A Nap, mélabúsan készülődött éjjeli álmához. Utolsó
pillantást vetett a fügefa alatt ücsörgő, szikkadt, szinte élőhalott
fiatalemberre. Sajnálta.
’Ugyan mit is akarhat szerencsétlen? Évek óta kerget valami ábrándot, külvárosi legendát, erdei remeték lázas igézetét, valamiféle megvilágosodást. Vajon mi lehet annyira fontos, szép ebben, hogy ennyire megszállottan keresik a Föld fiai? Idióták. Amatőrök. Néznének inkább rám, eónok óta fénylek, ragyogásom melengeti törékeny testüket, mégis, még én sem tudom, mi is a megvilágosodás.’
Tüzes szekerén, lebukott a tengerbe, esti fürdőt vett, majd felhőpaplanjába burkolózva, kellemes éjjelt kívánt a csillagoknak, a Holdnak, az éjjel vadászó tigriseknek.
A Szerzetes, ezen az estén gondolataiba mélyedt.
’ Annyi éve már, erdei remeték legkiválóbb tanítványaként, legnagyobb varázsló lehetnék, híres bölcs, királyok tanítója. Ajjaj! Miket gondolok! Mesebeszéd. Jó, hogy nem hallja senki vívódásom. Megannyi dús lakoma, orgia, részegség, zenés mulatság emléke pihen mellettem. Király lehettem volna, családfő, bíró és népek jótevője, történelemkönyvek lapjain mosolygó hős, iskolák névadója.
Miért is lettem bústekintetű remete, éhező-fázó sorstalanság, mit hajszolok? Megvilágosodást? Azt sem tudom, mi fán terem, eszik vagy isszák, fényes vagy kicsiny magszerű? Ki tudhatja. Erdei remeték össze-vissza szavai nem hoztak fényt létem éjjelébe. Mi végre akkor ennyi kín, erőfeszítés? ’
Így töprenget a Szerzetes, éjjeli magányában. Semmit sem értett. Látott születést, és halált, körforgást, kispolgári létet, fényűzést, igazságot és becstelenséget, benne volt nyakig a posványban, élete döccenőmentesen haladt, szép kilátásokkal, mégis, valami hiányt érzett, mindig, helyét nem találta. Erdei remeték szavain csüngött, képzeletében angyalok szárnyaltak, minden ágy alá bekukkantott, vajon mit talál? Porcicán kívül, soha semmit.
-Istenem! - Kiáltott fel ezen az éjszakán. – Ennyi az élet? Ennyi csak? Minő poén ez részedről? Jól mulatsz rajta? Születünk, pislogunk, szenvedünk, majd meghalunk, testünk egy fagyos reggelen földbe rejtik, titokban rohadjon el, kukacok falják, mi értelme akkor? Mondd! Állj elém te Isten, válaszolj!
A Létezésnek szeme sem rebbent. Mennyi fájdalom és kín szava jutott el füléig, meg sem hallotta őket, kifejezetten unta is.
’ Ezért kár volt teremteni őket.’ – futott át rajta az eretnek gondolat. Remélem, senki sem hallja, titkos próféták, léleklátók. Még csak az kéne, hogy kitudódjon, szakállam sincs, nem hogy szent sem vagyok.’
Teltek az éjjel órái. Szerzetes, üres fejjel nézett maga elé, lelkében csend honolt, kérdései, zok szavai mind elfogytak. Nem várt, nem remélt, nem képzelt. Csak ült. Ült némán, csendben.
Éjfél közeledett. Benézett a fa alá, ahol Szerzetes ült.
’ Micsoda ember! Milyen fiatal, mennyire békés, elméje nem rezdül, ki lehet? Megnézem közelebbről.’
A béke csendjében újfent felbukkant, egy gondolat. Egyetlen szándék, mi megmaradt. Egyetlen tűhegyes egyhegyűség.
’ Te Isten! Az élet ennyi, ahogy gondolod, ám legyen. Nekem nem kell. Neked adom. Ajándék. Vagy, ahogy akarod. Vedd, vidd! ’
Az Éjfél szeme elkerekedett. A Létezés Istene felriadt unalmas szendergéséből. Szívét átütötte az egyhegyű szándék. Mint dárda, mely éjjeli tigrist győz le, úgy rázta meg a felismerés.
Azon az éjjelen, új csillag jelent meg az égen.
’Ugyan mit is akarhat szerencsétlen? Évek óta kerget valami ábrándot, külvárosi legendát, erdei remeték lázas igézetét, valamiféle megvilágosodást. Vajon mi lehet annyira fontos, szép ebben, hogy ennyire megszállottan keresik a Föld fiai? Idióták. Amatőrök. Néznének inkább rám, eónok óta fénylek, ragyogásom melengeti törékeny testüket, mégis, még én sem tudom, mi is a megvilágosodás.’
Tüzes szekerén, lebukott a tengerbe, esti fürdőt vett, majd felhőpaplanjába burkolózva, kellemes éjjelt kívánt a csillagoknak, a Holdnak, az éjjel vadászó tigriseknek.
A Szerzetes, ezen az estén gondolataiba mélyedt.
’ Annyi éve már, erdei remeték legkiválóbb tanítványaként, legnagyobb varázsló lehetnék, híres bölcs, királyok tanítója. Ajjaj! Miket gondolok! Mesebeszéd. Jó, hogy nem hallja senki vívódásom. Megannyi dús lakoma, orgia, részegség, zenés mulatság emléke pihen mellettem. Király lehettem volna, családfő, bíró és népek jótevője, történelemkönyvek lapjain mosolygó hős, iskolák névadója.
Miért is lettem bústekintetű remete, éhező-fázó sorstalanság, mit hajszolok? Megvilágosodást? Azt sem tudom, mi fán terem, eszik vagy isszák, fényes vagy kicsiny magszerű? Ki tudhatja. Erdei remeték össze-vissza szavai nem hoztak fényt létem éjjelébe. Mi végre akkor ennyi kín, erőfeszítés? ’
Így töprenget a Szerzetes, éjjeli magányában. Semmit sem értett. Látott születést, és halált, körforgást, kispolgári létet, fényűzést, igazságot és becstelenséget, benne volt nyakig a posványban, élete döccenőmentesen haladt, szép kilátásokkal, mégis, valami hiányt érzett, mindig, helyét nem találta. Erdei remeték szavain csüngött, képzeletében angyalok szárnyaltak, minden ágy alá bekukkantott, vajon mit talál? Porcicán kívül, soha semmit.
-Istenem! - Kiáltott fel ezen az éjszakán. – Ennyi az élet? Ennyi csak? Minő poén ez részedről? Jól mulatsz rajta? Születünk, pislogunk, szenvedünk, majd meghalunk, testünk egy fagyos reggelen földbe rejtik, titokban rohadjon el, kukacok falják, mi értelme akkor? Mondd! Állj elém te Isten, válaszolj!
A Létezésnek szeme sem rebbent. Mennyi fájdalom és kín szava jutott el füléig, meg sem hallotta őket, kifejezetten unta is.
’ Ezért kár volt teremteni őket.’ – futott át rajta az eretnek gondolat. Remélem, senki sem hallja, titkos próféták, léleklátók. Még csak az kéne, hogy kitudódjon, szakállam sincs, nem hogy szent sem vagyok.’
Teltek az éjjel órái. Szerzetes, üres fejjel nézett maga elé, lelkében csend honolt, kérdései, zok szavai mind elfogytak. Nem várt, nem remélt, nem képzelt. Csak ült. Ült némán, csendben.
Éjfél közeledett. Benézett a fa alá, ahol Szerzetes ült.
’ Micsoda ember! Milyen fiatal, mennyire békés, elméje nem rezdül, ki lehet? Megnézem közelebbről.’
A béke csendjében újfent felbukkant, egy gondolat. Egyetlen szándék, mi megmaradt. Egyetlen tűhegyes egyhegyűség.
’ Te Isten! Az élet ennyi, ahogy gondolod, ám legyen. Nekem nem kell. Neked adom. Ajándék. Vagy, ahogy akarod. Vedd, vidd! ’
Az Éjfél szeme elkerekedett. A Létezés Istene felriadt unalmas szendergéséből. Szívét átütötte az egyhegyű szándék. Mint dárda, mely éjjeli tigrist győz le, úgy rázta meg a felismerés.
Azon az éjjelen, új csillag jelent meg az égen.
