Csokis keksz szutra

A zöldellő bambuszok komótosan hajtották fejüket a fáskamra tetejére, enyhe árnyékot nyújtva Cicónak, aki rettentő sok szabadidejének egy részében szívesen feküdt árnyas fák alatt. Szemét lehunyva, fülét alapállásba helyezve, vidáman álmodta macska létének perceit, élvezve az Útvesztő dojo vendégszeretetét, simogatását, változatos menüjét.
Szellő cirógatta finom, fényes, selymes szőrét, rózsaszín orrocskája baba varázst kölcsönzött öreg, viharok tépázta orcájának. Lényéből béke, rendíthetetlen nyugalom, életöröm sugárzott.
A közelben motoros fűrész dolgozott, szaporán hullott az akác forgács, háttérzajként üvöltött a mulatós zene, Cicót azonban semmi sem tudta kizökkenteni meditatív csendjéből.
La Morte, a tavaszi nap melegét élvezve, friss kávét tett fel főni, zsíros tejszínt készített elő, Útjelző pedig csokis kekszet hozott. A kávé zamata kitöltötte a teret, krémessége simogatta torkukat, érzékeik macskaként doromboltak a gyönyörűségtől. Miért pont csokis keksz? – kérdezte szokott derűjével, La Morte.
- Mert az finom. Meg szeretem is. Kinek mi jön be. Aki sósat szeret, annak azt mondanám, pogácsa, vagy sós kifli, édeseknek tábla csoki, ínyenceknek csokis keksz.
- Lehetne kávé? A kedvemért?
- Lehetne. Nem a kekszen, vagy a kávén van a hangsúly Ősöreg Barátom. Egy filmben hallottam, ha a Holdra mutatnak, ne a mutató ujjra figyelj…így van ez a keksszel is. A keksz, vagy kávé, csupán egy ürügy, egy eszköz. A lényeg, amit közöl, a pillanat varázsa.
- Hisz erről beszél mindenki, legyen akár buddhista, taoista vagy turista.
- Igen, épp ezt mondom. Beszélnek róla, de a pillanatot leírni hogyan is lehetne? Mondjam azt: Volt! Nincs! Ennyi!? Ki értené meg? Mondjam azt: a pillanat, itt és most, gyerünk-gyerünk, hipp és hopp? Ki értené?
- Miért kéne érteni? Sokkal egyszerűbb…
- Igen. Sokkal.
Hallgattak. Mit is mondhattak volna egymásnak, amit ne hallottak volna már másoktól? Amit ne olvashattak volna szent iratokban, a világ minden tájáról? Nézték Cicót, amint füle sem rezzen a hangzavarban, ahogy a napfény táncol selymes szőrén és feledték a számtalan tanítást, magyarázatot és kommentárt, szent könyveket és meditációval töltött órákat.
Egy hétköznapi macska, önmagában megmutatta minden dolog lényegét, a pillanat egyszerűségét, szavak nélkül.
- Látod? Mit is tehetnénk hozzá? Semmit. – szólt La Morte, halkan.
- Időtlen. Na persze, mi más is lehetne.
- Az. Az idő, öreg barátom, én már csak tudom,épp annyira valós, mint jómagam. – La Morte halkan sóhajtva mondta mindezt, már nagyon unta, önnön létezésének egyetlen okát, az érző lények elemi félelméből fakadó gondolkodást. – Csupán egy kép vagyok, egy elképzelés, mégis rettegik nevem.
- Itt megpihenhetsz, Cicó is szívesen dörgölőzik a lábadhoz, unalmas időmben segítek megfenni a kaszád, bevallom azt is, jó valakivel kávézni, aki megértő, kockás takaród pedig mesés, puha, szép álmokat hozó.
- Jó lenne megszületni egyszer. – szólt La Morte.
- Jó lenne, ha lennének testvéreim, szólalt meg kockás vánkosán üldögélve az Idő, - lehetne egy Múlt öcsém, és Jövő nővérem… de jó lenne…
- Jó lenne, Cicónak lenni, szőrös fülemet sem mozdítani, csak feküdni a napon, kávéillatot lélegezni…- suttogott Útjelző – magában kissé elpirult, amiért eszébe jutott, most vajon ki fogja lehurrogni, amiért nem elég jó neki az emberi létezés. – Gondolatok, ezek a kósza gondolatok… mindig csak jönnek, mennek… hova ez a rohanás? Hát sosem éhesek? Talán, ha megkínálnám őket csokis keksszel…