2016. február 29., hétfő

Életfélelem



Csendesen szemerkélt az eső. A nap, csupán a felhők felett ontotta melengető sugarait, fázósan bújtak össze a madarak, ereszek alatt, falak repedéseiben. Néha pislogtak az égre fel, vajon lesz-e még tavasz, eljő-e a kikelet napja, véget ér-e a szürke félhomály? Az Útvesztő kolostorban, csupán Cicó mester horkolása hallatszott. Kedvenc székén aludt, orrát Útjelzőhöz érintve, álmodott. Érezte illatát, érzését, jelenlétét, és elárulom, barátja székét sajátította ki, pulóverén feküdt, mintha csak belébújt volna, mintha csak Cicó, az Útjelző lett volna. Dorombolt álmában. A világ vele együtt dorombolt.
La Morte, szokásához híven csendben iszogatta forró, csokival feljavított kávéját.
-
Ó élet íze a számban, képzelet, álom, a csokoládé boldogsága.
Útjelző nem hitt a fülének,La Morte romantikus hangulatba került. Talán a tavasz tehette, talán a csoki kockák, melyek úgy oldódtak fel, akár az emberi élet, az idő óceánjában.
Halk neszezés érkezett az ajtó felől. Mintha szél simogatta volna a bejáratot, fűzfaággal, zsálya levéllel, madártollal.
- Bújj be, bárki is vagy, ember, avagy démon, szívesen látlak!
Egy cica lépett be.
- Szia Útjelző! Gina vagyok, egyszerű cica, sem ember, sem démon, sem álom, sem képzelet, csupán egy cicalány.
Cicó Mester csupán fülét mozgatta,s közelebb bújt barátjához,jelezve,segít,ha egyedül nem bírna el egy cicalánnyal a Vén Bohóc.
- Mit szeretnél, Te Cica Lány?
- Kérdezni.
Reggel arra ébredtem, nem ízlik már a tonhal saláta, a csirkemáj, a parmezános-lekváros kenyér, így nyugtalanná lettem, vajon mi lehet velem? Talán a hosszú tél ártott meg, vagy az Élet lopózott bőröm alá? Mondd meg Te, Vén Bohóc, de igazat szólj, mert kikaparom a szemeid! Ó, bocsánat, azt akartam mondani, szeretném, ha válaszaiddal andalítanál.
- Aki azon agyal, hogy miért ébredt fel
reggel, ki is ő, mi ez, mi körbe vesz, melyet életnek nevezünk, annak számára a szardínia, többé nem olajos és nem sós, hanem egyszerűen egy kérdés: a „mi ez?” kérdése lesz.
- Álom ez! Vagy képzelet! Egyre megy! Ugyanaz és mégsem! Mindegyik alom, szerintem.
- Mondd csak Cica Lány, aztán fázni szoktál-e?
- Van bundám, meleg, miért is fáznék, bár reszketek.
- Takaród miből van? Szőrből vagy szóból?
- Kötözködsz velem Bohóc! Álom vagy Te is, képzelet, fantázia, Én álmodlak Téged is, világomban így van helyed. Isten álmodja az Életet,Engem,Téged, Cicó Mestert, és La Morte is álom csupán,vízió, tele van vele a fejed, ugye? Képzelődsz, lázálmod az életed, kivel beszélsz most?
- Szavaid púderként szállnak, felhőtakaróként, persze, hogy nem fázol fagyos éjjelen. Szövegtakaró. Egy kérdés van csupán: ki az álmodó?
- Kanyarogsz Bohóc, homokot szórsz, miért?
- Álomról beszélsz, fantázia világról, az élet, Ez? Érzed-e a kávé illatát?
- Álmomban minden jó, minden szép. Álmomban az Élet nagyszerű, bármit megtehetek, én vagyok ura álmaimnak. Álmomban Én vagyok Jézus, Én vagyok Buddha, álmomban nem csípnek bolhák, és ebédre halas a csokis fánk, és nem fáj, ha kalitkám egy ócska kartonpapír doboz, tej helyett italom, esővíz. Nem félem a Halált, mert álom Ő is.
- Az Élettől félsz, Cicám. Az Élettől. Gyógyír van rá, ha szeretnéd. Ha valóban szeretnéd.
- Mi lenne az? Kíváncsivá tettél!
- Jöjj, mutatom…
Ó élet íze a számban, képzelet, álom… kávé illata, ha megérint, nem jön több bűvös éj.

2016. február 27., szombat

Rém életálom



La Morte figyelte barátja álmát. Nézte, ahogy izzadva, verejtékezve, lázasan hánykolódik puha párnáin. Kockás takaróját megigazította rajta, hűvös csókkal illette homlokát. Néha, mikor szeme kipattant egy-egy pillanatra, látva az értelem halvány fényét bennük, kávéval kínálta. Mit tehetett volna többet? Öreg barátja, önként ment a létálom útvesztőibe.
A kertben rigók vigyázták az évszakok rendjét, okos szemükkel pásztázva a bokrok alját. Legalább a világban legyen rend, vallották. Ezzel a véleményükkel egyet értett milliónyi tulipán, jácint és nárcisz, a fák, egyetértésük jeléül zöld levelekkel integettek a messzi távolban ballagó tél után. Tavasz tündér, didergősen sétált a kihalt mezők felett, türelemmel várta a világ ébredését, megunhatatlanul. Számtalan küldetéssel háta mögött, számos szépségversenyt nyerve, szeleburdi vidámsággal simogatta a fagyott földeket, fagyott lelkeket.
Cicó, barátja izzadt teste mellé bújt, takarója alatt, éreztetve barátját, nincs egyedül a rémesnek tűnő, minden logikától mentes rém-élet álmában. Átvette volna helyét szívesen ebben a bohóc komédiában, de hát ígérete kötötte.

-Most csak én megyek le az álomba, Cicó mester. Ígérd meg, bármi is történik, csupán megfigyelő maradsz.
- Miau! Ígérem!
- Utam nehéz lesz, tele fájdalommal, bánattal, halállal, elmúlással és tengernyi púder szöveggel.
- Ó jaj! Útjelző! Miért veszed magadra ezt a terhet? Ezt a kínt! Tengernyi szenvedést és ócska fedő sztorik porhintését?
- Tanulni vágyom, Cicó mester. Tapasztalni, magasztost és útszélit, felemelőt és rombolót, édeset és kínkeservest. Valami űz, valami hajt, vonz és csábít! Mennem kell, vár a rém-létálom, húz az örvény, Adieu
Maître Cicó! 
- Adieu Maître Marqueur !

Cicó remegett az izgalomtól, látta barátja kínjait, rángatózó testét, hallotta kiáltásait, ahogy La Morte segítségét kéri, Cicó segítségét kéri, de ígéretük kötötte őket. Még La Morte is igéretet tett.

- Érdekes dolgot kérsz tőlem Marqueur ! Segítsek Neked,de nem hozlak vissza,ha könyörögsz érte,akkor sem – nagyot kortyolt kávéjából, tekintetét bögréjébe mélyesztette, élvezte a felszálló párákat,illatokat, magában abszolút hülyének nevezte agg barátját – hát legyen ! Ígérem,akkor sem hozlak vissza rémálmodból,ha valaki levágja az a buta tökfejedet.
- Köszönöm !
- Annyit megteszek viszont, hogy emlékezhetsz rám, La Morte-ra. Minden csésze kávé, Rám fog emlékeztetni,arra,hogy egyszer véget ér a szenvedés, de csak akkor,
tengernyi púder szöveged mélyén rálelsz valódi okára szenvedésednek,már, ha eljutsz odáig. Addig bizony én hagyom, hogy homokozóst játsz a kis műanyaglapátoddal, port hints Önmagad szemébe és sírdogálj, mert fáj.


Útjelző ült a homokozó szélén, bambán nézte kezében a kis, műanyaglapátot. Valamire emlékeztette. A tavaszi szél, kávéillatot hozott felé.

2016. február 26., péntek

Útelágazás



Hosszú volt a tél. Hó nélküli, latyakos, sáros, szürke, de meleg szobákban halkan duruzsolt a kályha, melegét ontva boldogokra, boldogtalanokra, kóbor cicákra és aranyhalakra egyaránt. Ázott rigók, okos szemükkel áldották mindennapi gilisztájukat, áldott emberek köszönték meg aznapi életük apró morzsáit. Tavasztündér kérette magát,mint kamaszlányok, az első csók előtt, a fák érezték bizsergető szenvedélyének érintését, az ég kékje kacagva fénylett, szellő gyerekek pajzán vicceket súgtak a járókelők fülébe. Lyukas cipőjén ki-be járt a pocsolyák vize, kopott ruhája hűségesen követte, így bandukolt Útjelző, míg egy nap, mely épp annyira érdektelen volt, mint érdekes, útelágazáshoz ért.
- Nahát! – mondta, elővette szemüvegét, hogy jobban lássa,az orra előtt álló cölöpre vert táblán olvasható,épp csak odavetett üzenetet:
” Mehetsz jobbra,mehetsz balra, amerre látsz,Te marha!”
- Na,ez jól hangzik- kuncogott magában. Szép kerek üzenet, bár kissé tágas, mint nadrágzsebemben a megértés. Valaki jöhetne magyarázatot adni…
- Na, te marha, magyarázat kell? – La Morte haláli mosolyával állt az út mellett. Bögréjében, szokás szerint friss kávé gőzölgött, csipetnyi fahéjjal, kardamommal, leheletnyi narancshéjjal bolondítva.
- Egyik úton hív a világ, a csillogás,a fények, olyan jelentéktelen dolgok,mint karrier,pénz,és mindaz,amit megvehetsz a pénzedért.
A másikon a csendes remeteség, elvonultság, napkelték és napnyugták csodája, a végtelen szabadság illúziója, a termékeny magány ígérete, őszi lombok alatt végső elnyugvás deres álma.
A harmadikon a kispolgári lét, a család, a hovatartozás érzésének andalító mézesmadzagja, jó férj lehetel, akár apa is, nagyapa, majd kihűlt test egy elfeledett kórház, bűzős kórtermében.
- Három lehetőség? Ennyi csak az Élet? La Morte! Ugye ez csak rossz poén? Ez így nem lehet igaz! Könyörgöm, mondd, hogy van más is, az Isten morbid humora földre taszít, nevetnék, de ezen már nem lehet! Látom mosolyod, üres szemeidben a fényt és érzem kávéd illatát! Na mi van! Meg se kínálsz?
La Morte, elővett egy bögrét, kockás leple alól. Friss kávé gőzölgött benne.
- Melyik utat választod hát?
- A kávé útját. Na add már ide!
Az útelágazás semmibe veszett ebben a pillanatban.

2016. február 8., hétfő

Itt jártam



Lehullnak
Földre hulltak
Bilincseim

Állok pőrén
Mi ez?
Mi az?
Ki ez?
Ki az?

Ártatlan
Arccal
Szemben
A Nappal
Árnyékom
Hová tűnt?

Tavasz
Jötte
Itt
Vagy
Ott
Hol
Talál

Emlékezz
Egyszer
Itt jártam