Angyalok és ördögök

Lassan, mégis ütemesen haladt, az út menti fák árnyéka zebra csíkokkal színezte, vagy zongorabillentyűkhöz tette hasonlatossá, fény és árnyék, váltotta egymást, amerre járt. Pici, a kölyök puli kutya, emlékezett rá egészen fiatal korából, lelkesen szaladt elé, loboncos szőre alól alig látva pislogott, hozzá bújt, szinte aléltan élvezte, ahogy simogatta. A többi kutya érdeklődve nézte, Pedro, aki tavaly még megharapta, most tisztes távolból, megbánást tanúsítva bámulta, irigykedve Pici kutyus élményét. Csupán az eresz alá aggatott lopótökök hallgattak továbbra is, miközben a létezés ezer hangon énekelte: ez sem, az sem, mégis itt, mégis ott. Kapirgáló tyúkok, a zene ütemére lépve csipegettek, ifjonti zöld hajtásokat, ébredő bogarakat, ki mire lelt a porban. Kacagva köszöntötték a délutáni napfényt a fák, levelekkel, körömnyi orgonavirágokkal köszöntve a Napot, a Tavaszt, a Húsvétot, ami idén meglehetősen korán érkezett, hisz még csak március volt.
- Gyere be! Isten hozott!
- Az hozott, vagy valami hasonló.
- Bort? Pálinkát?
- Bort. Az, jó lesz.
- Fehér, vörös, vagy rozé?
- Rozét kérek. Valahogy illik a tavaszhoz.
- Női bor, a rozé, azt mondják.
Poharak kerültek elő, egy üveg rozé, címke nélkül, bennfenteseknek készült, minek hát a reklám, a jó bor, ahogy a jó ember is, kóstolva adja ki ízét, messziről látszik már, érdemes-e magunkévá tenni. Fény felé tartva, aprókat körözve a pohárral, engedték felszállni az illatát, aprókat kortyolva élvezték cseppjeit, körbeforgatva, szájpadlásukra terelve, majd vissza, hosszan csengő harmóniájában olvadva ültek, csendben. Szemükben csillogott az öröm, a feltámadás ünnepének, az új kezdetének, egyszerűen a létezésnek öröme.
- Angyalok készítették. Azért ily nemes e nedű.
- Angyalok… igen, idefelé jövet, figyelve a fény és árnyék váltakozásait, azon agyaltam, vajon valóban léteznek angyalok, ördögök?
- Léteznek, fiam.
- Igen, erre jutottam magam is, de különbséget nem látok köztük.

- Az ördög is angyal, csak épp más a természete. Úgy áradtak ki a létezés kezdetekor, mint bárki más, aztán az angyalok egy része, bátrabb volt a többinél, szerették volna megízlelni az örömöt, bánatot, szenvedést, mámort, a jó bort, a finom ételt, a napfény melengetését, egy csodás szempár mélységét, az érintést, meghitt együttlétet, tűz melegét. Ők lettek az ördögök. A többi angyal, kissé egyhangú maradt, emberi szemmel nézve szenvtelen, kissé hűvös, távolságtartó, rejtőzködő.
- És miképp lett az ember? Mi az ember? A jó ember vagy rossz ember?
- Az ember, csupán az egyensúly, egy kapu, lehetőség az egybeolvadásra, egyes megfogalmazások szerint létra a mennybe. Nincs jó vagy rossz ember, mint ahogy nincs jó vagy rossz angyal sem. Csupán a kezdetek óta, minden érintett a maga reklámjával van elfoglalva, az ember is, innen ered a jó és rossz meghatározása. Mindenki eldöntheti, éppen melyik reklámnak dől be, az időtlenség végtelen folyamában.
- Menny és pokol, akkor mi fán terem?
- Nézőpont kérdése csupán, miképp éled meg a végtelent. Az egybeolvadás pillanataiban, emberként, értelmét veszti a kettősség milliónyi árnyalata. A többi napokon, pedig hol így, hol úgy láthatod, ugyanazt.
Rozét ittak, könnyed, borostyán színű életízt, az úton felváltva követte egymást, fény és árnyék. Akár a zebra csíkok. Ezer szólamban dalolt a Tavasz, önfeledten.