Csendes nap köszöntötte az óceánon hajózókat. Néhány
fátyolfelhő tarkította az ég kékségét, enyhén fújt a hűs szellő, játékos
delfinek kergették apróbb halak falkáit. Részeg kapitányok vezette hajók orra
vert tajtékot,az Útvesztő Luxus tengerjáró fedélzetén vidám társasági élet
zajlott, filozófusok és alkalmi vályogvetők vetették össze mérhetetlen tudások
mesteri fogásait, a győzelem legkisebb reménye és vágya nélkül.
Messziről ide hallatszott,ahogy éhes sirályok kergetik döglött halak millióit, távoli sziklákon szirének énekelték kedvenc dalukat, némi jazzes beütéssel: „Jöjj La Morte kedvesem, ölelj át végzetesen” címmel.
Útjelző vidáman szemlélte a távoli végtelent, olykor halkan felnevetett magában, mikor senki sem látta, és megmarkolta isteni dugóhúzóját, a pajkos istenek ajándékát.
Tökleves és frissen sült túrós puliszka illata bújt elő a hajó rejtek zugaiból, mennyország hangulatot hozva a zord hajófedélzetre. Régóta járta a Lét Óceán végtelen vizeit, tapasztalt hajósként csak kacagott a mélységi szenvedélyszörnyek legendáján, a mindent elsöprő vágy cunamikon, a zátonyra futó részeg kapitányokon, ismeretlen szigetek halálos énekkel csábító szirénjein. Ősz haja rövidre vágva egyfajta üzenet volt a világszámára: „gyere csak, úgy is én eszlek meg.”
Hajója túlélt ezer és egy vihart, ádáz kalózok hadakozását, vulkánkitörést és tengerárt, villámcsapást és atombombát is. Halkan duruzsolt a hajómotor, idilli napnak ígérkezett ez is, épp annyira unalmasnak, mint az összes többi, az elmúlt két évtizedben.
A jéghegyek messzire elkerülték, a zátonyok mélyebbre húzódtak jöttére, a viharok inkább elszeleltek, ha hírét vették érkeztének.
- Ajjaj! – sóhajtott Útjelző kapitány. – Hát semmi és senki sem akar végre a fenékre küldeni? Mi vagyok én? Valami rossz tréfa? Maga a Bolygó Hollandi?
La Morte, szokásos kávéját szürcsölte, kifogyhatatlan csészéjéből.
- Ugyan kapitány! Hisz melletted állok, ki tudna ártani neked?
- Így unalmas az élet, semmi küzdelem, semmi félni való, semmi veszíteni való, mi értelme így?
La Morte inkább mosolyogva szürcsölte feketéjét, értelmetlen kérdésekre minek válaszolni, mondogatta.
- Na jó, akkor ebédre fel! Tökleves és puliszka! Végre! A nap fénypontja!
Asztalhoz ült, ahol már várta őt Fehér Sólyom. Kanalak csörgése törte meg a csendet, Útjelző kapitányszemei elragadtatottan csillogtak s volt bennük valami pajkos vidámság.
- Nagyon eleven vagy ma! Mesélj! Mi jár abban a csavaros tökfejedben? – kérdezte Fehér Sólyom, kíváncsian, enyhe kihívással hangjában.
- Kaptam egy furfangos dugóhúzót… és lyukat fúrtam… csak az izgalom kedvéért.
Messziről ide hallatszott,ahogy éhes sirályok kergetik döglött halak millióit, távoli sziklákon szirének énekelték kedvenc dalukat, némi jazzes beütéssel: „Jöjj La Morte kedvesem, ölelj át végzetesen” címmel.
Útjelző vidáman szemlélte a távoli végtelent, olykor halkan felnevetett magában, mikor senki sem látta, és megmarkolta isteni dugóhúzóját, a pajkos istenek ajándékát.
Tökleves és frissen sült túrós puliszka illata bújt elő a hajó rejtek zugaiból, mennyország hangulatot hozva a zord hajófedélzetre. Régóta járta a Lét Óceán végtelen vizeit, tapasztalt hajósként csak kacagott a mélységi szenvedélyszörnyek legendáján, a mindent elsöprő vágy cunamikon, a zátonyra futó részeg kapitányokon, ismeretlen szigetek halálos énekkel csábító szirénjein. Ősz haja rövidre vágva egyfajta üzenet volt a világszámára: „gyere csak, úgy is én eszlek meg.”
Hajója túlélt ezer és egy vihart, ádáz kalózok hadakozását, vulkánkitörést és tengerárt, villámcsapást és atombombát is. Halkan duruzsolt a hajómotor, idilli napnak ígérkezett ez is, épp annyira unalmasnak, mint az összes többi, az elmúlt két évtizedben.
A jéghegyek messzire elkerülték, a zátonyok mélyebbre húzódtak jöttére, a viharok inkább elszeleltek, ha hírét vették érkeztének.
- Ajjaj! – sóhajtott Útjelző kapitány. – Hát semmi és senki sem akar végre a fenékre küldeni? Mi vagyok én? Valami rossz tréfa? Maga a Bolygó Hollandi?
La Morte, szokásos kávéját szürcsölte, kifogyhatatlan csészéjéből.
- Ugyan kapitány! Hisz melletted állok, ki tudna ártani neked?
- Így unalmas az élet, semmi küzdelem, semmi félni való, semmi veszíteni való, mi értelme így?
La Morte inkább mosolyogva szürcsölte feketéjét, értelmetlen kérdésekre minek válaszolni, mondogatta.
- Na jó, akkor ebédre fel! Tökleves és puliszka! Végre! A nap fénypontja!
Asztalhoz ült, ahol már várta őt Fehér Sólyom. Kanalak csörgése törte meg a csendet, Útjelző kapitányszemei elragadtatottan csillogtak s volt bennük valami pajkos vidámság.
- Nagyon eleven vagy ma! Mesélj! Mi jár abban a csavaros tökfejedben? – kérdezte Fehér Sólyom, kíváncsian, enyhe kihívással hangjában.
- Kaptam egy furfangos dugóhúzót… és lyukat fúrtam… csak az izgalom kedvéért.
- Te! Hát… tudod mit?
- Az életben vannak nagy döntések, melyeket sokszor, nagyon sokszor fél meglépni az ember, a végeredmény pedig az a semmitmondó és csalódottsággal leélt (?) élet, amit oly sokan tapasztalnak. A bátrak, kiugranak a semmibe. Ismerek egyet a bátrak közül...
- Az életben vannak nagy döntések, melyeket sokszor, nagyon sokszor fél meglépni az ember, a végeredmény pedig az a semmitmondó és csalódottsággal leélt (?) élet, amit oly sokan tapasztalnak. A bátrak, kiugranak a semmibe. Ismerek egyet a bátrak közül...
- Én is!
- Félsz? Mondd csak, ha igen. Hallottam egy dalt, így szólt:
- Félsz? Mondd csak, ha igen. Hallottam egy dalt, így szólt:
Itt senki nem segít neked.
A hajó süllyed, ugorjunk,
Ne félj."*
Csobbanás hallatszott. Az Útvesztő Luxus tengerjáró, végre elmerült a habok közt, utoljára még búcsúzóul felharsant a ködkürt, a hajóharang és vidáman dorombolt a vasmacska.
Ahol az óceán összecsapott fejük felett, ezerszirmú, hófehér lótuszvirág emelkedett a víz fölé.
*Esti Kornél zenekar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése