Ráér

Volt valami a levegőben, ezen a reggel. Úgy mondanám, kalács hangulattal indult a hajnal,az ébredés, áradó fénnyel bújt elő párnái közül az álmos Nap, zsongás költözött a lélek mélységeibe, kalácsosan édes,puha és foszlós álmok járták tündértáncuk.
Cicó kezemre feküdt,majd az ablakba kereste az élet értelmét, végül úgy döntött, mindenhol jó,de a legjobb, itt,ahol éppen van. Meleg szőnyegen, közel a macskatálhoz, közel a simogató kézhez, a duruzsoló szavakhoz, a kalácsillatú reggelhez.
Vajon hová bújik a Nap minden este, az álmok merre sétálnak napközben, éjre nappal miért jön folyton? Az Élet eme súlyos kérdései csiklandozták a Létezés talpát. Kacagott is önfeledten, néha felkiáltott: Még! Még!
Útjelző, szokásához híven, mivel szeretett kalandozni szerte a világok között, lyukas lábasára pattanva, útnak indult,találkozások,beszélgetések és némi elemózsia reményében.
Egy sűrű erdőbe jutván, hol ismeretlenek voltak a turistajelzések, maguk az utak is, hol a sűrűben félelmetes morgások, vonyítások és hörgések hallatszottak, csodás lénnyel futott össze. Egy bódhiszattvával.
- Üdvöz légy, bárki is vagy, kegyelemmel teljes Bódhiszattva.
- Szia! Én Quan Yin vagyok, az ezerkarú és ezerszemű, nagyon segítőkész és könyörültességgel teljes védelmező, áldó és támogató, andalító és felrázó, roppant kíváncsi, fánkot majszoló.
- Hűha? Milyen sok!
- Sok bizony! Mert számos, végtelen feladatom van, melyhez ezer kezem is kevés olykor, kár, hogy nincs ezer fejem és ezer lábam is hozzá, sosem végzek, sosem pihenek, dolog van, munka van, szent feladat van! És te?
- Csupán Útjelzőnek hívnak. Éppen bővében vagyok az időnek, sétálgatok, tisztást keresek, ahol megpihenhetnék, ha már semmi dolgom sem akad.
- Adok én neked feladatot, milliót, csak győzd teljesíteni őket!
- Mi lenne az, ó, Nagy Szent?
- Megkaphatod ezeket, lehetsz apa, férj, munkás és ember, gyermek és tanár, megmentő és léhűtő, forradalmár, író, gengszter, politikus, filozófus, nagymenő, koldus, lelkipásztor… soroljam még, vagy ennyi elég? 
- Jaj! Bőven sok! De mondd csak, nincs kedved kicsit megpihenni? Zöldellő réteken, kockás takarón terítve, csodálni a naplementét, csokis kekszet majszolni, átélni a létezés lehetetlen egyszerűségét?
- Hűűű… de jól hangzik?
- Látod? Amott egy tisztás, lepihenünk a nagy rohanásban, egy pillanat csupán, melyben elfér az idő végtelensége. Látod a kék eget? Felhőkkel írjuk rá, az Élet vezérszavát: Ráér.
Mindig a feladatok, megfelelések, melyeket kapcsolatokban, munkában, szülői minőségben keresünk, rohanunk, ész nélkül, a másikra sem tekintve. Ráér.

Rohanás, ész nélkül, közben elfeledkezünk önmagunkról.
Az élet elszalad, miközben mit teszünk? Megfelelni vágyunk és másoktól azt várjuk, feleljen meg nekünk. És semmi sem elég jó, innen a vágyak, a céltalan rohanás, menekülés.
Szavakkal takarózunk, mögéjük bújunk, és fegyverként használjuk mások és önmagunk ellen is. Falakat építünk belőlük, a kapcsolatok szavakra épülnek, szív kapcsolódás helyett.
Szavakkal palástoljuk lélekéhségünket.
Egyetlen, meghitt érintés, többet ér ezer kimondott szónál. Egyetlen egymásba fonódó tekintet, többet ér tucatnyi egymás mellett, látszólag egymással letöltött évnél.
Az égen,felhőbetűk virítottak. Mind,ki látta, elmélázott, vajon mit jelenthet egyetlen szó, a számtalan helyett? Kissé lassabban forgott a Föld, az Idő meg-megállt egy pillanatra. Ráértek.