Repülj velem!

Párás, ködös, didergős hajnal köszöntötte a téli világot. Az Útvesztő dojo párás ablakain keresztül, az örökké égő tűz, a szellem lángja ontotta fényét, melegét, ajtaja nyitva állt a vándor Cicók előtt, frissen vágott parizer illata lengedezett, Cicó székén frissen simítva terült el kedvenc takarója. A boldogság, fehér sólyom képében jelent meg. A csendet hallgatták ezen a reggel. Kimondhatatlan szavak szőttek szivárványt a lélek egére.
Útjelző, minden reggel, elsétált a létezés partjára, a világok végére, leült szélén és a semmibe lógatta lábait, úgy dudorászott, nézte a mélységet, és a mélység nézte őt. Ismerték egymást időtlen idők óta, mint ahogy két végtelen csak ismerheti egymást.
Egy öreg láma szavai jártak a fejében ezen a reggel.
” Harcosnak lenni annyi, mint Örökké úton lenni;
megtanulni valódi önmagunkat az élet minden pillanatában.”
Sok évszázadon keresztül, harcosként járta a világot. Ott volt Wounded Knee-nél, Osonó Halálként ismerték Japánban, majd egy duhaj életszakaszában, a hippi korszak emlékezetes alanyaként vonult be a történelem lapjaira.
Ennyi életálom, ennyi szerep, ennyi játék… mi jöhet még? Vajon meddig tart az örökké?
Útjelző, fiatalnak számított a maga alig tízezer éves korával. Azért is tűnt bohócnak, mikor mókás sapkájában rótta a kisváros utcáit, lélekben köszönve útszéli fáknak, madaraknak. Látta az élet ezer csodáját, úton volt, mindig úton.
Így morfondírozott magában, a világvégén, lábát lógatva.
Egy fehér sólyom libbent mellé.
- Legyen csodás napod Útjelző!
- Neked is legyen csodákkal teljes, Fehér Sólyom.
- Sólyom társaimmal szálltam egek burája alatt, harcoltam és éltem a vad sólymok életét, de úgy éreztem, valami más lakozik bennem. Kerestem a Nap mögött, Hold mögött, galambok szívében, de nem találtam. Tudtam, éreztem, hogy valahol, vár rám, és repültem éjszakákon-nappalokon át, fáradhatatlanul. Mi hozott erre? Talán egy Csillag. A fényt láttam messzi távolból.
- Hosszú életeken és rövid életeken át, hajszoltam a vágyak vörös ködét, hadakoztam ösztönlényem szellemharcosaival és arattam száz csatát, adtam száz halált, meghaltam és újraszülettem, ezerszer is már. Sosem tudtam, merre tovább és honnan érkeztem, bolyongtam sivatagban, éltem hegyekben, völgyekben. Most itt ülök, látod, a szakadék peremén. Ülök, és Te velem ülsz. Csak Te, meg Én.
- Útvesztő! Repülj velem, lépj, és ne félj, a szakadék illúzió csupán, mitől félsz?
- Már semmitől.
A magasság egybeforrt a mélységgel.