A szerelemre!

December, fehér szakállával, lassú léptekkel baktatott az égi autópályán. Ráérősen,minek siessek, mondogatta, a hó,az a jég már senkit sem érdekel, rögtön sót hintenek,tiszta Karthágó lett a világ. Bezzeg régen, pajkos kisgyerekek kacagása, visongása hallatszott estékbe nyúlóan, a beiglik és mézes puszedlik illata csiklandozta az öregek orrát, kemencék sutján aludták téli álmukat a boldog Cicók.
Így merengett magában az öreg, közben okos telefonján Tavasztündérrel beszélgetett.
Útjelző, azúr kék tekintetével figyelte az öreget. Minden évben látta osonni a kertek alatt.
Tavasztündért is, Nyár asszonyt és Ősz apót szintén, s jöttükben, mentükben biztosak lehettek abban, hogy Útjelző szerény otthonában mindig kapnak egy bögre kakaót, egy kényelmes karosszéket, cserébe, hogy meghallgatták a vén bohóc meséit.
- Újra itt vagy, Öreg. A kakaó meleg, foglalj helyet. Vártalak.
- Pillanat, írok Tavasztündérnek, hogy szenvedni vágyom… meséket hallani vágyom. – kacarászott December, aki messziről akár a Mikulásnak is tűnhetett.
- Rumot?
- Persze, háromujjnyit, ha lehet.
- Mire igyunk?
- A szerelemre! – kiáltott fel Őszszakállú.
- A szerelemre! Az életre! – kiáltott Útjelző.
- Na zdarovje!
- Na zdarovje!
Poharak koccantak, csengésük a zen szentélyek gongjaént szállt, a boldogság kék madarai részegen repkedtek a szobában. Folyt a rum, a kakaó, Quan Yin nem győzte ezer kezével tölteni a poharakat, tálalni a mézes puszedlit.
Előkerült egy ukulele a sarokból, Útjelző, álmaiban legalábbis, remek zenész volt, romantikus dallamok születtek keze alatt, December dalra fakadt, féktelen jókedvébe, sutba vágta hópelyhes zsákját, táncra perdült. Zengett a ház, örömfénye gyúlt, a kályhában magától lobbanta tűz, és táncoltak az istenek, táncra perdült a világ.