Jézus

„Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!"

Borús nap volt aznap. Az eső szomorúan csepergett, apró folyásokként szaladtak a vízcseppek, patakká gyűlve, egyesült erővel, majd a hegy lábához érve eltűntek a homokban. Tömeg közeledett, szedett-vedett népség, öregek és fiatalok, bölcsek és kevésbé okosak. Feszült várakozás érződött, valami állati izgalom, mint mikor vér szagát érzik farkasok, hideg erdők mélyén. Ezer sebből vérezve, keresztet cipelt egy ember. Kísérői, sajnálták, de nem tehettek érte semmit, adni kellett a látszatra, a kisereglett emberekben munkált a „de jó, hogy a másik járt így” érzése. Így volt ez régebben is, egyesek tudták,két évezred elteltével sem lesz másabb a helyzet. Nehéz kereszt volt. Súlyos, törte vállát, nyomta hátát, vér és izzadság cseppent szemeibe, szomjúság gyötörte, fáradt volt.
- Már csak pár lépés és megpihenhetek. Vajon milyen lesz? Annyit beszéltem róla, most megtapasztalom. Már nem tart sokáig. Tudtam, hogy így lesz, megmondtam előre. Most mégis, itt vagyok, egyre nehezebb. Ők maradnak még, holnap is csípik a legyek lábukat, éheznek és fáznak, szenvednek tovább, gyermeket nemzenek, nevelnek, harcolnak, betegednek, szerelembe esnek, hallgatják majd az utánam jövőket… miért?
Egyre erősebben tűzött a Nap. Fáradtak voltak a katonák, sokszor megtették már az utat, hegyre fel, majd le. Napi rutin, kissé unták is. A tömeg mindig ugyan az, az arcok összefolytak előttük, mint ahogy a napok is. Most mégis, valami megmozdult lelkük mélyén. Volt valami ebben a mostani emberben. Szemeiben nyoma sem volt lázadásnak, gyűlöletnek, kétségbeesésnek vagy félelemnek. Fáradtság, és ha mondani lehet ilyet, derűs kíváncsiság sugárzott tekintetéből, lényét valamiféle békés aura lengte körbe.
- Amint letelik a mai szolgálat, leiszom magam végre.
- Megyek veled én is, Barabásnál nagyon jó bort kapni, és nő is van…
- Én kihagyom most, nem tudom, mi van velem, csupán feledni vágyom ezeket, az arcokat, a verejték és ürülék bűzét, a félelem húgyszaga beleívódott a bőrömbe, ezen az isten háta mögött porfészekben senyvedni, már tele a tököm az egésszel.
Végre felértek a hegyre. Kalapács, szögek,rutin. Az emberek lélegzetvisszafojtva nézték.
Az elítélt, lefeküdt,kitárta karjait, és így szólt:
- Tegyétek a dolgotok. Verjétek át kezem és lábam szöggel, feszítsetek meg. Így akarom. Ez a dolgotok, az életben. Ez a parancsotok, ezt cselekedjétek, majd menjetek, igyatok egyet a lelki üdvömért. Nem haragszom rátok.
Mikor felemelték a keresztre feszített embert, a tömeg csendesen bámulta. Nem értették, hová lett a szórakozás? A másik kínjainak gyönyörködtető mámora? Ki ez az ember, aki úgy tekint le rájuk a halál kapujából, mint szívélyes házigazda tekint vendégeire? 
- Ne haragudjatok rám, amiért nem vagyok szórakoztató számotokra. Én sem haragszom rátok, amiért ide szegeztettetek engem, kínok kínjával halni meg. Így kellett lennie, szavaim bárki utánozhatja, másolhatja, tetteimmel igazolom most tanításom. Sok tanító jön majd közétek, szeretetről beszélnek majd, megbocsátásról. Rám hivatkoznak majd. Utolsó leheletemmel átlépek a szavakon, átlépek élet és halál illúzióján, lássátok, íme az Ember! Túl szavakon, tetteken, szenvedésen, érzéseken és gondolatokon, az Ember túlmutat holmi káprázatokon, túl a képzelt isteneken, szenvedélyeken. Kinek van szeme, lássa, kinek van füle, hallja, kinek értelme van, értse.
Ezzel, szelíden, utolsót sóhajtott, ajkán mosollyal nézett le az előtte álló csendes tömegre. Utolsó szavai ezek voltak:
- Legyetek áldottak.