Éberség

Úgy lépett be a március, mint szende szűzlányok, nászuk szobájába. Elsőre könnyei áztatták a földeket, majd a hosszú éjjel után, sugárzó mosolyával szárítgatta azokat. Örvendett a létezés, és áldották nevét, az élők, a fázósak, az ázottak, az erdei őzek és üregükben a nyulak, duzzadni kezdtek a bimbók, egyedül Cicó aludt békésen továbbra is kedvenc székében, öreg pulóverén, fejét Útjelzőhöz érintve, hogy érezhesse közelségét. Álmában mosoly ült arcán, vajon miről álmodhatott?
Csipkerózsika meséjében,a királylány aludta évszázados álmát, de sosem vetődött fel a kérdés,vajon miről álmodott közben? Cicókról, királyfikról vagy talán más lányok szerelméről? Esetleg a nagy, szent és mennyei finomságú csokis fánkról?
- Már megint hol jár az eszed, Te Kurafi! – La Morte, minden gondolat és álom ismerője, ma reggel csupán a lehető legjobbat szerette volna elérni barátjánál,hogy végre felébredjen. Orra alá dugta gőzölgő csészéjét.
- Szeme sem rebben, oly régóta álmodja színes álmait, álompillangóival van tele már az összes pókháló, mit tehetnék még érte? Haláli kávém illata, csupán orrcimpáját remegteti meg,álmában mosolyog, mit tegyek?
- Talán próbálkozz egy csokis fánkkal – szólalt meg Csenrézi az ajtóban állva.
- Jól hangzik. Sajnos az utolsó fánkot elmajszoltam már…
- Hoztam. Azért van ezer szemem, hogy lássam, mire van szüksége, aki álmodik, és azért van ezer kezem, hogy legyen fánk, csokis keksz, s marad kéz, mely simogat, mely támogat, mely átölel.
Álmában megrezdült, talán e szavak hallatán, vagy megérzései vezették. Szeme résnyire nyílt, az áradó fény kissé vakította még, felült ágyán, nyújtózkodott, ahogy Cicótól látta, majd kerek szemekkel nézett szét szobájában. Szavak nélkül is megértették egymást. Kávé, fánk és csendes majszolás töltötte be a teret. A létezés örömünnepet ült, Cicó pedig, mi mást tett volna, lévén a legbölcsebb mindannyijuk között, mélyen aludt öreg pulóverén elfeküdve.
- Tudjátok, most így, végre, ráébredtem, miért is kelek fel minden reggel, mi az élet értelme, eleje és visszája. – szólalt meg elsőként Útjelző.
- Mi lenne az? A végső válasz, a mindent elsöprő Nagy Nemes Igazság? – La Morte huncut mosolya többet árult el szavainál.
- Miért? – Kérdezte Csenrézi, csilingelő kacagását visszafogva.
- Egy csokis fánkért. Azért kelek fel minden reggel. Egyetlen fánk túlmutat ezerév bölcsességein, szent írásokon és nagy tudású mesterek kommentárjain, bölcseletein és agyatlan agymenésein. Egyetlen fánk,vagy legyen az bármi,ami ízével,megjelenésével, hatásával kizökkent az álomból, éberré tesz. És az Éberség, mint kő a farmert, úgy koptatja le a felesleget. Mi felesleges? Minden, amit hátizsákunkba tettünk életek során. Hordjuk, visszük, életek során por lepi be azt, amint önmagunknak kezdtünk el nevezni. Csak gyűlik, gyűlik. De mikor észreveszed, kopni kezd. Van, akik szerint leteheted egy pillanat alatt. Csapda mondat ez, fiataloknak, hogy legyen miért ugrálniuk.

- Én is voltam fiatal…ugráltam és játszottam kaszámmal,kedvenc játékom volt az Arató Ünnep – imigyen emlékezett ifjúkorára, La Morte.
- Én még mindig fiatal vagyok, és ezer kezemmel ezer dolgot teszek, ezer szememmel ezerszeresen éber vagyok… és ugrálni jó! Játszani, lelkesedni, felfedezni, útra kelni, hátizsákom mégis könnyű!
- Könnyű Neked Ezerszemű Buddhája a Létnek. Jómagam, és mások is, teletömjük zsákunk, s abban bízunk, majd csak kilyukad, kipereg belőle a sok kacat.
Cicó mester nem bírta tovább az agymenést. Felnézett a díszes társaságra, hunyorogva mosolygott, majd kiballagott a tavaszi, melengető napfényre, arcát a kora tavaszi fénybe mártotta és csak kacagott, kacagott és vele együtt nevetett a Létezés.