Az Élet

Esős napra ébredt. Kinézve, első gondolata az volt, lehetne napsütés, mint tegnap. Elvégre tavasz van, ünnep, húsvét, sonka illat és nárciszok, jácintok és mohó horgászok hada a vízparton, újra. Ébredő erő, pattanó rügyek, a szerelem hívása, mélyről előtörve, megállíthatatlanul, döngicsélő méhek és újszülöttekről szóló álmok évszaka. A kályhák is ritkábban melegednek már, inkább csak esténként ontják füstjüket, erősen akadozva, miért e tengernyi láng, fahasogatás, mikor végre lekerült már a nagykabát?
Cicó az ablakból figyelte a világot, jól lakottan, elégedetten pihent, fél szemét az udvaron tartva,meggyfán ülő vadgalambbal szemezve. A kukacok is törekedni kezdtek, persze nem holmi Buddhaságra, csupán az Élet hívta őket újra táncba,a hosszú tél után. Örömtánc ígérete zengett a fák között, az égen át, arcára mosolyt festett a Nap, csipkét horgolt éjjel fűre a Hold, énekeltek a csillagok, fiatalabban surrantak a folyók.
- Mondd, La Morte! Te, mint az Élet nagy tisztelője, mit gondolsz az Életről, a Világról?
- Tisztelem Őt. Bármily érdekesen is hangozzék e mondat tőlem. Tudod, Öreg Csataló, nincs más Valóság, csupán az Élet maga.
- Mi? Úgy beszélsz, mint valami misztikus halandzsába gabalyodott guru. Érthetőbben esetleg?
- Az Élet: mindenhol és mindenkor jelen van. A kőben, a jelenségekben, a szélben és tenger hullámában, az érző lényeket alkotó nehéz energiákban, a fizika törvényeiben. Az Élet, mind ez egyszerre, túlmutat bármiféle isten képen.
- Magad ellen beszélsz… hisz a Halál, Te magad, hogy lehetsz Élet is?
- Nincs más, csak az Élet. Persze, milliárdnyi nevet lehet aggatni rá, folytonosan megnyilvánuló jelenségeire, mint az időre, emberre, világra. Én, a Halál, én is Az vagyok. Az örök pillanat egyetlen megdermedt képe, illúziója.
- De hát, akkor, ha az Élet minden jelenség maga, mi értelme ennek az egésznek? Hisz sosincs így vége, sem tanulásnak, sem tapasztalásnak, sem szenvedésnek, sem vágyaknak, hol van hát a Nirvána? A mennyország?
- Az élet, meg minden, túl van lihegve. Ezért bonyolult. Hogy miért érdemes mégis „élni” akkor, ha sosincs vége? Talán ezekért:
Néha, ha csak pillanatokra is, de átérezhessük a hovatartozás, az összetartozás boldogságát.
A segítő, a szamaritánus boldogságát, a vakmerő a kaszkadőr boldogságát, az intellektuális, értelmi felismerések, megértésének boldogságát

A béke boldogságát.

Az elégedettség, a hála érzését.

A szerelem, az anyaság, apaság boldogságát

És ha felbukkan az árnyék… annak is lehet örülni… mint a csokis keksznek.
- A csokis keksz, ó La Morte! Hisz megértetted!
- Mindig is értettem, Öreg. Hisz csupán annyit akartál mondani:
’ Mikor beleharapsz egy csokis kekszbe, vagy bármi másba, ami elbűvöli érzékeid és kizökkent a gondolatok mókuskerekéből, akkor, abban a pillanatban hol vannak borús gondolataid? A jövőtől való félelmeid? A múltból fakadó fájdalmaid? Mikor beleharapsz, magadban így érzed akkor: basszus! Ez nagyon jó! És nincsenek kommentárok, sem tervek, sem elképzelések. Ez a pillanat ereje. A pillanatban nincs élet, halál, sem kérdések, sem válaszok. A pillanatban értelmét veszti az idő fogalma. A pillanat ereje megmutatja, hogy az idő, mint lineáris, változó, folyamszerűség, nem létezik. A pillanat időtlenségét próbálja tágítani a sok technika, meditáció, jóga gyakorlat, zene, művészet. Minden cselekedet erre irányul, a pillanat erejének megtapasztalására.’
Csupán ennyit akarsz mondani a csokis keksszel. Egyszerű ez.
- Hogy mondhatnám érthetőbben?
- Sehogy. Légy magad a csokis keksz. Mint ahogy Jézus maga lett a szeretet, a megbocsátás. Ahogy Buddha maga lett a szavak nélküli megértés.
Kávé illata szállt, és nárciszok, jácintok illata, dorombolás hallatszott az ablakból.