Szomorú arcom
Mosollyal festem körbe
Bohóc, az vagyok.
A reggeli hideg könnyeket fakasztott arcáról. Március hónap, szürke arcát mutatta, sötét fellegekkel, cseppenő vizekkel, zord szelekkel takarta szebbik oldalát, de a téltemető virágok és ibolyák derűs egyszerűségükkel fogadták, amit jött, szépségüknek inkább használt a hűs idő, látványuktól melengető érzés kúszott fel a szívekben, a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett. Cicó sűrűbben fényesítette szőrét, jól kellett kinézzen, a szomszédos házak cicalányainál igyekezett, éltes kora ellenére komoly cicafiú benyomást kelteni, bár amikor barátját látogatta, inkább tűnt esendő, cirógatásra váró, törékeny kiscicának. La Morte, két korty kávé között, kaszájának csillogását csodálta a halvány kora tavaszi napsütésben, szomorkásabb napokon pedig arcát igyekezett vonzóbbá tenni, legfőképp a tekintetének próbált emberibb kisugárzást varázsolni. Útjelző, lakhelyének belső szobájának ablakában könyökölt, a melegben, esze ágában sem volt kedve kidugni orrát a rideg világba, a szomszéd szobában az Isten nézte a híreket, nagyképernyős tévéjén, nagyokat sóhajtva olykor, mikor vallási műsorok szakították meg a hírfolyamot.
- Honnan veszik, hogy szakálas vagyok? De tényleg…Hé! Útjelző! Mit szólsz hozzá?
- Szerinted? Biztos megint kint voltál a városban, és szakált ragasztottál, hogy ne ismerjenek fel. Pedig manapság szakál sem kell hozzá.
- Csak kell valami maszk, mert nézz rám! Nézz úgy, mintha először látnál? Haláli vagyok, nem? – La Morte mosolyában volt valami morbid él, valami végső kacajra fakasztó, síri nyugalmat árasztó delej. – Muszáj vagyok festeni magam, ha kimegyek sétálni, vagy épp dolgozni, aratás idején, a végén még halálra rémül, aki meglát.
- Gyerekek, mit tudtok erről? – Cicó büszkén domborította hátát, karmait a padlóba mélyesztve nyújtózott, hunyorítva vakarta utána füle tövét, nagy lelkesedéssel. – Ártatlan, szomorú szemekkel bámulok Útjelzőre, ha kell, nyávogok egy keveset, és máris szalad, a legfinomabb ételekkel kínál, simogat, ölbe vesz, puszilgat,azt sem tudja, miképp kényeztessen. Látjátok? Így kell ezt, nem kell ide sem festék, sem álszakáll!
- Azt mondom, mind bohócok vagyunk. – Szólt Útjelző. Akárhogy nézem, szépítem, tagadom, vagy hárítom, mind festjük magunkat. Isten azért, hogy rejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől. La Morte azért, hogy ne féljenek tőle annyira, Cicó azért, hogy megkapja, amit szeretne, én pedig azért… mindezért? Vagy, mert megtehetem? Ez lenne a cselekvés szabadságának magasabb foka?
- Szabadság? Szerelem? Mindez csupán illúzió, Útjelző. – szólt az Isten, aki mind közül a legbölcsebbnek hitte magát.
- Azt akarod, hogy ne féljenek tőled? Hisz mikor mérges vagy, akkor is kenyérre lehet kenni! – szólt, La Morte, hogy vigasztalja szomorú szemű barátját.
- Ugyan Vén Habókos, majd dorombolok neked, akkor nem jut eszedbe ennyi marhaság- vigasztalta őt Cicó.
- Mire fel ez a szerepjátszás? Hát nem lehet simán, egyszerűen, ego mentesen élni? Levenni álarcunk, kimenni, egymás elé állni védtelenül? Őszintén, szemtől szembe?
- Nem. Ebben a formában, ebben a világban nem. Másodpercek alatt tépnének szét azok, akik továbbra is álarcot viselnek. Nem bírnák elviselni a jelenléted, ifjú ember – szólt Jézus, aki eddig sebei kenegetésével volt elfoglalva – nézd meg, én hogy jártam!
- Akkor, mi marad? Mit tehetek?
A többiek vidáman nézték őt, majd egyszerre robbant ki belőlük a kacagás.
- Azt, amit eddig is! – felelték kórusban. – Csak tedd, amit tenned kell, ne árts, s ha már hasznos nem is lehetsz mindenkinek, este azért most le sminked, s néha mutasd meg magad, igazi arcod, egy-egy embernek, hogy ők is megtehessék ezt. Így lesz majd az egyből kettő, kettőből négy és így tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése