Tavasz,nyár,ősz,tél és megint tavasz

Rövid nappalok jöttek. Hamar érkeztek az esték, a szentélyben alig pislákolt a tűz, a lehelet párája látszott, ahogy az öregember lélegzett.
La Morte, csendben figyelte, ráérősen, derűsen, arcán gyengéd mosollyal. Régóta ismerte a vén pojácát. Ő volt a legjobb barátja, bajtársa, kísérője, életeken át.
- Lassan mennünk kell.
- Tudom, érzem a csontjaimban, La Morte.
- Békés lettél.
- Megbékéltem. Pedig milyen viharos volt a kezdet…

- A Sziklás-hegységet meséled, ugye? A boldog békeidőket.

- Ó, igen… a békeidők, az aranykor… gyermekeim kacaja szállt a völgyben, tavasszal üde zöld fű és tengerkék ég alatt, köszöntöttük a Napot, áldoztunk a nagy Manitu előtt, hegyi folyók hűs habjaiban mostuk le poros testünk, a fénylő Hold alatt szeretkeztünk… csodás napok voltak azok… Egy nap, tudod, melyiken, ugye? Egy nap, őzsutával a vállamon tértem haza, a szertefoszló álom völgyébe… a lángoló sátrak közé, halott családom hűlő testét látva, eszemet vesztettem… így kezdődött életem tavasza.
- Emlékszem öreg. Ott voltam veled, láthatatlanul, mint mindig.
- Így ment, sok életen át, mentem és ontottam a halált, értelmetlenül, számolatlanul. Életem nyarán, Japánban, az Ota Omi teaházban pihentem ki véráztatta napjaim. Egy zen szerzetes tért be, szakétól szédülten kardot rántottam rá, mert azt hittem… mit hittem… már magam sem tudom. Egy gésa jelent meg az ajtóban, darumadár mintás kimonóban, vörös ajkakkal és ősbarna szemekkel. Yoriko. A kard kiesett kezemből. Sírás fojtogatott. Ismertem ezt a tekintetet. A szerzetest kértem, adjon menedéket, ennek a bűnös embernek, ennek a gyilkoló gépnek. Menedéket leltem a Buddhában. Yorikot nem feledve, zen kolostorba vonultam.
- Tudd meg öreg, én voltam a zen szerzetes, mondta halkan, La Morte.
- Mint az ősz, érkezett a nagy világégés közepén, egy kisfiú, Jim, a Morrison családba. Emlékszem, alig öt éves lehettem, mikor láttam egy indián sámánt meghalni. Szemébe nézve, megnyílt az idő örvénye, átéltem régi és eljövendő életek sorát egy pillanat alatt. Micsoda élmény egy kisfiúnak. A világ, színessé vált, mint az őszi levelek, változások szelei jöttek, úsztunk a mámorban, a borban, a nőkben, az életben, és vágytuk a halált, játszottuk az életet, hol volt már a zen kolostor csendje…

- Ugye emlékszel még Andy Warholra? Aki telefont adott kezedbe, hogy hívd fel rajta Istent. Én voltam az - suttogta, La Morte.
- Emlékszem, már mindenre emlékszem. Érzem, hogy kezed, kezembe fonódik, hallom homokórád perceit sercegni, akár fákban a szú bogarat. Lassan lepereg időm homokja. Mi lesz tovább? Elárulod?
- Nem mondhatom meg. Tudod, titoktartási kötelezettség…
- Micsoda duma, de kopott kaszás. Micsoda időket élünk. Most, hogy fejem deres, akár a hó, lelkemben csend honol, mint téli éjjeleken, akár mehetünk is. Viszlát élet!
- Jó éjt Viktor! Isten veled!
Az égben, egy fehér sólyom körözött. Régóta figyelte a deres hajú zen izét, akit ebben az életében Viktornak hívtak. Csodálta csendjét, békéjét. Az ajtó nyitva állt. Beszállt a távozó lélekhez. Fehér szárnyaival óvón körbevette, csőrében a Gilgamestől ellopott, örök élet füvével megérintette az immár lelketlen testet. Hííííj! Hangzott Fehér Sólyom varázskiáltása, szeme, akár a legritkább zöld zafír, izzott az éjszakában.
Melegség áradt szét, a felkelő nap, virágokat tett az üresen álló vázákba.
Az ágyon felült, s zafír kék szemeivel, áhítattal nézett megmentőjére, az ifjún született, akit így ismernek az óta: Útjelző.