A tél napjai, úgy tűnt, sosem akarnak véget érni. Zord,
fagyos, sivár napok váltakozás után, egy reggel,
a változás szele érkezett. Útjelző, türelemmel várta, tudta, hogy eljön.
Jöttére előbújtak a félénk nárciszok, szemérmes tulipánok, elővette zöld ruháját
az orgonabokor, ledobta hótakaróját a kertben búsuló bambusz, nyalka cicafiúk
indultak, selymes szőrű cicalányok után, ősi ösztöneiktől hajtva. Érezte, ideje
van az indulásnak, melynek csírája még a tél közepén szökkent szárba, szíve
rejtekében, az örök fény felé.
Elővette öreg, hatalmas hátizsákját, megpakolta a legszükségesebb dolgokkal, helyett kapott benne egy lyukas lábas, rövid harci kése, némi tea és három napra elegendő csokis keksz.
- Minden, mire szükségem van, az erős szándék, erős akarat, buta szív és két jó láb. Leltár szerint, meg van mind, útra hát! – mondta magában.
Telefonját az asztalra tette, szerény otthonának kulcsával egyetemben, többé nem lesz rá szüksége. Átgondolta életét, számadással már nem tartozott, csupán magának és Istennek az égben.
Az Élet, a Világ, a Mindenség, örömtáncba kezdett, új vándor lépett a Magasztos nyomába, a karma bilincsei rozsdásan hevertek lábainál, azúrkék szemeiből isteni tűz fénye áradt. Buta szíve, ebben a percben kinyílt, akár a lótuszvirág, hosszú éjjele után és kilépett belőle, útitársul, Fehér Sólyom. Szeme,akár a smaragd, az őszi avar, a csillagos éjszakák feketéje, arany haja vállára omlott, úgy illett Útjelzőhöz, mint a Éghez a Föld. Egyek voltak. Két testben, férfiként és nőként, látszólag különbözve, egy szívvel, egy lélekkel. Kezük egymásba kulcsolódott, légzésük egy ütemre, békét lehelve járt, akik látták őket, maghajoltak jöttükre, áldást intettek mentükre. Többen is megesküdtek rá, hogy Síva és Visnu avatárt látták bennük megtestesülni. Lépteik nyomán rügyek fakadtak, virágok bontották kelyhüket, szantál illat szállt.
- Végre úton vagyunk. – suttogta Fehér Sólyom.
Elővette öreg, hatalmas hátizsákját, megpakolta a legszükségesebb dolgokkal, helyett kapott benne egy lyukas lábas, rövid harci kése, némi tea és három napra elegendő csokis keksz.
- Minden, mire szükségem van, az erős szándék, erős akarat, buta szív és két jó láb. Leltár szerint, meg van mind, útra hát! – mondta magában.
Telefonját az asztalra tette, szerény otthonának kulcsával egyetemben, többé nem lesz rá szüksége. Átgondolta életét, számadással már nem tartozott, csupán magának és Istennek az égben.
Az Élet, a Világ, a Mindenség, örömtáncba kezdett, új vándor lépett a Magasztos nyomába, a karma bilincsei rozsdásan hevertek lábainál, azúrkék szemeiből isteni tűz fénye áradt. Buta szíve, ebben a percben kinyílt, akár a lótuszvirág, hosszú éjjele után és kilépett belőle, útitársul, Fehér Sólyom. Szeme,akár a smaragd, az őszi avar, a csillagos éjszakák feketéje, arany haja vállára omlott, úgy illett Útjelzőhöz, mint a Éghez a Föld. Egyek voltak. Két testben, férfiként és nőként, látszólag különbözve, egy szívvel, egy lélekkel. Kezük egymásba kulcsolódott, légzésük egy ütemre, békét lehelve járt, akik látták őket, maghajoltak jöttükre, áldást intettek mentükre. Többen is megesküdtek rá, hogy Síva és Visnu avatárt látták bennük megtestesülni. Lépteik nyomán rügyek fakadtak, virágok bontották kelyhüket, szantál illat szállt.
- Végre úton vagyunk. – suttogta Fehér Sólyom.
- Végre együtt vagyunk.- suttogta Útjelző.
- Örökre együtt!
- Örökre, Kedvesem!
Útjelző, átölelte kedvesét, Fehér Sólymot. Szemeikben az Örökké fénye izzott, ajkuk összeért, testük tűzben égett, lángjaik egybefonódtak, az Élet ütemére táncoltak, lüktettek.
Csodájukat látva, tátott szájjal állt meg a Világ, meghatottságtól könnyes szemeiket törölgették az istenek, a Föld forgása is kihagyott egy percre.
Az Örökkévalóság ujjongott:
- Örökre együtt!
- Örökre, Kedvesem!
Útjelző, átölelte kedvesét, Fehér Sólymot. Szemeikben az Örökké fénye izzott, ajkuk összeért, testük tűzben égett, lángjaik egybefonódtak, az Élet ütemére táncoltak, lüktettek.
Csodájukat látva, tátott szájjal állt meg a Világ, meghatottságtól könnyes szemeiket törölgették az istenek, a Föld forgása is kihagyott egy percre.
Az Örökkévalóság ujjongott:
- Végre! Végre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése