Álmok Múzeuma

Újabb nap, újabb reggel, tétova botorkálás, kávéspohár csörrenés, egy pillanatra felnézett, majd öntött. Kinézett a konyha ablakán, ólomszürke ég, fázós meggyfa és egy éhes Cicó, ismerősnek tűnt neki. Kockacukor, tej, fél perc és a forró kávé lassan oszlatta homályát, eszébe jutott, valaki éhes, hát beengedte az öreg kandúrt, megszokott mozdulatokkal tépte fel a macskakonzerv tetejét. Az illata ínycsiklandóan lengedezett alá, apró cicaorr fickándozott a gyönyörűségtől, remegett a szőr is bele, Cicó kerek szemekkel várta reggelijét, akár a Messiást várják, két házzal odébb. A forró kávé lassan éreztette hatását, színt kapott a függöny, az asztal, a székre dobott ősi pulóver, az élet maga.
Szeme sarkából úgy látta, mintha remegne a kép. Szemüvegét hátizsákja zsebében tartotta, miért is vette volna fel, tisztánlátó tekintetét?
A sarokban álló ruhás szekrényhez ment, benézett. A polcokon sorra elrendezve… összevissza hevertek bedobált ruhái, alsógatyák, lyukas zoknik, rég elfeledett kopott pólók, csomagolásukból ki nem vett tavalyi göncök.
-Mit keresek? Vajon, ha látom, megismerem?
Hívogatóan nézett rá kedvenc, kék hátizsákja, szinte megszólalt, esdeklő tekintettel, könyörögve hívta: „Jöjj már ide! Mutatni akarok valamit!”
- Egy beszélő hátizsák! Igen, tudom, jó gyógyszerek vannak erre, ne is mondd… na ne! Ez már a vég! A hátizsákommal is beszélek, mi jöhet még?

Keze automatikusan az oldalzsebre tévedt, leült ágya szélére, nézte porlepte szemüvegét.
- Mire lehet még jó? Ezer éve már, hogy feledésbe küldtem.
Ekkor történt. Mikor felfeküdt orrán az okuláré, látása kitisztult egy pillanat alatt, mint akibe villám csapott.
Egy Múzeumban állt, végeláthatatlan sorban, képek sorakoztak szegre akasztva, még a plafonról is festmények lógtak. Amit ruhásszekrénynek hitt, egy poros kartondoboz volt, tele képekkel, kiszáradt pergamenekkel, a doboz felirata ez volt: „Elfeledett álmok”.
Halk léptek nesze hallatszott háta mögül, egy szemrevaló menyecske köszönt illedelmesen:
- Isten hozott Útjelző!
- Öööö… igen, valami hasonló… ki vagy Te? Hol vagyok? Mi ez?
- A Sors vagyok. Azért jöttem, hogy körbevezesselek Álmaid Múzeumában.
- Na ne! Ez valami rossz álom? Ugye? Csípjen meg valaki!
- Hiába ellenkezel, álmodból nincs kiút, barátod, La Morte sem segít, hisz tudod, megkérdted rá. Élvezd a kiállítást Bohóc, hisz Te vagy a Festő, a Vászon, az Ecset és az Élmény, Te vagy minden, amit el tudsz képzelni, és amit nem, az is.
Így ment hát egymás mellett, kéz a kézben, Sors kisasszony és Útjelző, a Bohóc.
- Mennyi szín, árnyalat, fényjáték, szereplő és stáció! Mennyi alkotás, mennyi valóság… vagy valami más! Vége sincs, meddig még? Van vége egyáltalán? Vagy körbe-körbe járunk az időtlenségben, míg lábunk elkopik?
- Ne ragadj le a képeknél, hadd suhanjanak. Ha beleragadsz a részletekbe, színekbe és fantáziákba, újabb tárlatok nyílnak, végére sosem érsz. Fárad már zsenge lábad? Szíved lassabban dobban-e már?
- Kávé illat ez?
- Nagyszerű! Ez az! Jöjj, mutatom utad, a pincérnő már vár!

Kockás abrosz, asztalon vázában virág, gőzölgő kávé várta Őt. Asztalához ült a hostess, ismerősnek tűnt, mosolya, leginkább a haláli jelzővel írható, volt lényében valami végzetesen megnyugtató.
- Tetszett, mit láttál Vén Csataló?
- Szépnek szép, de értelme van, vagy volt-e? Ennyi terv, álom, s mi lett belőlük? Csupán falra kerültek, akár a borsó.
- Az, mi valóság lesz ebből, Rajtad áll.
- Biztos? Hisz a tárlatvezető, maga a Sors, egy Nő, szeszélyes, pajzán, mint a rőzseláng, tüzet kapok tőle, s ha szívem lángra gyúl, minden hamuvá lesz. Akkor mihez kezdek, mondd?
- Újra kezded, fested képeit, előtted az örökké, a kör, nincs sarok, hol elakadnál.
- Oly reménytelennek tűnik! Hát nincs kiút?
- Számtalan a kiút, Te Bolond!
- Hol? Merre van? Ajtót nem látok sehol!
- Magadban keresd, s megleled. Ott. Hol Benned az Isten lakik, csak egy emelettel lejjebb. Ahol látod kiírva az ajtóra: Itt lakik a Mindenható, na ott menj tovább és kint vagy.
- Hogy tegyem? Hogy keressem? Ne kínozz, mondd már!
- Csupán egy verset idézek, s ha érted jó, ha nem, úgy is.

"Miért harcolnék a csiga szarvai ellen?
Szikra vagyok csak két kovakő között,
Elfogadom a szerencsét, elfogadom a balszerencsét,
sőt mi több, örülök neki,
Tátott szájjal állok, nem nevetek: mint egy idióta."
(Hakurakuten)