Ő

Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne...*

Útjelző, ült szerény hajléka előtt. Felhők az égen, madarak a meggyfán, egy galamb pár a kerti fenyőn, a fűben két nárcisz beszélgetett, nézte őket. Mily csodásak is, párosan- gondolta magában. Minden madár, társat választ, ját fejében egy ősi dallam, virágom, virágom, hát én immár kit válasszak… és engem ki választ, engem, vén lókötőt.

Kopasz fejjel kinek kellek? Vándor szerzetesként hová menjek?
Egy kóbor Cicó jelent meg az udvarban, ahol Útjelző bámulta az élet szépségét, a bambuszok ívbehajlását, az évszakok körforgását.
Ahol a magány éjszakája, végéhez közeledett. Érezte a levegőben, a madarak trillájában, ahogy a felhők, pajkosan kergették egymást azúrkék égen. A világ csodái ragyogtak fel előtte. Izzó érzések kerítették hatalmukba, ahogy a tavasz izzása készteti nyílásra a tulipánokat, a méheket, ahogy folyók érzik a melegséget, szarvasok érzik párzásuk közelségét, a még hófödte erdők mélyén.
Így érezte magát Útjelző, magányerdejének mélyén, az Útvesztő kolostor rejtekében, hová csak a Hold fénye ért el, szökőévenként.
Az erdő csendjében, kósza fénysugárt vett észre, hívta, csalogatta, játszott vele, mint tündérek játszanak halandókkal. Mi lehet ez, mi ennyire hív, vonz, magával ragad? Talán az istenek űznek velem tréfát? Kilépett hát magányos rejtekéből, melyhez titkos és ismert utak,egyaránt nem vezettek, ment,utat tört ezeréves cédrusok, tölgyek között, mohos sziklákon mászott át, szakadékokba mászott le,és hegyek csúcsára hágott. Hosszú, fáradtságos úton túl, bizony,az Üveghegyet is rég maga mögött hagyva, a tengerpartra ért. Kölyökhullámok szaladtak a partra, meleg szellő simogatta, bújt kacéran inge alá, törölte verejtékbe fürdő arcát. Ott állt Ő. A napfény elbújt mellette, tündöklő ragyogása felülmúlta az istenek mennyei palotájának csillogását, fehér szárnyai óvón takarták, lényéből béke, áldás, szerelem sugárzott. A tengert nézte, de érződött rajta ezerévnyi várakozás, a hit, hogy el fog jönni, akit oly régóta várt.
Útjelző csak állt, nézte, nézte és elfelejtette visszaútját, magányerdejének tövises bozótja mélyén álló kolostorához. Elfeledte nevét is, többé, nem akart mást, csak Vele lenni, Ő vele, az időtlen, végtelen tenger partján állva.
Fehér Sólyom, megérezte érkezését, akit ezerévek óta várt, hűségesen, végtelen türelemmel, múlhatatlan szerelem tüzében égve. Tekintetük egybe fonódott, kezük összeért, ajkuk egymásra talált. Végtelenségük forrt egybe, az időtlen, végtelen tenger partján..

* Fövényi Sándor:
Csodát keresve című verse