Két hete már, hogy küzdök,
A sötéttel,
Csak hull, ostromol rendületlenül,
Egyre lejjebb, egyre feljebb,
Az éjjel
Mállik vállamról a gond,
Szellemem szárnyal,
Napra napom felderül,
Elmerül,
Életem, sorsom: talány.
Bizonytalannál jobb,
A biztos halál.
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
A folyóparton állok én, duzzadó keblem
Mögött, ifjúságom betakarja a remény,
A közömbös tömeg folyama egyedül
Rohan, menekül önmaga s mások elől.
Reményvesztett arcukon az idő által
Szabdalt redőkön fájdalom tükrődzik,
Némán nevetnek a parton álló, néhány
Mosolygós arcú, felhőtlen angyalon.
Mindennap vasárnap, oh már
Emlékünk múlt dala száll,
S ha mindennek vége szakad,
Ismerősként üdvözöl engem
a Halál.
Dermedt magányban ázó nappalok,
A sötétben szunnyadó fény vagyok,
Fázósan, vacogva várom a hajnalt,
Hogy felragyogjak, akár az új napok.
E négy sor, legyen névsor,
Én, magam és énmagam,
Megyünk bús hallgatagan,
Megyünk az elmúlás felé.
Messziről jöttem s messzire megyek,
A miértekre nincs felelet,
Üldözöm magam és életem,
Üldöz engem a félelem.
Nem mondták miért s nem mondták hogyan,
Elmentek felettem, elmentek boldogan,
S most elmegyek én is, jó éjszakát,
Számomra sosem lesz, csak volt a világ.
A költő arra jár, merre sok madár
Találja fészkét, az út két oldalán,
Kőóriások közt kavicsos, hajdanán
Erre volt ifjú egyszer, a költő és ő.
Ő is lépeget s emlékez régi perceket,
Régvolt békekor elmúlt árnyakat,
Nedves szemében újabb könny fakad
S gondol rá, ott volt ő s a költő.
De mindez nincs ma már, hej
Ott van ma sok vadmadár,fészkük
Olyan, mint hajdan volt beszédük
Nekik, mikor ott volt ő s a költő.
Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.
Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.
Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
hogy minden nap,
mindenhol erős legyek?
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.
Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.
Elment a nap,
ahogy mindig szokott.
De túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész,
az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
/Balázs Fecó/
Erőt merítek a homályból,
A világ múlt érzéseiből,
Fényből áradó szövedék
Pillanatok áradásaiból.
Személytelen erőt.
Tükörként fénylek, beszívom
A régvolt árnyakat,
Létem végtelenül szétterül
Az időtlenség tértelen síkjain.
A Világ tükre lettem,
Forrás, tó-tenger, folyó-patak,
Áradás.
Áldás a fény felé,
Homály fényű álmodás,
Harcom feladva, ember már
Nem vagyok,
Küzdöttek értem ördögök,
Küzdöttek értem angyalok.
A Világ tükre vagyok.
Átal estem éjjelen, túlragyogtam nappalon,
Megállt a pillanat,
A köddé vált idő, már nem szalad.
Az Út nyitva áll, nem választhatok,
Nincs mélység, nincs magasság,
A Világ tükre vagyok.
Magam mögött hagyom
Elmúlt életeim, a várost,
Az időt, szürke házakat,
Vár a táj, hova vágyom.
Homokként repíti szét
Századok porát a szél,
Vár Kedvesem,megyek,
Fogom csöpp kezét.
Éltető ölelésedben ringatózom
Csendesen, olvadok bársony
Puha teljességed lágy ölén,
Hozzád bújok s mint tiszta csermely
Csobogása, andalít tündér dallamod.
Arcomon könnyek, mint esőcseppek,
Múló tél viseltes nyomait mossák,
Hosszú téli bánat felhői mennek,
Tudom, vársz nagyon, sietek Hozzád…
Te vagy minden gondolatom,
Téged látlak, belülről, a szemhéjamon.
Szemeiddel látom a világot,
a világ, Te magad vagy.
Távoli helyeken, idegen ég alatt,
Látom elmúlni a tél árnyait.
Ébren vagyok az álmodók között,
Évszázadok emléke,mint sár,cipőmre ragadt.
Távoli helyeken, idegen ég alatt,
Látom eljönni a tavasz fényeit.
Álmodom az életet,tündér fényeket,
Egy öröklét élet szálain,közös jövőnk halad.
Szunnyadó reggelek küszöbén
Virág álmokat küld a hajnali
Fény, ablakom alatt
Táncol a szivárvány.
Változó díszletek mögött,
Túl,a múló idő ködös
Igézetén,mozdulatlan állunk,
Létezésünk végtelen partjain.
Angyali kéz érintése simítja
Homlokom barázda ősz ráncait,
Nyolc évszázadnyi szenvedés,
Akasztja szegre rozsdás láncait.
Ódon puszták, zord hegyek illata,
Vad csaták emléke messze él,
Ősöreg szívem életfáján zölden
Virít az új kezdet, fényes remény.
Mázsányi súly az idők terhe,
Mögöttem tengernyi lélekhatár,
S mi előttem áll még, a végtelen,
Oltalmat nyújtó, otthonmelegű nyár.
Új életem kezdetén
Hamvaiba porladt az Én.
Kísértetváros álmos utcáin
Csak az Ember él.
Szemébe néztem apámnak
Ki volt…
Élő tekintetem tükrözte holt.
Jajszavuk messze már,
Szemükben sivár gyász, halál,
Kedvesem Haza vár,
Vele vagyok Egy, ki él,
Tőle fakad az élet,
S élete lettem én.
Álljon meg Uram!
Szólt egy hajléktalan,
Majd engedélyt kérvén
Közelebb jönni, mesélvén
Rövid életét, aprót kért,
Kapott, bennem a miért
Kurta kérdése maradt,
Vajon emberrel vívtam hadat,
Vagy ismeretlen s pajkos
Istenek próbálták a harcost?
Oly régóta vártalak,
Keletről nyugatra sodortak
A múló évszázadok.
Lelkünk selyemfonala
Sértetlen maradt,jöttél
Velem, jöttem Veled,
Lépteink az egyetlen hosszú
Álom lépteit figyelik,
Cseresznyevirágzástól augusztusi
Nyárutóig, egybeforrva,
Az idők végezetéig,
Egyek vagyunk immár.
Távoli tájakon,múló köveken,
Lépteim nyomot hagynak
A holt idő szellem tengerén.
Jártam kósza bárány fellegeken,
Fényét csodáltam a Holdnak,
Míg nem maradt más, csak remény…
Álmaim várnak túl a Mecseken,
Illatát érzem a jövendő nyárnak,
Otthonra lelünk egymásban,te meg én.
Rád találtam,újra, a végtelen
Élet boldog napjai várnak,
Neked adom teljességem Szívecském!
Minden virág Érted nyílik,
Néked ontja illatát,
Érted jön fel a hajnali Nap,
Rólad zeng ódát a világ.
Magam választotta utam,
Harc, küzdelem, messzeség,
A test a mélyben megpihen,
A lélek égi tűzben ég.
Lelkemben a versek Rólad szólnak,
Születnek, Feléd szállnak szüntelen,
Gyermekeim ők, szívem virágai,
Csokorba kötve, a hajnal fényei,
Tündöklő glóriaként övezik
Szerelmünk dalos magasságait.
Álmos, esős nap, csepereg,
Napok óta hull,
Tisztára mossa az ég
Könnye a tájat, ázott
Verebek tollukat borzolják,
Kedvesemhez bújok meleg
Szobában, boldogok vagyunk.
Jövő szálakat fonogatok, dolgozgatok,
Életünk selyemfonalaiból, készül
Nászi fátyol, kis ruha, öltönyöm,
Illatos délutánokon, tovaszáll a könny.
Gondolatom tettre váltom, álmodom,
Új életünk képeiből, lészen
Gyermekkacaj, boldog óra, csóközön,
Veled lenni, kéz a kézben, oh, öröm!
Holdfényes ég alatt
Napfényes föld felett
Angyalok kórusa
Szirének éneke
Két kezed bársonya
Két szemed élete
Simogat, átölel
Szép szavad ringat el
Álmodón, kedvesen
Jöjj velem, lépj velem
Holdfényes ég alatt
Napfényes föld felett
Ezer arccal köszönt
A tavasz ablakom alatt
Bólogat a cseresznyevirág,
Boldog jövőnk útján együtt
Megyünk, míg világ a világ.
Hosszú vajúdás után újra
Gyermek lettem, átölel a
Város, melengetőn ringatja
Harcban edzett lelkem.
Dalos tavaszi fák illata
Kísérte első pécsi lépteim,
Hazaértem végre, emlékeim
Boldog képei születésre várnak.
Derűs hajnalokat rigófütty
Kísér, melletted ébredek,
Boldog mosollyal arcodon,
Így indulnak a reggelek.
Végre együtt álmodunk,
Egy helyen, pécsi ég alatt,
Csodaország pille mezején,
Léptünk immár együtt halad.
Szőrös, bundás istenségek
Cicabőrben, körém gyűlnek,
Népszerű vagyok, hogy lehet?
Ebédemhez húst szeletelek.
Az est hangjai hozzám érnek,
Körbevesznek, átölelnek,
Suttogásuk, csobogásuk,
Szerelmes érintés.
Téged látlak éjszakában,
Angyalszárnyak sóhajában,
Hold fényében,udvarában,
Közös jövőnk dalol.
Házamból kilépve, hóvirág dalol,
A tavaszban élő fények érintése,
Világok éneke, lágy szellők
Csobogása, mind-mind Téged idéz.
Védistenek körében, tündérek kara
Zengi himnuszát az eljövendő nyárnak,
Hófehér ruhádon csillog az ártatlanság,
Egyek vagyunk, végtelen időkig.
Mióta zen lettem, kutatom
A lét alapját, tudatom
Tisztul,mint poros tükör.
Semmiből jövök, megyek
Oda, hova szívem vezet,
Összes vágyam, Kedvesem.
Ég veletek pesti parkok,terek,
Ha erre járok, vendég leszek,
Idegen,ott, hol eddig is voltam.
A híd mögöttem ködbe vész,
Búcsúm egy kissé kőnehéz,
Virággal vár Kedvesem,családom.
