Életfélelem

Csendesen szemerkélt az eső. A nap, csupán a felhők felett ontotta melengető sugarait, fázósan bújtak össze a madarak, ereszek alatt, falak repedéseiben. Néha pislogtak az égre fel, vajon lesz-e még tavasz, eljő-e a kikelet napja, véget ér-e a szürke félhomály? Az Útvesztő kolostorban, csupán Cicó mester horkolása hallatszott. Kedvenc székén aludt, orrát Útjelzőhöz érintve, álmodott. Érezte illatát, érzését, jelenlétét, és elárulom, barátja székét sajátította ki, pulóverén feküdt, mintha csak belébújt volna, mintha csak Cicó, az Útjelző lett volna. Dorombolt álmában. A világ vele együtt dorombolt.
La Morte, szokásához híven csendben iszogatta forró, csokival feljavított kávéját.
- Ó élet íze a számban, képzelet, álom, a csokoládé boldogsága.
Útjelző nem hitt a fülének,La Morte romantikus hangulatba került. Talán a tavasz tehette, talán a csoki kockák, melyek úgy oldódtak fel, akár az emberi élet, az idő óceánjában.
Halk neszezés érkezett az ajtó felől. Mintha szél simogatta volna a bejáratot, fűzfaággal, zsálya levéllel, madártollal.
- Bújj be, bárki is vagy, ember, avagy démon, szívesen látlak!
Egy cica lépett be.
- Szia Útjelző! Gina vagyok, egyszerű cica, sem ember, sem démon, sem álom, sem képzelet, csupán egy cicalány.
Cicó Mester csupán fülét mozgatta,s közelebb bújt barátjához,jelezve,segít,ha egyedül nem bírna el egy cicalánnyal a Vén Bohóc.
- Mit szeretnél, Te Cica Lány?
- Kérdezni. Reggel arra ébredtem, nem ízlik már a tonhal saláta, a csirkemáj, a parmezános-lekváros kenyér, így nyugtalanná lettem, vajon mi lehet velem? Talán a hosszú tél ártott meg, vagy az Élet lopózott bőröm alá? Mondd meg Te, Vén Bohóc, de igazat szólj, mert kikaparom a szemeid! Ó, bocsánat, azt akartam mondani, szeretném, ha válaszaiddal andalítanál.
- Aki azon agyal, hogy miért ébredt fel reggel, ki is ő, mi ez, mi körbe vesz, melyet életnek nevezünk, annak számára a szardínia, többé nem olajos és nem sós, hanem egyszerűen egy kérdés: a „mi ez?” kérdése lesz.

- Álom ez! Vagy képzelet! Egyre megy! Ugyanaz és mégsem! Mindegyik alom, szerintem.
- Mondd csak Cica Lány, aztán fázni szoktál-e?
- Van bundám, meleg, miért is fáznék, bár reszketek.
- Takaród miből van? Szőrből vagy szóból?
- Kötözködsz velem Bohóc! Álom vagy Te is, képzelet, fantázia, Én álmodlak Téged is, világomban így van helyed. Isten álmodja az Életet,Engem,Téged, Cicó Mestert, és La Morte is álom csupán,vízió, tele van vele a fejed, ugye? Képzelődsz, lázálmod az életed, kivel beszélsz most?
- Szavaid púderként szállnak, felhőtakaróként, persze, hogy nem fázol fagyos éjjelen. Szövegtakaró. Egy kérdés van csupán: ki az álmodó?
- Kanyarogsz Bohóc, homokot szórsz, miért?
- Álomról beszélsz, fantázia világról, az élet, Ez? Érzed-e a kávé illatát?
- Álmomban minden jó, minden szép. Álmomban az Élet nagyszerű, bármit megtehetek, én vagyok ura álmaimnak. Álmomban Én vagyok Jézus, Én vagyok Buddha, álmomban nem csípnek bolhák, és ebédre halas a csokis fánk, és nem fáj, ha kalitkám egy ócska kartonpapír doboz, tej helyett italom, esővíz. Nem félem a Halált, mert álom Ő is.
- Az Élettől félsz, Cicám. Az Élettől. Gyógyír van rá, ha szeretnéd. Ha valóban szeretnéd.
- Mi lenne az? Kíváncsivá tettél!
- Jöjj, mutatom…
Ó élet íze a számban, képzelet, álom… kávé illata, ha megérint, nem jön több bűvös éj.