2016. március 10., csütörtök

Ego


Pöttyös kosarával úgy szelte az utcát, ahogy a napfény táncol, lepkék szárnyán. Árnyéka kissé lemaradt mögötte, ráérősen követte színes, tarka-barka változatát, hisz tudta, fény és árnyék, egymás nyomában lép, egyik a másik nélkül értelmetlen. A téltemető virágok, három hete figyelték, mosollyal szirmukon köszöntek vissza reggelente, mikor elment mellettük. A meztelen csigák már hírét vitték jótetteinek, a pókok sem harapták már meg ujjait, nyomában újra kiserkent a fű, feje felett kék lett az ég, szívében a szivárvány ukulelén játszotta a Tavaszi szél sosem fáraszt című nótát. A fodrászhoz igyekezett, sokszor látta az öreg fickót, szakmájának mesterét, gondolta, tizenkét év kopaszság után állít valamit nagyképernyős arcán, kezdve a hajával. Benyitott a műhelybe. Kíváncsian nézett körbe, az öreg sehol, csupán egy fiatal lány üldögélt, a férfifodrászatban, újságot olvasva. Szavak nélkül figyeltek egymásra, mégis, értették egymás kérdését-válaszát. Szeme sem rebbent, mondta volna régebben, de ezen a reggel, bizony úgy érezte, valami különleges van a levegőben.
Szavak nélküli kérésre, helyet foglalt, majd végre szavát hallhatta:
- Kicsit hosszú, és vastag, lenne szíves, vágjon belőle, formázza valamilyenre.
A fiatal lány kissé elpirulva ért hozzá, kezébe vette, megcsodálta, majd így szólt:
- Jól elmondta,mit szeretne!
Tudták, hogy a szavak félreérthetőek, mégis, mindketten tették, amit tenniük kellett, élvezték a pillanatot, az életet, a műhely csendjét. Fél úton, mivel mégis csak nagy dolgok voltak kézben, levegőben és úgy általában, beszélgetni kezdtek, csupán a rend, a világ és az élet megszokott törvényei kedvéért.
- Mily szép, míves mozdulatokkal dolgozik, milyen ügyes, látom, örömét leli benne!
-
A szépséget látni bárhol, olykor bármiben, út a csodákhoz.
- Akkor csoda ez a nap, ennyi év után!
- Minden nap csodák magját hinti, ontja, s ki kéri, megkapja.
- Vajon mások is látják a csodák mezejét? Érzik a csodák mindent felülmúló illatát? Mások is értenek szavak nélkül, s adják át magukat a pillanat örömének?
- Talán igen, de szerintem az egojuk gátolja őket. – a lány kissé bizonytalanná vált, pillanatra kihagyott lélegzete, majd hosszú sóhajjal engedte át magát, a létezésnek, szempillája remegett…
- Az ego… sokszor említik, de hol lehet? Ki látta egyáltalán? Ön látott már ilyet?
- Most, hogy így mondja, nem tudom. Hallottam róla, hallottam Önről is már, s hogy önnek mekkora, hatalmas, de az egot, az ön egóját, sem láttam, s látom most sem.
- Akár a sötét anyag, olyan lehet. Hallott már róla? A világot alkotó másik elem, melyet senki sem látott, mégis több van belőle, mert nélküle a világos anyag sem lehetne. Így mondják tudós emberek. Az ego is ily rejtélyes, láthatatlan, csupán megnyilvánulása alapján feltételezik, vagy állítják, hogy van. De mint Istent, az egot sem látta senki ember fia.
- Akkor mi végre mutogatnak rá? Értelme mennyi van?
- Akár a Sorsnak. Lehet mutogatni rá. Ő a hibás. Isten, a Sors, az Ego, mind bűnbak, láthatatlan, megfoghatatlan feltételezés csupán. Egy érzés, egy tapasztalat, egy matematikai egyenlet ismeretlenjei ők. Hát mit tudunk? Mit?
- Azon kívül? – kuncogott a lány.
- Azon kívül – kuncogott ő is.
- Beszélni? Szavakkal dobálózni, mint gyermekek a műanyagjátékaikkal?
- Igen, csupán szavakkal dobálózunk, szemünk hunyva van. Mit sem tudunk, vakon tapogatózunk.
Érezték csupán, itt hosszú, ott vastag, itt domború, ott mélybe hatoló. A szavak, némán várakoztak, ráértek. Hová siettek volna?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése