz. Könnyítésképpen, következő utadon, egy életen belül több életutat fogsz megtapasztalni. Nehéz lesz, eddigi legnehezebb, de hát, ára van a jutalomszabadságnak, még itt, a mennyben is.
- Egye fene, legyen. Te vén kurafi, de ha végzek, hát nem is tudom, mit teszek veled!
- Nyugodj le kicsit. Szükséged lesz az erődre. A mostani drámád címe: A fájdalom útja.
- Kissé sötéten hangzik…
- Ne izgulj! Nem Jézus szerepét kell játszanod és óvunk majd idefentről.
A leendő szüleidet, a legnagyobb műgonddal választottam ki. Két ellentétes intellektusú ember, tűz és víz, hideg és meleg, és ami a legfőbb, nem fognak várni téged. Férfinak születsz majd, apád lányt vár, anyád meg akar majd ölni. Innen indulsz, a fájdalomból, a kitaszítottságból.
Menj, tudd le, és vár a szabadság.
- Támogatást kapok majd?
- Mindent megkapsz, amire szükséged van. Mindent.


II.

- Terhes vagyok!
- Végre! Talán lány lesz!
- Nem akarom! Abortuszra megyek!
- Nem mész sehová!
- De igen!
- Azt mondtam, sehová sem mész! Megszülöd ezt a gyereket! Lány lesz!
- Zsarnok vagy!
- Kussolj asszony!

És megszületett, egy kisfiú, akit senki sem várt.

            III.


A telefon csörgött.
- Tessék! Kovács őrvezető jelentkezem!
- Itt Szabó alezredes! Kerítse elő V. honvédet!
- Parancs! Értettem!
Negyed órával később, a telefont átvéve, V., aki még nagyon fiatal volt, csak állt meredten, a felesége kereste, ifjú házas volt.
- Szia!
- Szia! Mi újság! Itt keresel! Mi történt!
- Elment a babánk…
- Mi?...mi…mi van…mi……
A világ beszűkült, összeomlott, kifordult sarkaiból, tartópillérei összeroskadtak, sötétség borult rá. Sokáig állt, szavai elfogytak, egyre az dobolt benne: miért? Miért?

IV.
„A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.”*



Két évtized elteltével, viharos tengerként élve életét, átégve a világon, embereken, vágyakon, úgy érezte, valami hiányzik az életéből. Akkor látta meg. Nem értette, mit bámul,mi oly ismerős?
- Szia! Sheep a nevem.
- Szia! V-nek hívnak.
- Úgy nézel rám! Mondd! A lelkembe látsz?
A kérdés ledöbbentette.
- Igen. A lelkedbe látok.
És így teltek a hónapok. Sokat beszélgettek, egyre mélyebb lett benne az érzés, ismeri őt. Igen. A lánya volt, előző életében. Felismerte. Öröm volt minden pillanat, amit mellette töltött.
A fájdalom útján, azonban, nincs kegyelem.
La Morte úgy ragadta el mellőle, mint falevelet a téli szél.
A valóság jégbe dermedve állt.
- Már megint! Már megint! Miért?! Miért?! Hát ennyi az élet? Veszteség és fájdalom? Miért?

                                                           V.

Csodás tavasz indult. A fű sosem látott zöld árnyalatokkal üzente az életet, korán melegre fordult az idő, még csak március volt.
- Valami más lett! – ébredt rá. Valami megváltozott! Érzem! Őserő tombol ereimben! Végre fény! Végre valami!
Elfogadta, hogy nem lehet gyermeke. Elfogadta, hogy régebbi életéből, láthatta gyermekeit és örült ennek is. Felszabadult.
- Az elfogadás a titok. – értette meg. – A harc, a küzdelem, csupán ellenállás, de most elfogadtam az utat, melyben a fájdalom, ó, csak most értem igazán, az ébredésre vezetett rá. Mennyi élet egyetlen életben! Szabad vagyok, érzem.


A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod, mennyi rajtad a seb,
fuss, mint a háromlábu eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.”*


                                                           VI.

A kis kunyhóban,meleg fényt adott a mécses. Villany nem volt, a kis kemencében kenyér sült, illata az édes otthon illatát adta. Nézték egymást, és fényük beragyogta az univerzumot. Már nem volt fájdalom. Nem volt Út. Nem volt több illúzió. Csak Ők voltak, egyek, együtt. Szabadon.


* Az idézet, Weöres Sándor, A Boldogságról című műve.







2015. december 26., szombat

Útjelző remete beszéde



Útjelző remete ült kis földkunyhója előtt. Tekintete végigsiklott az erdei tisztáson, hegygerincen, völgyeken. Lelke sólyomként szárnyalt a táj felett, érezte a hegyi levegő hűsségét, a patak vizének tisztaságát, az erdő lakóinak rezdülését. Érezte az avar illatát, a szellő simogatását, a hajnalok hidegét, a nappalok perzselését, együtt ült a fákkal, lábainál a szorgos hangyák abbahagyták egy pillanatra szorgosságukat. Madarak lesték titokban jelenlétét, és arról álmodtak, következő életükben ők is remeteként szeretnének megszületni.
- Mi végre is vagyok itt? Annyi éve már, hogy elvonultam a világ őrültsége elől, az anyagi értékek értéktelensége elől, Mit is kerestem? Miért is lettem remete?
- Sok a szöveg, remete Úr!
- Na ez meg ki lehet?
Útjelző nem látott senki emberfiát, mégis, hallotta a szólítást. Meglepődés helyett kíváncsian nézett szét. A lehetetlen, mint fogalom, ismeretlen volt számára, így hát érzékeivel kutatni kezdte a hang forrását, kívül és belül, az összes világokban, dimenziókban.
- Itt vagyok előtted, te lüke!
És tényleg, Egy bolond gomba emelte meg kalapját Útjelző remete előtt, illőn bemutatkozva:
- Gyilkos vagyok, a Galóca Klánból. – mélyen maghajolt, két tenyerét összeérintve mellkasa, jobban mondva tönkje előtt.
- Ó! Egy bölcs bolond. Isten hozott! Mi végre szólítottál meg?
- Nem bírtam hallgatni eszement agymenésed, muszáj volt leállítsalak. Annyi év gyakorlás és tanulás,tapasztalás után még mindig hülye kérdésekkel szívatod magad? Vagy szimplán unatkoztál?
- Csak elméláztam az élet értelmén…
Durr! Hatalmas pofon landolt a remete arcán, hanyatt estében érezte a gombakalap selymességét, érezte a belőle áradó enyhe krumpli illatot, és boldogan vette tudomásul, vannak még jó lelkű lények az univerzumban, akik segítenek, a szürke napokon.
- Hűha! Ez jól esett kedves gomba barátom!
- Addig örülj, amíg csak lepofozlak, Te lüke!
- No de mondd, mit szeretnél? Valamiért csak jöttél?
- Úgy mondják az erdőben, Te uralod a létezést, ismerős vagy a tíz égtáj irányában, bejártad az alsó és felső világot, ettél a csodabarackból, Jáde császárral együtt ittál lábvizet, Majomkirályjal felhőbukfencet vetettél, taoista szentekkel golfoztál a mennyei királyság ürgelyukakkal szabdalt pázsitján. Azért jöttem,hogy segíts nekem emberként megszületnem,hogy én is remete lehessek és rólam is legendák szóljanak egyszer.
- Tényleg bolond vagy, Te gomba. A mendemondák, melyeket hallottál, lényegében úgy vannak, kissé színezettek, de hagyom, legyenek színesek, hozzanak békés álmot az alvóknak. Az alvóknak csupán meleg takaróra és édes szavak gügyögésére van szükségük. Az ébredőknek pedig egy jó erős kávéra, a bolond remetéknek pedig olykor egy kiadós felrázásra.
- Na de a kérdés! Ember leszek következő életemben?
- Az leszel.
- Király! Ez csúcs! Ez nagyszerű! – lelkendezett a Galóca, kinek nemzetsége általában az emberek életének gyertyáját oltogatta eddig.
- Embernek lenni,csupán egy, a létező formák közül. Nagy kihívás, nagy lehetőség. Emberként, a legfőbb tett,amit elérhetsz…
- A megvilágosodás! Ugye?! – vágott szavába Útjelzőnek, Galóca Úr.
- Nem, nem az. – mosolyodott el Útjelző remete. – A szolgálat,amit elérhetsz.
Hallgattak a fák és e szavakat hallva, kipattantak rügyeik, virágokat hoztak egy pillanat alatt,  s a virágszirmok áldásként hulltak. Mind, ki hallotta e párbeszédet, arra vágyott innen kezdve, hogy emberként szülessen meg, szolgálni, a Létezést.

2015. december 25., péntek

Szavak



Elillant a ködben, mint bús szamár. Mögötte az út, sejtelmesen lángra lobbant, akár ha csak napalm érintette volna. Előtte a semmi, ködgomolygás, hiába fürkészte vak szemeivel, az orrát sem látta. Utoljára egy hang szólt hozzá, te jobbra, én balra, menj a fenébe, te marha.
Úton volt mindig is. Néha szóltak hozzá, volt, aki elkísérte egy darabon. Madarak daloltak hozzá, neki, gyíkok surrantak előtte, előle. Gondolatai szürkén, borongósan, ködalakként kísérték. A kávé illata, elmaradhatatlanul körbelengte, egyedüli igaz,hűséges barátja tartott csak ki mellette,La Morte.
- Hogy Te milyen nyugodt vagy mindig! Csak kávézol, és mosolyogsz. Tudsz valamit!
- Minden út ugyanoda vezet. Aki ma melletted halad, holnap egy másik ösvényen lép tova, mégis, az ösvények, utak, mind illúziók csupán. Egy törött tükör cserepein visszaverődő kép. Nézd csak, mindegyik tükördarabban láthatod a teliholdat.
- Te is voltál ember? Vagy így születtél? Halálként?
- Nincs születés és nincs halál. Én sem vagyok, te buta Útjelző. És te sem vagy. Melyik Hold az igazi, a számtalan tükördarabban látható közül?
Útjelző magába figyelve hallgatott s ballagott tova. Emlékei színes kaleidoszkópként villództak előtte, de most csak érdeklődve figyelte őket, mint kisgyerekek figyelnek csörgő játékaikra.
Cicó került elő a homályból, lábához dörgölőzött.
- Na, te aztán tudod, mit akarsz tőlem, te Cicó! A bánat nyuvassza meg a bolhás bundádat, te!
- Jól van már te Vén Hülye, mondjad csak! Szavaid mögött érzem ám, hogy örülsz nekem!
- Mit tudsz a szavakról öreg cicafiú?
- A szavak ködfüggönye eltakarja a felismerés, az ébredés fényét. Úgy használjátok a szavakat, ti emberek, mint Isten a felhőket. Árnyékoltok velük, vihart kavartok velük, villámokat rejtetek el bennük és bántjátok egymást velük. Mint a pajkos görög istenek, játszadoztok a szavakkal. Gyerekek vagytok. Ezt látom, cicóként.
- Látod? Macskaként másként látod az embereket, nem akarod-e tanítani őket?
- Mit érnének a tudással, ha nem maguk tapasztalják meg? Amíg a szavak többet jelentenek annál, mint sem megismerjék a másik embert, ugyan minek beszélnék hozzájuk? Úgy akadnak bele szavaikba az emberek, akár halak a hálóba.
- Jobb is, hogy nem lettél ember! Lehettél volna pap vagy lelkész, prédikálhatnál a tömegeknek s bizony, e szavak hatására, hamar keresztre feszítve találtad volna magad. Bölcsen tetted, hogy inkább Cicónak születtél.
- Útjelző! Te hülye vagy.
- Igen. Sokszor érzem úgy, nevemhez méltóan csupán egy buta cölöp vagyok, akit Isten néha jól fejbe ver.  
- És miért ver fejbe? Rájöttél már?
- Honnan tudnám. Egy útszéli sütőtöknek több esze van, mint nekem. Nézd csak meg, kibújt a földből, levelet bontott, hogy befogadja a fényt. Gyökeret eresztett, mert miért is vándorolna ész nélkül? Termést hozott, hogy másokat szolgáljon testével és magokat érlelt, hogy fennmaradjon eredendő bölcsessége. Milyen boldog az útszéli tök. Lehet belőle töktészta vagy tökleves, tökfasírt vagy marha eledel. Belőlem, mi lehet? Egy cölöp, önmagában mi lehet? Útmutató? Útjelző? Tűzifa? Jelző karó, akit oldalba hugyoznak a kutyák?
- Te vén bolond! Hallgass már el, hallgatni is rossz, amit beszélsz. Hallod az óra ketyegését?
- Hallom…
- Ennyi elég is!
- Elég!
A múló idő elmosolyodott. Végre valaki! – mondta magában és a köd elnyelte, mintha sosem lett volna.

Karácsonyi útjelző gondolatok



Hallod az óra ketyegését? Hajnalonta, a csendben, falióra kattogása mutatja, körbejár a mutató, a múló idő illúziója cammog, úttalan útján.
Hallgatom. A szív dobbanása, ütemre ver, akár azt is jelentheti, múlik minden, egyik dobbanás a másik után, míg egyszer, nincs több. A szív megáll, az idő homokja lepereg, La Morte kézen fog,haza vezeti elkallódott gyermekét,barátját.
Minden egyes szívdobbanás, egy-egy elmúlt pillanat.
Mit jelent ez?
Talán azt, sietni kellene?
Élj a mának?
Nincs idő mélázni?
Egyszer élünk?
Sorolhatnám a kérdéseket. A válaszok, mind a szeméttelepen végzik.
Az óra mutatója körbejár, elkezdi, folytatja, tetőpont majd alászállás. Akár a Föld forgása, keringése, útja, a tenger hullámainak sorozata. Sosincs vége. A kérdésekre sincs soha kielégítő válasz.
Karácsony: egy tetőpont. Az óra mutatói a 12-n állnak. Az érzelmi hullámok, a csúcspontjukon. Karácsony: egy új kezdet lehetősége. Régebben a fény születését ünnepelték ezekben a napokban.
Ünnepeljük most a születést, az Új kezdetét, a Tiszta Lapot.
Ünnepeljük az Ébredést, engedjük be a Fényt, lélekajtónkon.

AZ



Köd paplan lepte a tájat, akár egy tolldunyha, földre szállt felhő, a fák kontúrja csupán felsejlett, akár egy álomvilágban. A közeli patak csobogása izgatott gyermekkacajként csilingelt. Távoli neszezés hallatszott, az erdő mélyéről, talán egy szarvas kotorta zúzmók és gyökerek után a téli avart, talán az erdei istenségek járták körútjukat az embervilág tarka díszletei közt. A köd, sejtelmessé, titokzatossá tette a létálmot.
Cicó álmatag tekintettel bámult, hegyes fülecskéivel kémlelte a neszeket, kifinomult érzékeivel hallgatta földalatti járatokban futkározó egerek cincogását, rókakölykök gügyögését, kabócák hegedű tudományának gyakorlását.
Szerette a tél csendjét, a fák álmainak fürkészését, a jéghideg éjjelek tiszta kristálycsengését, csillagok lámpás hunyorgását. Reggelente dér lepte ágakon táncoló fények, tündérek szárnyain sziporkázó napkelte fénye tette ünneppé a mindennapokat.
Kóbor Cicó elfoglalta kedvenc helyét, Útjelző ölébe feküdt, puszit adott neki, majd lágyan dorombolva élvezte a simogatást, karmait ki-be meresztgette az élvezettől, szemeit résnyire húzva nézett fel rá, és átadta magát a végtelenül kéjes gyönyörnek. Imádott Cicónak lenni, Útjelző ölében.
A tűzrakó helyen pajkos lángnyelvek nyaldosták a vaskos fahasábokat, akár szerelmes párok izzanak egymás ölelésében. Nézte a tüzet, nézte, érezte élő erejét, hallgatta meséit, távoli tájakról, tengerzúgásról, a tűz asszonyáról. Varázslat illata szállt a szélben, mintha szantálfa erdő közelsége adná, avagy egy közelben elsuhanó rókatündér, ördöglány.
Teának való vizet tett fel. Érezte, vendég érkezik eldugott remete kunyhójába, a kietlen erdő mélyére, a névtelen patak partjára. Poharat vett elő, kettőt is. A gőzölgő tea illatára kirügyeztek a közeli fák, áldást daloltak a fenyőrigók, orrcimpája remegett az erdei kisisteneknek. Léptek halk zizzenése simult a fák lombja közé, alig hallhatóan suhant, szinte lebegve közeledett, haja zuhatagként omlott vállára, smaragd szemei csillogtak, ajkáról gyöngyöző kacaj szállt, ahogy a közelbe ért.
- Adjon az Isten szép reggelt, napot!
- Isten hozott! Már vártalak.
- Én is. Tudtam, hogy létezel. Valahol. Kártyát vetettem, mágiát űztem, hogy rád leljek, megtaláljalak. Az istenek segítették lépteim, hosszú évek alatt.
- Nehéz út áll mögötted, mögöttem. Jer ide, pihenj kicsit, teát főztem és csokis kekszet sütöttem. Lyukas lábasommal tengert mertem, démonokat űztem alvilági palotáikban, hajam őszbe fordult, lényemről a világi hús elporladt, nézd mi maradt.
- AZ maradt. Hosszú éveken át, tiportak, kérdésekkel üldöztem az Istent, az Eget és a Földet, felkutattam ezer és egy éjszakát, álmokat és felhők felett a Mennyországban kerestem nyomodat. Végül, mi maradt belőlem, nézd!
- AZ maradt.
Ültek egymás mellett, nézték a ködöt, a reggeleket és éjjeleket. Csillagpaplannal takaróztak, napkeltében fürödtek, nevüket rég elmosta a múló idő folyója, őszbe borult hajukkal szellőgyerekek játszottak.

2015. december 22., kedd

Probléma megoldás



Karácsony előtti utolsó nap volt. Az év egyik legfeketébb napja. Az éjjelek egyre közelebb kerültek a nappalok hosszával, a lélek,a fény-sötétség határán táncolt, az ősi legendák szerint ezekben a napokban megnyílnak az alvilág kapui,esélyt adva az embernek,hogy szembenézzen önmagával,majd megünnepelje azt,hogy mindezt túlélte.
Útjelző napok óta borongós hangulatban várta az ünnepet.
- A fenébe, legalább egy ici-pici gumidémonom lenne, akivel harcolhatnék. Mások milyen jól szórakoznak belső árnyaikkal, nekem meg csodalámpát adott kezembe az Úr. Inkább maradtam volna a homokozó lapátnál…- dohogott magában a vén bolond.
- Adjak neked a sajátjaimból? – kérdezte Fehér Sólyom, akinek igencsak szép gyűjteménye volt műanyag szellemekből.
- Á, hagyd csak. Gyártok magamnak, homokból. Mióta létidőm homokja lepergett, és La Morte fején feltörtem az idő homokóráját, van mivel játszadoznom.
- Homokból? De hisz az a szemedbe megy, és mindenfelé titkokat fogsz látni, meg sorsot, meg Jézust, meg…
- Ajjaj! Gyere ide azonnal! Kimosom a szemed, por ment bele!
Útjelző langyos vízzel, óvatosan és kíméletesen öblögette Fehér Sólyom szemeit, vigyázva, nehogy túl hirtelen érje a fény, lassan, ráérősen tisztogatta. Örömmel látta visszatérni belé a smaragd és jáspis színeit, mint két drágakövet.
- Egyre tisztább, egyre szebb! Próbáld meg, látsz?
- Kissé homályos még a kép! Te vagy az, tényleg? Vagy csak a varázspor játszik velem furcsa álmot?
- Álmodsz még? Mi játszódik lélekszínpadodon?
- Azt látom, hogy itt vagyok, és ott vagyok, én vagyok, és más vagyok, sólyomként szárnyalok, vagy épp utat mutatok, máskor gyári munkásnak vagy épp Jézusnak álmodom magam, titkok keresőjének, úgy érzem, az életem egy ragacsos kulimász és kapálózok, mint legyek a pókhálóban. Ez a probléma, hogy minden vagyok, de még sem, mennék is, de még sem, maradnék, de még sem…
- Állj meg kicsit, gyere ide, ülj az ölembe. Így ni. Kicsit mosom még szemeid, közben főztem neked varázsos bájitalt, kortyolj belőle.
- Fincsi! Mi van benne?
- A lelkem, semmi más.
- Ez annyira finom! Érzem, hogy lebegek tőle!
- El ne szállj! Inkább mesélek valami unalmas szentbeszédet, melyet egyik füleddel hallgass, a másikkal enged kimenni.
Így beszélt Útjelző, unalmas szentbeszédét így mondta, aki hallotta, menten felébredt inkább, csak ne kelljen repetát kapnia belőle:
”A probléma egy helyzet, aminek gyökerei a kényelemben, a tanult mintákban gyökereznek és most kényelem alatt a sorsra vagy karmára való hivatkozást is értem. A probléma megoldásának első lépése, mikor észrevesszük, nem a másik ember a probléma, hanem az "én" hozzáállásom, viselkedésem, gondolataim, viszonyulásaim. A problémákra van egy jó megoldás, ami bár a legnehezebb, egyben a legjobb is. Menj le alvilágodba, nézz szembe démonaiddal. A többi adja magát.
Mikor a homokórában lepereg az utolsó homokszem is, akkor nincs mese. Addig lehet homokozni, műanyaglapáttal játszani. Igen, amikor az idő eljön, akkor az Erő is ott van. Mindig itt tart valami, egy kis dolgom van még, egy kis megoldásra váró probléma.”
- Elálmosodtam szavaidtól, nincs valami jobb? Valami ébresztő?
- De, van.
Csend lett. A levegő, forróvá vált, ahogy a két lélek egybeolvadt, és akik látták, azt mesélték, mintha két sólyom vált volna egyé, vakítóan, mint a Nap.

Játék az élet



Isten fáradtan ült kisszékén,a tükörben nézte mázolt arcát. Lassan, komótosan nyúlt a vattakorongért. Apránként, előtűnt igaz arca,a bohócmosoly alól. Levette kopott parókáját, sarokba dobta.
- Minden nap,ez a színház,új előadás. Fárasztó már.
- Nehéz lehet Neked- érzett mélyen együtt vele Útjelző.
- Ne is mond… Soha egy szabadnap, minden nap előadás, és szórakoztatónak is kell lennem, nehogy úgy járjak, mint ógörög testvéreim, akik elitták a maradék eszüket is, most meg alig élnek meg a kis nyugdíjukból. 
- Miért nem vonulsz el egy kolostorba? Legalább nem az égben keresnének, tudnák, hogy ha levelet akarnak küldeni Neked, akkor lenne mit írni a borítékra, sőt, email címed is lehetne, vagy egyenesen közösségi oldalakon oszthatnád az észt. Biztos nagy sikered lenne úgy is.
- Fáradt vagyok már, nyugdíjas életre vágyom titokban, de szerinted, egy Istennek mennyi idő után lehet nyugdíjba vonulnia?
- Egy pohár bort esetleg? Vöröset?
- Végre van jó ötleted is te vén kurafi!
A poharak koccantak, majd újabbak követték őket. Isten szemei ragyogtak az elragadtatástól, no meg a bortól is. Útjelző huncut szemekkel figyelte öreg játszópajtását.
- Végre, kicsit könnyebb neki, holnapra kialussza karácsonyi depresszióját, remélem, elég részeg lesz ahhoz, hogy süketen aludja végig az ünnepeket – mondta magában.
Kopogás hallatszott.
- Gyere csak!
- Jó estét adjon az Isten! Bocsi a köszönésért, de nekem tetszik! Csak érdeklődni szeretnék, az ünnepek alatt ki fogja Isten szerepét eljátszani? Talán Én? – fehér Sólyom hangja reménytelin, mégis elszántan, erősen, de pajkosan zengett a csendben.
- Mi is a darab címe? – az Isten, már seggrészeg volt, nyelve alig mozgott, szeme keresztbe állt, elégedetten nézte arcát a tükörben, és színesre festette szemhéját.
- Élet. Ez a mű címe. Esetleg lehetek beugró művész, főhős a darabban?
- Miért is ne?
- Tényleg? Igazán?
- Ja.
- Zsír király! – Fehér Sólyom szárnyalt a boldogságtól, kirepült a színpadra és fergeteges táncra perdült.
- Én is játszhatok valakit? – kérdezte Útjelző.
- Ki szeretnél lenni? Én már foglalt vagyok – kacarászott a Teremtő.
- Zorba. Én is táncolni vágyom.
- Tánc? Mulatság? És mégis, hol táncolnál?
- A szakadék szélén, penge élén, az ürességben, fény és sötétség határán.
- Mekkora hülye vagy te Útjelző! Ez tetszik nekem! Annyi eszed sincs, mint egy útszéli lámpaoszlopnak! Lehetsz Zorba! Táncolj pojáca!

A nézőtéren a legyek sem zümmögtek, a telefonok is halkabbra vették magukat, az alaphangon bunkós is visszafojtották lélegzetüket. A színpadon fergeteges játék vette kezdetét, egy szabadon szárnyaló sólyom és egy vén bolond táncolta az Élet című színjátékot, a nagyérdemű legnagyobb örömére. Varázslat áradt mozdulataikból. Aki látta őket, elfeledte múltját, jelenét, jövőjét.

La Morte karácsonya



A reggelben volt valami varázslatos. Talán a telihold tette, talán az éjjeli kóborlás. Kósza emlékek merültek fel a mélyből, égi sajtról, farkasüvöltésről, erdei rohanásról, a vizes irha illata, mocsarak párája, farok csóválás.
Útjelző a tükörben bámulta arcát. Kissé piros szemek, kicsit több borosta a szokásosnál, némi vér a szája szélén. Tehát, akkor igazak a legendák, gondolta, vérfarkas lettem.
A felismerés könnyűvé tette, szinte szárnyalt, ahogy kilépett az utcára, keleten a napkelte fényei varázslat tüzét idézték. Állt és nézett, hosszan, úgy érezte, valami nagyon fontos dolog van készülőben, valami új, valami kezdeti, valami ismeretlen, valami erőteljes. A vér száguldozott ereiben, fékevesztetten, ifjan, megújhodva.
Éhsége világi dolgokra irányult immár, szaporán szedte lábait, gondolatban már előre beleharapva meleg zsemléjébe, friss hagymával és mazsolás túróval. Menet közben álmodott, a rutin vitte csak bejáratott útján, el sem tudott volna tévedni, bár néha szerette volna, ha annyira hülye lehetne, mint az út szélén ácsorgó villanyoszlop.
Rigófütty zökkentette ki álmos szenderégésből. Rigó, télen? Tél van? Vagy tavasz jöttét hirdeti a madár? Bár, mintha karácsonyfa állna a főtéren…
- Jó reggelt, adjon az Isten!
- Jó reggelt…- a döbbenettől tátott szájjal állt meg, előtte ugyanis, a Húsvéti Nyúl állt, télikabátban, piros sállal nyakában, kezében egy kosár répával.
- Meg tudná mondani, merre találom a tavaszt?
Útjelző, kettőt pislogott, majd összeszedte magát. Mindig is nyitott volt a lehetetlenre.
- A tavaszt ott leled, ahol a Húsvét találkozik az olvadó vizek patakcsobogásával, füstölt libacombokkal és hol a mentaszörp nemzeti ital.
- Értem. Köszönöm uram, hogy igyekezett nem segíteni szegény eltévedt Nyuszin. Örök hálám jeléül adok egy répát, esetleg ha Önnek nem lenne.
Ezzel Nyuszi fogta magát, felpattant egy arra járó szellőre.
- Mi jöhet még? Élet vagy halál?
- Én mindig itt állok melletted,karácsonykor éppúgy,mint szerdán vagy épp május elsején- szólalt meg La Morte, akinek kávéja a leghidegebb reggeleken is forróbb volt a pokol tüzénél.
- Legalább rád számíthatok mindig, öreg barátom. És persze, a reklám miatt megjegyzem,Te főzöd a legjobb kávét a világon.
- Szóra sem érdemes cimbora. Tudod, hogy rokonlelkek vagyunk?
- Ööö, ezt hogy érted?
- Örök utadon mindig melletted vagyok, sosem hagylak el. Mint ahogy te sem, engem.
- Én az általános, kollektív emberi álmokat, érzéseket érzékelem, érzem, mint ahogy kavicsé érzi tó mélyén a környező vizet, halakat és napszakok változását. Te, La Morte, érzel-e így?
- Benne vagyok mindenben, és másik, titkos nevem ez: Élet.
- Haláli a szöveged!
- Hívtak már előadónak többször is,de sajnos, akkora sikerem volt,hogy belehalt a röhögésbe a közönség,így manapság nem hívnak.
- Én mennék, ha hívnának. Egy csokis kekszért a lelkem is odaadom. Olcsó bohóc vagyok.  
- Lélek? Te sem hiszel benne, miért emlegeted? Egymás között vagyunk, ismerem minden titkod, beszélhetünk szerényen, akár szavak nélkül is, a lelket hagyd másoknak, hadd keressék, a boldogsággal együtt.
- Így hallottam:
*”
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.”


- Szép! Weöres Sándor idézet, és Te, mit mondanál?
-
Essen csak az eső, fújjon az orkán, jöjjön a tornádó, mit nekem!

A közönség sorai felől eget verő tapsvihar zúdult elő. A függöny legördült. A közönség belehalt a gyönyörűségbe.

* Weöres Sándor, Gnómák – A boldogságról, idézet

2015. december 21., hétfő

Karácsony



Karácsony közeledett, a kertek alatt. Fehér szakálla csapzottan lógott, inkább szürke volt, poros, kissé sáros, reggeli dér sem csipkézte, tulajdonképpen unta már saját magát, a határidőket, a „be vagyok havazva” érzést, így hát hippisre vette a figurát, cigivel szájában sétált az Útvesztő templom felé. Hallotta hírét a helyi csokis keksznek, melyhez a csokoládét, valami lyukas lábasban főzik, attól lesz különösen zamatos, ízes, krémesen olvadó.
Az ünnepek elől kitérve, egy kis meghitt melegségre vágyva, sorra érkeztek a vendégek.
Kóbor Cicó kedvenc székéből, laposan figyelte a jövevényeket, ismerős arcokat és újakat egyaránt. Boldog esték közeledtek Cicó számára, sült húsok, fasírtok, halfilék izgatták gyermeki fantáziáját, rózsaszín orrocskáját.
Quan Yin fáradtan dőlt le menedékére, ezer keze, végre elpihent kicsit. La Morte, örök mosolyával bűvölte a látogatókat, régi ismerősként üdvözölve mindenkit. Az Asgard szülötte, ezekben a napokban letette rettentő fegyvereit, raszta haját lilára festette és végre letette fülhallgatóját, élvezte a csendet. A konyhában Fehér Sólyom, az ünnepre való tekintettel, tökfasírtot sütött, tökmagolajjal nyakon öntve, juhtúrós-lekváros puliszkával. Útjelző, buta szíve szaporán vert, valaki még hiányzott… Ifjú James, kissé késve esett be, randija volt, rebegte, és zavarában kettesével kezdte falni a mézeskalács szíveket. Tündérlány, aki másodállásban énekes is volt, a mennyei kórusban, slágergyanús dalát dúdolgatta, Bocitime, bocitime, megyek az úton, de szaporán… hős lovagja, közben ősi magyar hangszeren, dorombon, dorombolt alá ősi sámán rigmust. A kerti homokozóban műanyag Buddhákkal, porhintést játszottak a nagycsalád fiatalabb tagjai.  
- Gyerekek! Hagyjátok a homok kunyhóépítést egy kicsit! És szóljatok Majomúrfinak is, hogy kész a banán turmix! A műanyag lapátokat hagyjátok az ajtó előtt! Bár nincs ajtó, de gondoljátok, hogy létezik… na gyertek már, kész a beigli is!
Terített asztalnál, összeült hát a nagycsalád.
Útjelző ünnepi beszéde így hangzott:
- Egy kisbaba( 2 év körüli) nézett a szemembe,csak nézett és nyújtotta a kezét,meg akarta simogatni az arcom ( az apja vállán volt a lány),az ujjam nyújtottam oda és isten megérintett.
- Micsoda nyálfolyam! – törte meg a banánja végét Majomúrfi.
- Isten érintette Istent – lelkendezett Tündérlány.
- Bizonyára népszerű vagyok – szólt az Isten, akinek jöttét még Cicó sem hallotta meg, érdekes szófordulattal élve, isten tudja honnan került elő az Isten.
Quan Yin ezer szeme felpattant, Fehér Sólyom újabb adag töksüteményt hozott az egyre népesebb és vidámabb társaságnak.
Folyt a mézsör, a kóla és a turbolyás mentaszörp, táncra perdültek a lányok, a férfinépek pedig pajzán viccek mesélésébe kezdtek. A sarokba állított karácsonyfával begyújtottak a kandallóba, csak úgy ropogott a friss, gyantás tűzifa, előkerültek az ukulelék és balalajkák, a doromb és a köcsögduda, a vizeskanna, ezeréves cigány ritmus bújt elő és bizony, táncra perdült még az Isten is. A telihold sejtelmesen nézett az ablakon át.
Az idő haladtával egyre fokozódott a hangulat, a mézsört is erősebb ital, létsör váltotta fel, részegedtek a gyerekek is, szédültek a tánctól, valami varázs érződött.
Útjelző félre hívta az Istent.
- Te Isten! Annyira menő vagy, mit szólnál, ha játszanánk? Kártyával, tétre! Hm?
- Oké, Útjelző, pajkos tekinteted jó mókát sejtet, benne vagyok, de vigyázz! Csalni szoktam!
- Meglátjuk! A tét, legyen a te posztod, trónod.
- Legyen! Ha nyersz, te leszel az Isten. Ha vesztek, én leszek Útjelző.
Útjelző udvariasan megengedte Istennek, hogy keverje a lapokat, és ossza őket.
21-et játszottak. Útjelző, bátran lapjaira tekintett, összeadta és épp 21 jött ki elsőre.
- Most mit tegyek? – morfondírozott magában. – a végén még nyerek, aztán tényleg mehetek a dögunalmas mennyországba, hallgatni a sok imát, ájtatoskodást és senki sem fog őszintén beszélni velem. Hol félnek majd tőlem,hol behódolnak előttem, hol gyilkolnak, és hol vallást alapítanak a nevemben. Jó ez nekem? Ezt akarom? Erre vágyom? Miért is nem lettem inkább zen mester, akkor még gondolkodnom sem kéne. A fenébe!
- Egyszer élünk, Te Isten! Kérek még egy lapot! – kiáltott Útjelző.
- Lássunk, mink van! – Isten mosolygott szakálla alatt. - Mert nekem 21!
- Akkor vesztettem! – és Útjelző kiterítette lapjait. Minden lapja üres volt. Tiszta volt.
- Ööööö… Ööööö…-ennyit tudott kinyögni.
Isten kacagott, csilingelő nevetése betöltötte az egyre szédítőbb teret. Szakálla leesett, ruhája kissé félrecsúszott a nagy hahotában, és bepillantást engedett telt kebleihez.
- De hisz… de hisz…- dadogott a meglepetéstől minden jelenlevő!
Többet nem tudtak mondani, a létsör megtette hatását, szédültek, a világ forgott velük, úgy érezték mindannyian, zuhantak, valami narancssárgás fény hívta őket, egyre sürgetőbben.

Kilenc hónappal később:

- Milyen aranyos babátok van! Azok a szemek! Nézd, hogy néz velük! Mint egy kis istenke!

2015. december 19., szombat

Hajnali bánatok



Hajnali bánatok
Csepegnek
A köddel
Föld alatt
Föld felett
Nyugtomat
Hol találom
Térdeplő
Álmaim
Ma mind
Elsiratom

Mint holtak

Mint holtak
Csontjairól
A hús
Cafatokban
Rohad le
Rólam
A világ

2015. december 18., péntek

A hajó süllyed, ugorjunk!



Csendes nap köszöntötte az óceánon hajózókat. Néhány fátyolfelhő tarkította az ég kékségét, enyhén fújt a hűs szellő, játékos delfinek kergették apróbb halak falkáit. Részeg kapitányok vezette hajók orra vert tajtékot,az Útvesztő Luxus tengerjáró fedélzetén vidám társasági élet zajlott, filozófusok és alkalmi vályogvetők vetették össze mérhetetlen tudások mesteri fogásait, a győzelem legkisebb reménye és vágya nélkül.
Messziről ide hallatszott,ahogy éhes sirályok kergetik döglött halak millióit, távoli sziklákon szirének énekelték kedvenc dalukat, némi jazzes beütéssel: „Jöjj La Morte kedvesem, ölelj át végzetesen” címmel.
Útjelző vidáman szemlélte a távoli végtelent, olykor halkan felnevetett magában, mikor senki sem látta, és megmarkolta isteni dugóhúzóját, a pajkos istenek ajándékát.
Tökleves és frissen sült túrós puliszka illata bújt elő a hajó rejtek zugaiból, mennyország hangulatot hozva a zord hajófedélzetre. Régóta járta a Lét Óceán végtelen vizeit, tapasztalt hajósként csak kacagott a mélységi szenvedélyszörnyek legendáján, a mindent elsöprő vágy cunamikon, a zátonyra futó részeg kapitányokon, ismeretlen szigetek halálos énekkel csábító szirénjein. Ősz haja rövidre vágva egyfajta üzenet volt a világszámára: „gyere csak, úgy is én eszlek meg.”
Hajója túlélt ezer és egy vihart, ádáz kalózok hadakozását, vulkánkitörést és tengerárt, villámcsapást és atombombát is. Halkan duruzsolt a hajómotor, idilli napnak ígérkezett ez is, épp annyira unalmasnak, mint az összes többi, az elmúlt két évtizedben.
A jéghegyek messzire elkerülték, a zátonyok mélyebbre húzódtak jöttére, a viharok inkább elszeleltek, ha hírét vették érkeztének.
- Ajjaj! – sóhajtott Útjelző kapitány. – Hát semmi és senki sem akar végre a fenékre küldeni? Mi vagyok én? Valami rossz tréfa? Maga a Bolygó Hollandi?
La Morte, szokásos kávéját szürcsölte, kifogyhatatlan csészéjéből.
- Ugyan kapitány! Hisz melletted állok, ki tudna ártani neked?
- Így unalmas az élet, semmi küzdelem, semmi félni való, semmi veszíteni való, mi értelme így?
La Morte inkább mosolyogva szürcsölte feketéjét, értelmetlen kérdésekre minek válaszolni, mondogatta.
- Na jó, akkor ebédre fel! Tökleves és puliszka! Végre! A nap fénypontja!
Asztalhoz ült, ahol már várta őt Fehér Sólyom. Kanalak csörgése törte meg a csendet, Útjelző kapitányszemei elragadtatottan csillogtak s volt bennük valami pajkos vidámság.
- Nagyon eleven vagy ma! Mesélj! Mi jár abban a csavaros tökfejedben? – kérdezte Fehér Sólyom, kíváncsian, enyhe kihívással hangjában.
- Kaptam egy furfangos dugóhúzót… és lyukat fúrtam… csak az izgalom kedvéért.
- Te! Hát… tudod mit?
- Az életben vannak nagy döntések, melyeket sokszor, nagyon sokszor fél meglépni az ember, a végeredmény pedig az a semmitmondó és csalódottsággal leélt (?) élet, amit oly sokan tapasztalnak. A bátrak, kiugranak a semmibe. Ismerek egyet a bátrak közül...
- Én is!
- Félsz? Mondd csak, ha igen. Hallottam egy dalt, így szólt:

"Mitől félsz? - ó mondd.
Itt senki nem segít neked.
A hajó süllyed, ugorjunk,
Ne félj."*

Csobbanás hallatszott. Az Útvesztő Luxus tengerjáró, végre elmerült a habok közt, utoljára még búcsúzóul felharsant a ködkürt, a hajóharang és vidáman dorombolt a vasmacska.
Ahol az óceán összecsapott fejük felett, ezerszirmú, hófehér lótuszvirág emelkedett a víz fölé.

*Esti Kornél zenekar

2015. december 17., csütörtök

Isten gyermeke



Megszülettem,
De nem vártak,
Élni kezdtem,
Mint árnyas
Falak tövében,
Az útilapu
Növeszti
Hajtásait
Az Ég felé,
Öntudatlan,
Önfeledett,
Kicsi én.
Isten elfeledett
Gyermekeként,
Eltaposva,
Megrágva,
Kiszikkadva,
Kiszárasztva,
Leszarva,
Majd felégetve,
Mint füvet
A legelőn
Szokás,
S mégis,
Mikor
Az Isten
Lepisált,
Újra nőttem,
Mint a Hold.

2015. december 16., szerda

Asgardi látogató



Fázós éjjelek után, fázós nappalok jöttek. Cicó boldogan szendergett kedvenc párnáján, kedvenc székében és fülét sem mozgatta addig, amíg nem a hűtőajtó nyílott. Boldogság, mily csodálatos is vagy, akár egy szelet felvágott! Útjelző csendben tette dolgait, melyek épp annyira lényegtelenek és semmitmondóak voltak, mint addigi élete. Minden reggel kiült lélekszakadéka szélére, és minden reggel tovatáncolt, kacagva, önfeledten, ahogy csak a bolondok képesek. Teát főzött, forrón kortyolgatta, hogy érezze perzselését, a belső melegséget, érezze fagyos szobájában,hogy él,mellette, La Morte, inkább kávét ivott, két cukorral,tejjel,ahogy szokta. Két, öreg cimbora, üres pillanatokat töltött meg jelenlétük, és módfelett vidáman szemlélték az emberi élet morbid humorát.
Vendég zörgetett az ajtón, mely persze nyitva volt, éles szemű szentek láthatták, hogy nincs min zörögni, ki is volt biggyesztve egy cédula:
”Kopogtass bátran, úgy sem hallom!” Alatta kisebb betűkkel: „ Kapu nélküli kapu ez,te lüke!”
- Gyere bátran, vagy épp bátortalanul, bárki is vagy! – kiáltott Útjelző, kíváncsian várva, vajon ki lehet az idegen, aki erre jár, ahová utat, csak madarak röpte mutatja.
- Szia! Az Asgard küldöttje vagyok. Úgy hallottam,valaha te is ott éltél egy ideig, s most,remeteként éled semmitmondó életed, valami Útvesztőben.
- Üdvözlégy asgardi! Mit szeretnél?
- Mutass nekem Utat.
Útjelző kezében megállt a teásbögre,La Morte csendesen mosolygott, Cicó a füle botját sem mozgatta,halott cifrább mondatokat is hosszú élete során.
A könyvespolc üresen állt, az összes térkép, útleírás és élménybeszámoló, szent földekről és varázslatos tájakról, a kályhában végezte.
- Tudod, könyvekkel nem szolgálhatok, s mondhatnám, erre vagy arra, vajon értenéd-e?  A tíz égtáj egyike sem vezet sehová, azt mondom hát, tanácsként, útmutatásként, ülj le, maradj kicsit, készítek egy teát, van mellé csokis keksz, aztán meglátod.
- Minden szavad áhítattal hallgatom!
- Menj a fenébe! Ne áhítattal hallgass! Marha! Érzed a tea forróságát? Érzed illatát, perzselését? A keksz íze mennyei örömmé válik benned? Látod! Ne tévesszen meg, hol éltem, honnan jöttem és hová tartok, hagyd fenébe a rólam szóló legendákat, szép szavakat!
Nézz a szemembe, mit látsz!
- Téged látlak!
- Engem? Nézz jobban! Nincs Én, melyet láthatnál, nincs Útjelző, akit láthatnál, nincs Te és nincs semmi más.
- De hát kék szemeid azúrkék egeket idéznek, hegyekben csillogó tengerszemek csillogása ragyog belőlük, kopasz fejed, akár egy hóember guriga kobakja, hihihi!
- Asgardi, az isteneknél sokat ihattál, ha ennyire részege lettél a létezésnek.
- Odin mellett harcoltam és előtte a fáraók oldalán, titkos mágiákat gyakoroltam. Az ősi írások szóltak egy jövendő korról, mikor az okosság telefonokban él majd, mikor az akciós banánnak nagyobb értéke lesz az emberi érzéseknél, hogy akkor, a létezés sötét éjjelén eljön a Lámpáshordozó, aki utat mutat majd szegény asgardi harcosoknak…
- Állj már le! Túl sok a mitológia! Még bele sem kóstoltál a kekszbe. Egyél pár falatot, addig is csendben vagy.
A csokis keksz ropogása zengett, Cicó kinyitotta csipás szemeit, álmosan nyújtózkodott és odalopózott kedvenc bolondjához, némi felvágottért.
- Mi a baj, a sok szöveggel? Miért baj, ha épp Cicó vagy asgardi harcos valaki? És mitől szoronganak az emberek? Tudod, egyre erősebb félelemszag gyűlik orrocskámban.
- Sok beszédnek, sok vége van Cicó. A szavak, akár az erdő vadonja, rengeteg útvesztőt és csapdát rejtenek. Az emberek részegek, a létezéstől. Részeg álmukban embernek, Cicónak, félistennek vagy épp gyári munkásnak képzelik magukat. Józanodásuk kezdetén afféle baromságokat hordanak össze, hogy buddhisták, taoisták vagy éppen jehovisták, kommunisták, meg ezernyi más izmust találnak ki, pedig egyetlen szóval leírva, minden izmus egy kalap szar.
- Útjelző! Részeg vagy!
- Igen Cicó, jól látod. Részeg táncom járom, akár Zorba, kurjantok és csapdosom lábam, az Utat járom, az út nélküli utat, áttörök a falakon és mit nekem visszaút, benzint hugyozok s lángommal, lobbantom hídjaim, égtájak, világfa, mit nekem, túl mindenen...
Cicó kacagott, La Morte táncra perdült, az Útvesztő dojo falai kiestek a féktelen tánc közben, és tovatűnt az erdő, a részeg álom.
Halvány fény szűrődött be csukott szemhéján, kávé illatát érezte, rigó fütyült a közelben. A fenyők halkan susogtak, a közeli tavon kacsák pletykáltak.
- Jó reggelt, szép napot adjon az Isten! – hallotta.

2015. december 14., hétfő

Mennem kell



Mennem kell, mi vár,
Élet, szerelem, halál,
Vagy csupán, Te vársz

2015. december 13., vasárnap

Adventi antimese



Advent harmadik vasárnapját húzták ki a naptárból, ’ez is megvolt’ felkiáltással a lelkesen dolgozó kereskedők, miközben dörzsölték tenyerüket, a befolyt vaskos bevétel zsírosságától. A köd belepte városok, falvak és emberek lelkét egyaránt. Látszott, hogy karácsony szent ünnepe közeleg. Az ünnep jelentése, legendák homályába veszett, szobák mélyén, csillogó díszek és színes csomagokban, a leértékelt érzések kerültek átadásra, műkönnyek és fals jókedv kíséretében. Templomok hideg termeiben, fáztak az angyalok, a kis Jézus náthás lett fűtetlen jászolában, Szűz Mária tüdőgyulladást kapott, József pedig okos telefonját csesztette.
A XXI. század romlottsága járta át a napokat, csoda-e, ha hó sem esett, minek? Csak sót hintettek első pelyheire, mintegy keresztelőként, önkívületben üvöltve a népek: Távozz tőlem te Hó!
Néhány apró, szerény hajlékban pislákolt csak a szellem lángja, buddhák menedékében, ősi sámánok sátrában, tökhintókban, zen kolostorokban, taoista szentélyekben.
Útjelző, vidáman kerekezett a helyi hipermarket felé, hogy teljesítse szent küldetését, Csöpp Cicának tett ígérete szerint, karácsonyi ajándékért ment. Eszébe jutott a Majomkirály szent küldetése, aki a Keselyű-hegyre ment, szent könyvekért a Buddhához. Inkább ment volna ő is, bárhová, akár könyvekért is, de hát emberi gyengesége és Csöpp Cica gyerekszemei rávették eme nemes küldetésre.
Arcát füst, köd, világon átívelő karácsonyi depresszió mosta, de csak ment rendületlenül, mit sem törődve a látszatvalóság nevetséges akadályaival. Útja egy sűrű erdő mellett vezetett volna, ha nem lopják el addigra a fákat… szóval, az út mellett, egy banya ücsörgött, bibircsókos arcával, kampós orrával és csimbókokban lógó hajával, ritka förtelmes látványt nyújtott. Vállán koszos kabátban, lila nyakkendővel díszítve, egy varjú ücsörgött. Kiállt Útjelző útjába és megállította.
- Üdvözöllek Útjelző!
- Üdvözöllek Banya. Mit szeretnél tőlem, szerény szerzetestől, mondd?
- Nos, szerencséd, hogy csodálatos hölgynek neveztél, így nem kell megcsókolnod az orrom hegyét, viszont van egy találós kérdés, amelyre ha jól válaszolsz, akkor itt helyben magadévá tehetsz.
- Öööö… szerintem csak rossz válaszokat adhatok…
- Oké, akkor lássuk. Mi van a vállamon?
- Lyukas lábas! – kiáltott fel Útjelző, lelkesen,hogy tuti rossz választ adott és megmenekült.
- Határeset… egye fene, magadévá tehetsz! – kiáltotta a banya és Útjelzőre vetette magát.
Útjelző, bár szerény volt és félénk, egy elegáns mozdulattal elkapta a banya karját, maga felé rántotta, majd egy laza mozdulattal először a kezét, majd a nyakát törte el.
A banya porrá oszolva hullott szerteszét, mint a valóság fátyla. A kopott kabátos varjú pedig, bájos kislánnyá változott nyomban.
- Ó Útjelző! Megmentőm! Tudod, eddig elátkozott királylány voltam s most, hogy megmentettél, tartozom neked.
- Jaj ne! Már megint egy rókatündér vagy valami hasonló! - sóhajtotta.
- Most tévedsz vén bolond! Csupán annyit kérek, hallgasd meg pesszimista bölcsességem, melyet egyszer egy gonosz, vén madámnak mondtam, a Vörös Paradicsom kuplerájban, és cserébe varjúvá változtatott. Azóta sem tudtam senkinek sem elmondani, csak annyit: kárrr..kárrr…
- Mondjad,egye fene, de siess,mert fontos küldetésben vagyok, tudod, karácsony jön, meg sült pulyka, beigli, szóval a szokásos.
- Ismerd hát meg az emberi szellem útvesztőjének tanítását, ahogy azt én is úgy hallottam, egy borús napon, a Rókatündértől.
Minden ember kurva. Kivétel persze van, néhány zenbuddha, taoista, trappista és sámán. De kevesen.  Eladják magukat, nem csak a testünk, hanem az idejüket, a figyelmüket, a tudásukat. Mert kurvának lenni azt jelenti, valamit eladni cserébe valami pénzért, jószágért, szolgáltatásért. A feleség eladja magát a férjének, a férj a feleségének, munkás a munkáltatójának, munkáltató eladja magát a vevőknek. Mindenki mindenét eladja. Csak az eszközök változnak. Különböző a cél: anyagi javak, hírnév, szeretet, figyelem, elismerés. Erkölcsről beszélni? Nevetséges. Még a papok is csak ócska stricik, jópénzért üdvöt árulnak, mennyei belépőjegyet, megváltást, megvilágosodást. Az Isten, a legnagyobb Madám. Létrehoz egy valóságosnak tűnő áloméletet, és csak találgatni tudjuk miért. Poénból. És poénból odaadja Önmagát a létezés öröméért.”
Útjelző tátott szájjal hallgatta a Királylány szavait. Mikor végre csend lett, a kezében lévő bevásárlótáskával jól fejbe verte a mocskos szájú Királylányt, aki ekkor, kékes villanás kíséretében, boddhiszattvának alakját öltötte.
- Útjelző, tudd meg, Mára kérésére kísértettelek meg és tettelek próbára. Mivel átmentél ezer és egy veszedelmes próbán, jutalmad ennyi:
Fityiszt mutatott Útjelzőnek, majd nevetve eltűnt.
Útjelző boldogan kerekezett tovább a hipermarket felé, hogy Csöpp Cicának tett ígéretét teljesíthesse.

2015. december 12., szombat

Karjaid között



Beléd robbanok,
Mint az univerzum kezdete,
Meghalok benned,
S feltámadok, karjaid között.

Vándor út



A tél napjai, úgy tűnt, sosem akarnak véget érni. Zord, fagyos, sivár napok váltakozás után, egy reggel, a változás szele érkezett. Útjelző, türelemmel várta, tudta, hogy eljön. Jöttére előbújtak a félénk nárciszok, szemérmes tulipánok, elővette zöld ruháját az orgonabokor, ledobta hótakaróját a kertben búsuló bambusz, nyalka cicafiúk indultak, selymes szőrű cicalányok után, ősi ösztöneiktől hajtva. Érezte, ideje van az indulásnak, melynek csírája még a tél közepén szökkent szárba, szíve rejtekében, az örök fény felé.
Elővette öreg, hatalmas hátizsákját, megpakolta a legszükségesebb dolgokkal, helyett kapott benne egy lyukas lábas, rövid harci kése, némi tea és három napra elegendő csokis keksz.
- Minden, mire szükségem van, az erős szándék, erős akarat, buta szív és két jó láb. Leltár szerint, meg van mind, útra hát! – mondta magában.
Telefonját az asztalra tette, szerény otthonának kulcsával egyetemben, többé nem lesz rá szüksége. Átgondolta életét, számadással már nem tartozott, csupán magának és Istennek az égben.
Az Élet, a Világ, a Mindenség, örömtáncba kezdett, új vándor lépett a Magasztos nyomába, a karma bilincsei rozsdásan hevertek lábainál, azúrkék szemeiből isteni tűz fénye áradt. Buta szíve, ebben a percben kinyílt, akár a lótuszvirág, hosszú éjjele után és kilépett belőle, útitársul, Fehér Sólyom. Szeme,akár a smaragd, az őszi avar, a csillagos éjszakák feketéje, arany haja vállára omlott, úgy illett Útjelzőhöz, mint a Éghez a Föld. Egyek voltak. Két testben, férfiként és nőként, látszólag különbözve, egy szívvel, egy lélekkel. Kezük egymásba kulcsolódott, légzésük egy ütemre, békét lehelve járt, akik látták őket, maghajoltak jöttükre, áldást intettek mentükre. Többen is megesküdtek rá, hogy Síva és Visnu avatárt látták bennük megtestesülni. Lépteik nyomán rügyek fakadtak, virágok bontották kelyhüket, szantál illat szállt.
- Végre úton vagyunk. – suttogta Fehér Sólyom.
- Végre együtt vagyunk.- suttogta Útjelző.
- Örökre együtt!
- Örökre, Kedvesem!
Útjelző, átölelte kedvesét, Fehér Sólymot. Szemeikben az Örökké fénye izzott, ajkuk összeért, testük tűzben égett, lángjaik egybefonódtak, az Élet ütemére táncoltak, lüktettek.
Csodájukat látva, tátott szájjal állt meg a Világ, meghatottságtól könnyes szemeiket törölgették az istenek, a Föld forgása is kihagyott egy percre.
Az Örökkévalóság ujjongott:
- Végre! Végre!  

2015. december 10., csütörtök

Útjelző születése, igaz történet alapján



Az út, porzott, ahogy vágtatott szürke lován. Végtelenbe nyúló pusztaság, távoli hegyek, sivatagok, mély völgyek kísérték útján, néha találkozott más vándorokkal, de megállni eszébe sem jutott. Így tanulta, rohanni kell, menni kell, mert az idő rövid, az útnak vége szakad, és jön a nagy, nagyon nagy semmi, a feledés homálya. Egy reggel, kissé fakóbban sütött a Nap, hétfő volt, mi más lehetett volna, egy májusi hétfő. Csodás tavaszi reggel, elérte a szakadék szélét. Lassítás nélkül vágtatott tova, vidáman kurjantva: Hoka He! Egy pillanatra megállt benne a lélek, vajon honnan ismerős ez a kiáltás? A semmi, lágyan vette körbe, puhán, melengetőn, mint az anyaöl, még érezte a víz csobbanását, ahogy a Léthe folyóba esett.

Valami fájdalom, valami fény… mi ez? Ki kérdezi, mi ez? És hol vagyok? A díszletek furcsán ismerősnek tűntek. Próbált felállni, testének minden íze iszonyú fájdalommal üzent. Ez hát a születés? Hol vagyok? Ki vagyok? Az eszmélet, hosszú szüneteket tartott, a díszletrendezők közben jöttek-mentek, a fény maradt csak. Hisz nappal van- jutott eszébe. Egy emlék merült fel a homályból.
- Dolgom van… hívok egy taxit… mit hívok? Mi van?
A világ távoli és homályos álommá szelídült, úgy érezte magát, mint egy időugrás után tévelygő utazó. - Mennem kell, mert várnak- dobolt benne a gondolat. A pillanatok hol megjelentek, hol semmibe vesztek, a taxi előállt. – Micsoda tekintet, vajon kit néz? Vajon ki beszél, kinek a hangja ez? Álmodom.
A sofőr, istenek küldötte, látta, hogy utasa éppen most született, csatakos, riadt szemű és újszülöttek értetlen tekintetével bámul, de még nem lát semmit, szinte vakon tapogatózik. Úgy hajtott át vele a városon, mintha a saját életéért küzdene. Talán pénzt sem fogadott el, talán, meg sem történt, talán az anyaöl bardója volt csupán, az anyai tekintet tüzében, eltűnt minden, minden.

Látta az embereket és emlékezett a zuhanásra, a Léthé habjaira és semmi másra.
Újszülött volt. Egy eldobott papírlapot látott a fűben. Üres volt, használatlan, tiszta. Egy kép villant be, az új élet tiszta lappal indul. Érdekes- gondolta, mintha olvastam volna már erről.
Egy idős, mások által gonosznak tartott boszorkány vette szárnyai alá a csecsemő Útjelzőt. Hallgatta szavait, meséit, és a szeretet melegével ápolta. Figyelte minden rezdülését, terelgette, de nem korlátozta, jobban szerette, saját, édes gyermekeinél is.
Csecsemő Útjelző pedig lubickolt a meleg szeretet áradatában. A feledés sötétsége,bár ott terpeszkedett tudata mezsgyéjén, megóvta az emlékezés csábító, sorsrontó csapdáitól.
Erre emlékezett csupán, maga sem tudta, hol hallotta:
Aki meg akarja tartani az ő életét,elveszíti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. 

Az öreg,idős boszorkány,mikor látta, Útjelző elindult fejlődésének útján, levetette álcáját, rókaprémjét, és utolsó tetteként megmutatta Útjelzőnek, a Nirvánába vezető Utat.

A buta szív



A buta szív
Csak dobog
Miért!
Ennyi elég
Elégek
Miért!

Tétován
Mozdulok
Arcom
Szívedben
Fürdetem

Áldás vagy
Élet vagy
Halál
Melletted
Bennünk
A csend

Vagyunk

2015. december 9., szerda

Elízium



Elíziumi mezők: az ókori görög mitológiában az üdvözültek árnyainak tartózkodási helye
Kharón: Az ókori görög mitológiában az alvilág révésze, aki a hatottak lelkét átviszi az alvilág határfolyóján.
Léthé: a görög mitológiában az alvilág egyik folyója; ha a holtak lelkei vizéből ittak, elfelejtették a földön átélt szenvedéseiket
Kerberosz: ógörög hitregékben az alvilág kapuját őrző háromfejű kutya




Az Elíziumi mezőn*,a  Léthé folyó* partján üldögélt. Szürke köd lepte a tájat, hang nem hallatszott, Útjelző nézte a folyót. És emlékezett mindenre.
- Hát nekem ez sem megy. – morfondírozott. Ide felé jövet, a Kerberosz* kutya megérezvén Cicó illatát Útjelzőn, szerelmes dalokat adott elő balalajkán, amit szegény Útjelzőnek végig kellett hallgatnia. Később Kharón* elkérte az összes csokit, így szegény Útjelzőnek azon járt az esze, vajon mit kezdjen a nyelve alatt talált arany tallérral?
- Ez a görög alvilág, kissé más, mint amit leírtak a könyvekben. Ha ezt tudom… akkor inkább másikba megyek kikapcsolódni- dohogott magában.
- Quan Yin áldása kísérje jöttöd Útjelző! – egy árnyalak suhant mellé s köszönt ily érdekes módon.
- Ó te magasságos! Hát hová keveredtem?
- Elíziumban vagy, hol másutt lennél? Hm?
- Minden furcsa, más, mint a könyvekben.
- Ugye? Ugye? – kacagott vidáman az árnyalak s szertefoszlott,akár a köd.
A szürke gomolygásban, minden egyformának tűnt, a léptek visszhang nélküli hangja lehullt,egy jaj szó nélkül.
- Ez lehet a túlvilág, valóban? A hülye könyvekben azt írják,hogy rettenetes démonok,véresszájú istenek várják az érkezőt…mondjuk,én élek, és élve jöttem ide….de miért is…emlékszem,a szív hozott.
Kolompszó hallatszott a távolból. Mintha egy ártatlan, magányos bárány közeledett volna, de semmit sem lehetett látni, csak a hang érkezett,minden irányból egyszerre, megfoghatatlan, mint egér farka a havas rétek füvében.
Egyszerre, egy lányt állt előtte. Szőkésbarna haj omlott vállaira, mély barna szemeiből szelíd erő sugárzott, alig válláig ért Útjelzőnek.
- Sheep vagyok. – szólt a jelenés.
- Igen… megismertelek… valóban te lennél az?
- Én vagyok, még ha tudásod mást is mond, még ha érzéseid tiltakoznak is ellene, még ha a mágia tüzében mást is láttál.
- Hiszen meghaltál, majd négy éve… és újjászülettél, a mágia tüzében, magam küldtelek emberi létezésbe újra! Ki vagy Te?!
- Sheep. Ki más?
Útjelző, okos fiú lévén, úgy döntött, nőket vitában legyőzni nagyobb lehetetlen, mint élve sétálni az Elíziumi mezőkön. Inkább úgy tett, mint aki elhiszi.
- Mond Útjelző! Mit keresel erre, hol élő ember, ezer évek óta nem járt?
- Választ keresek, Sheep. Vajon mit akar a férfi, mit akar a nő, és miért van az, hogy mindketten ugyanazt akarják, mégsem értik egymást?
- Ezért jöttél? Ennyiért?
- Az élők között, válaszra nem leltem.
- Útjelző! A nő, arra vágyik, hogy férfi a karjában oldódjon az örökkévalóságba. Semmi többet. A férfi arra vágyik, hogy a nő karjában oldódjon az örökkévalóságba, semmi többet.
- De hát akkor ugyanarra vágynak mindketten!
- Igen, ugyanarra.
- Miért hát a szenvedés, a bánat, férfi és nő között?
- Mert tudd meg Útjelző, a szív buta. Csak érezni tud, semmi mást. A titok ez: élni,csak buta szívvel lehet, és amikor érző szív találkozik érző szívvel, egyszerre dobbannak és akkor, férfi és  nő lépte egy irányban halad.
Az árny, aki Sheepnek nevezte magát, ellobbant a hirtelen fellángoló mágia tüzében.

2015. december 8., kedd

Feledés



Van szíved?
Dobogjon
Ha kell
Vidd az enyém
Neked adom
Tépd ki
Mellkasomból
Ne dobogjon
Dob az út
Porába
Márts bele
Kardod
Vagy vidd
Vedd magadhoz
Nekem
Már nem kell
Már nem kell



Csendesen szitáló köd cseppjei hulltak Útjelzőre. A hideg, dermesztő levegő, szinte állt, moccanni sem mert, az égen úszó szürke fellegek, ezen a napon, szótlanul ballagtak égi útjukon.
A tenger, halkan, lágyan simogatón morajlott, apró kölyökhullámok osontak a Vén Bolondhoz, lopva puszit leheltek orcájára, csintalanul.  Egy egész világmindenség óvta, védte és érzett együtt vele.
- A tenger… ide vágytam, itt vagyok. Bár, a Léthé* folyó partján lennék inkább, hogy vizébe lépve a feledés ködébe vesszek…
Szíve, lassan, alig hallhatóan, érezhetően vert, szinte állt. Az idő értelmet vesztett tétovaságában szunnyadt a lábainál.
- Ti istenek! Mily tréfát űztök buta fejemmel? Láncoljatok inkább sziklához, örök időkre! Küldjetek sólymot, minden nap, hogy szívem kitépje, felfalja! És a szív, újra és újra dobban majd, mert nem tud mást! Vigyétek! Egyétek! Nekem, már nem kell!
Fehér sólyom ereszkedett le mellé. Nézte zafír zöld szemeivel.
- Tudom, merre van a Léthé, elviszlek, ha akarod, veled együtt lépek hűs habjaiba, hogy kövesselek a feledésbe.
- Miért tennéd? Mi hajt? Látod? A szív, mely érez, oly buta, mást nem tud… kérlek Fehér Sólyom, könyörülj rajtam, tépd ki mellkasomból! Fald fel! Vagy vesd az Út porába, útjelzőül…
- Te bolond! Te kurafi! Térj észe már! Nézd! La Morte is sír, ennyi fájdalom láttán! Mit mutatsz Te? Milyen Utat?
- A szív, szenvedés. Mi mást.
- Veled megyek… ha meghasad szíved, az enyém vele hasad, ha menned kell, én veled leszek. A feledés ködébe, Veled megyek. Szavaimra tanú az Ég, a Föld, a Tenger.
- Így legyen!
- Így! Legyen!
A felkelő nap, üresen találta a tengerpartot. Szellőgyerekek, boldog kacajjal játszottak, egy fehér sólyomtollal.


*Léthé: az alvilág folyóinak egyike a görög mitológiában. A görög lethe szó jelentése: feledés. Az ókori hiedelmek szerint a holt lelkek azért ittak a Léthé vizéből, hogy elfeledjék világi életüket a túlvilági élet előtt.

Van szíved?



Van szíved?
Dobogjon
Ha kell
Vidd az enyém
Neked adom
Tépd ki
Mellkasomból
Ne dobogjon
Dob az út
Porába
Márts bele
Kardod
Vagy vidd
Vedd magadhoz
Nekem
Már nem kell
Már nem kell

2015. december 7., hétfő

Ő



Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne...*


Útjelző, ült szerény hajléka előtt. Felhők az égen, madarak a meggyfán, egy galamb pár a kerti fenyőn, a fűben két nárcisz beszélgetett, nézte őket. Mily csodásak is, párosan- gondolta magában. Minden madár, társat választ, ját fejében egy ősi dallam, virágom, virágom, hát én immár kit válasszak… és engem ki választ, engem, vén lókötőt.
Kopasz fejjel kinek kellek? Vándor szerzetesként hová menjek?
Egy kóbor Cicó jelent meg az udvarban, ahol Útjelző bámulta az élet szépségét, a bambuszok ívbehajlását, az évszakok körforgását.
Ahol a magány éjszakája, végéhez közeledett. Érezte a levegőben, a madarak trillájában, ahogy a felhők, pajkosan kergették egymást azúrkék égen. A világ csodái ragyogtak fel előtte. Izzó érzések kerítették hatalmukba, ahogy a tavasz izzása készteti nyílásra a tulipánokat, a méheket, ahogy folyók érzik a melegséget, szarvasok érzik párzásuk közelségét, a még hófödte erdők mélyén.
Így érezte magát Útjelző, magányerdejének mélyén, az Útvesztő kolostor rejtekében, hová csak a Hold fénye ért el, szökőévenként.
Az erdő csendjében, kósza fénysugárt vett észre, hívta, csalogatta, játszott vele, mint tündérek játszanak halandókkal. Mi lehet ez, mi ennyire hív, vonz, magával ragad? Talán az istenek űznek velem tréfát? Kilépett hát magányos rejtekéből, melyhez titkos és ismert utak,egyaránt nem vezettek, ment,utat tört ezeréves cédrusok, tölgyek között, mohos sziklákon mászott át, szakadékokba mászott le,és hegyek csúcsára hágott. Hosszú, fáradtságos úton túl, bizony,az Üveghegyet is rég maga mögött hagyva, a tengerpartra ért. Kölyökhullámok szaladtak a partra, meleg szellő simogatta, bújt kacéran inge alá, törölte verejtékbe fürdő arcát. Ott állt Ő. A napfény elbújt mellette, tündöklő ragyogása felülmúlta az istenek mennyei palotájának csillogását, fehér szárnyai óvón takarták, lényéből béke, áldás, szerelem sugárzott. A tengert nézte, de érződött rajta ezerévnyi várakozás, a hit, hogy el fog jönni, akit oly régóta várt.
Útjelző csak állt, nézte, nézte és elfelejtette visszaútját, magányerdejének tövises bozótja mélyén álló kolostorához. Elfeledte nevét is, többé, nem akart mást, csak Vele lenni, Ő vele, az időtlen, végtelen tenger partján állva.
Fehér Sólyom, megérezte érkezését, akit ezerévek óta várt, hűségesen, végtelen türelemmel, múlhatatlan szerelem tüzében égve. Tekintetük egybe fonódott, kezük összeért, ajkuk egymásra talált. Végtelenségük forrt egybe, az időtlen, végtelen tenger partján..


* Fövényi Sándor:
Csodát keresve című verse

2015. december 5., szombat

Menjünk együtt, menjünk túl, a túlon!



Csodásan indult a tavasz. A jég megtört, tulipánok dugták ki színes fejüket a melengető napfényre, madárdal köszöntötte a hajnalokat. Télikabátok kerültek szekrények mélyére, gyerekek kacajától lett hangos a zöldellni kezdő rét, medvék bambultak barlangjuk előtt, medvehagymával frissítve leheletüket. Ünnepelt a világ. A fényt, a feltámadást, a megújulást, az ébredést.
Útjelző, még fiatal volt, épp csak megszületett, Fehér Sólyom keltette életre, a Gilgamestől elcsent varázsfűvel. Nagy út állt előttük, hosszú és nehéz, fárasztó út. Hasonlatos Dorothy útjához, csak Útjelző és Fehér Sólyom, Óz földje helyett a vén kontinens útjaira indult.
Egy nap, mikor a nap felkelt, összetették szükséges dolgaikat, hátra nem nézve többé, egyik lábuk tették a másik elé, mentek hegyeken, réteken, országutakon. Ott álltak meg, ahol a délután érte őket. Sietségre semmi okuk nem akadt, szemük itta a világ millió csodáját, érezték bőrükön a tavaszi szél selymességét, a föld illatát, a kelő Nap fényében fürödtek, patak vizét itták, erdei gombákon, gyümölcsökön éltek, testük megacélozódott, lábuk formás lett, amerre jártak, virágok nyíltak lépteik nyomán, béke áradt jelenlétükből,a világból távozottak békéje,a vándor szerzetesek békéje. Látták hajnali harmatcseppekben a teremtés történetét, érezték esők cseppjeiben a mindet megtisztító víz varázslatát, talpuk alatt Földanya sikongatott elragadtatásában, hogy a két szent lábával illeti Őt. Reggelente a Nap, rájuk mosolygott, estelente a Hold világított nekik, a tüskés ágak maguktól kitértek, a jó szándékú emberek, étellel és itallal várták őket, mikor hírét vették, erre járnak a földre szállt istenek.
Elértek észak tengereihez, és bejárták a nagy hegyeket. Jártak nagy és kis városokban, falvakban és út menti tanyákon. Mindent láttak, mit mások sietségük okán elfelejtett.
Így teltek hónapok, majd évek is. Csendjük mélyült, fényük oly ragyogó lett, akár a csillagok máglyája.
- Útjelző!
- Fehér Sólyom!
- Menjünk együtt, menjünk túl, a túlon!
- Együtt! Túl mindenen!
A déli tenger partján álltak. Fehér Sólyom kitárta szárnyait, akár egy angyal. Útjelző átölelte. A tengerpartot szantálfa illata lengte be, s messziről szivárvány látszott.