Angyalok és ördögök

Lassan, mégis ütemesen haladt, az út menti fák árnyéka zebra csíkokkal színezte, vagy zongorabillentyűkhöz tette hasonlatossá, fény és árnyék, váltotta egymást, amerre járt. Pici, a kölyök puli kutya, emlékezett rá egészen fiatal korából, lelkesen szaladt elé, loboncos szőre alól alig látva pislogott, hozzá bújt, szinte aléltan élvezte, ahogy simogatta. A többi kutya érdeklődve nézte, Pedro, aki tavaly még megharapta, most tisztes távolból, megbánást tanúsítva bámulta, irigykedve Pici kutyus élményét. Csupán az eresz alá aggatott lopótökök hallgattak továbbra is, miközben a létezés ezer hangon énekelte: ez sem, az sem, mégis itt, mégis ott. Kapirgáló tyúkok, a zene ütemére lépve csipegettek, ifjonti zöld hajtásokat, ébredő bogarakat, ki mire lelt a porban. Kacagva köszöntötték a délutáni napfényt a fák, levelekkel, körömnyi orgonavirágokkal köszöntve a Napot, a Tavaszt, a Húsvétot, ami idén meglehetősen korán érkezett, hisz még csak március volt.
- Gyere be! Isten hozott!
- Az hozott, vagy valami hasonló.
- Bort? Pálinkát?
- Bort. Az, jó lesz.
- Fehér, vörös, vagy rozé?
- Rozét kérek. Valahogy illik a tavaszhoz.
- Női bor, a rozé, azt mondják.
Poharak kerültek elő, egy üveg rozé, címke nélkül, bennfenteseknek készült, minek hát a reklám, a jó bor, ahogy a jó ember is, kóstolva adja ki ízét, messziről látszik már, érdemes-e magunkévá tenni. Fény felé tartva, aprókat körözve a pohárral, engedték felszállni az illatát, aprókat kortyolva élvezték cseppjeit, körbeforgatva, szájpadlásukra terelve, majd vissza, hosszan csengő harmóniájában olvadva ültek, csendben. Szemükben csillogott az öröm, a feltámadás ünnepének, az új kezdetének, egyszerűen a létezésnek öröme.
- Angyalok készítették. Azért ily nemes e nedű.
- Angyalok… igen, idefelé jövet, figyelve a fény és árnyék váltakozásait, azon agyaltam, vajon valóban léteznek angyalok, ördögök?
- Léteznek, fiam.
- Igen, erre jutottam magam is, de különbséget nem látok köztük.

- Az ördög is angyal, csak épp más a természete. Úgy áradtak ki a létezés kezdetekor, mint bárki más, aztán az angyalok egy része, bátrabb volt a többinél, szerették volna megízlelni az örömöt, bánatot, szenvedést, mámort, a jó bort, a finom ételt, a napfény melengetését, egy csodás szempár mélységét, az érintést, meghitt együttlétet, tűz melegét. Ők lettek az ördögök. A többi angyal, kissé egyhangú maradt, emberi szemmel nézve szenvtelen, kissé hűvös, távolságtartó, rejtőzködő.
- És miképp lett az ember? Mi az ember? A jó ember vagy rossz ember?
- Az ember, csupán az egyensúly, egy kapu, lehetőség az egybeolvadásra, egyes megfogalmazások szerint létra a mennybe. Nincs jó vagy rossz ember, mint ahogy nincs jó vagy rossz angyal sem. Csupán a kezdetek óta, minden érintett a maga reklámjával van elfoglalva, az ember is, innen ered a jó és rossz meghatározása. Mindenki eldöntheti, éppen melyik reklámnak dől be, az időtlenség végtelen folyamában.
- Menny és pokol, akkor mi fán terem?
- Nézőpont kérdése csupán, miképp éled meg a végtelent. Az egybeolvadás pillanataiban, emberként, értelmét veszti a kettősség milliónyi árnyalata. A többi napokon, pedig hol így, hol úgy láthatod, ugyanazt.
Rozét ittak, könnyed, borostyán színű életízt, az úton felváltva követte egymást, fény és árnyék. Akár a zebra csíkok. Ezer szólamban dalolt a Tavasz, önfeledten.

Ráér

Volt valami a levegőben, ezen a reggel. Úgy mondanám, kalács hangulattal indult a hajnal,az ébredés, áradó fénnyel bújt elő párnái közül az álmos Nap, zsongás költözött a lélek mélységeibe, kalácsosan édes,puha és foszlós álmok járták tündértáncuk.
Cicó kezemre feküdt,majd az ablakba kereste az élet értelmét, végül úgy döntött, mindenhol jó,de a legjobb, itt,ahol éppen van. Meleg szőnyegen, közel a macskatálhoz, közel a simogató kézhez, a duruzsoló szavakhoz, a kalácsillatú reggelhez.
Vajon hová bújik a Nap minden este, az álmok merre sétálnak napközben, éjre nappal miért jön folyton? Az Élet eme súlyos kérdései csiklandozták a Létezés talpát. Kacagott is önfeledten, néha felkiáltott: Még! Még!
Útjelző, szokásához híven, mivel szeretett kalandozni szerte a világok között, lyukas lábasára pattanva, útnak indult,találkozások,beszélgetések és némi elemózsia reményében.
Egy sűrű erdőbe jutván, hol ismeretlenek voltak a turistajelzések, maguk az utak is, hol a sűrűben félelmetes morgások, vonyítások és hörgések hallatszottak, csodás lénnyel futott össze. Egy bódhiszattvával.
- Üdvöz légy, bárki is vagy, kegyelemmel teljes Bódhiszattva.
- Szia! Én Quan Yin vagyok, az ezerkarú és ezerszemű, nagyon segítőkész és könyörültességgel teljes védelmező, áldó és támogató, andalító és felrázó, roppant kíváncsi, fánkot majszoló.
- Hűha? Milyen sok!
- Sok bizony! Mert számos, végtelen feladatom van, melyhez ezer kezem is kevés olykor, kár, hogy nincs ezer fejem és ezer lábam is hozzá, sosem végzek, sosem pihenek, dolog van, munka van, szent feladat van! És te?
- Csupán Útjelzőnek hívnak. Éppen bővében vagyok az időnek, sétálgatok, tisztást keresek, ahol megpihenhetnék, ha már semmi dolgom sem akad.
- Adok én neked feladatot, milliót, csak győzd teljesíteni őket!
- Mi lenne az, ó, Nagy Szent?
- Megkaphatod ezeket, lehetsz apa, férj, munkás és ember, gyermek és tanár, megmentő és léhűtő, forradalmár, író, gengszter, politikus, filozófus, nagymenő, koldus, lelkipásztor… soroljam még, vagy ennyi elég? 
- Jaj! Bőven sok! De mondd csak, nincs kedved kicsit megpihenni? Zöldellő réteken, kockás takarón terítve, csodálni a naplementét, csokis kekszet majszolni, átélni a létezés lehetetlen egyszerűségét?
- Hűűű… de jól hangzik?
- Látod? Amott egy tisztás, lepihenünk a nagy rohanásban, egy pillanat csupán, melyben elfér az idő végtelensége. Látod a kék eget? Felhőkkel írjuk rá, az Élet vezérszavát: Ráér.
Mindig a feladatok, megfelelések, melyeket kapcsolatokban, munkában, szülői minőségben keresünk, rohanunk, ész nélkül, a másikra sem tekintve. Ráér.

Rohanás, ész nélkül, közben elfeledkezünk önmagunkról.
Az élet elszalad, miközben mit teszünk? Megfelelni vágyunk és másoktól azt várjuk, feleljen meg nekünk. És semmi sem elég jó, innen a vágyak, a céltalan rohanás, menekülés.
Szavakkal takarózunk, mögéjük bújunk, és fegyverként használjuk mások és önmagunk ellen is. Falakat építünk belőlük, a kapcsolatok szavakra épülnek, szív kapcsolódás helyett.
Szavakkal palástoljuk lélekéhségünket.
Egyetlen, meghitt érintés, többet ér ezer kimondott szónál. Egyetlen egymásba fonódó tekintet, többet ér tucatnyi egymás mellett, látszólag egymással letöltött évnél.
Az égen,felhőbetűk virítottak. Mind,ki látta, elmélázott, vajon mit jelenthet egyetlen szó, a számtalan helyett? Kissé lassabban forgott a Föld, az Idő meg-megállt egy pillanatra. Ráértek.

Az Élet

Esős napra ébredt. Kinézve, első gondolata az volt, lehetne napsütés, mint tegnap. Elvégre tavasz van, ünnep, húsvét, sonka illat és nárciszok, jácintok és mohó horgászok hada a vízparton, újra. Ébredő erő, pattanó rügyek, a szerelem hívása, mélyről előtörve, megállíthatatlanul, döngicsélő méhek és újszülöttekről szóló álmok évszaka. A kályhák is ritkábban melegednek már, inkább csak esténként ontják füstjüket, erősen akadozva, miért e tengernyi láng, fahasogatás, mikor végre lekerült már a nagykabát?
Cicó az ablakból figyelte a világot, jól lakottan, elégedetten pihent, fél szemét az udvaron tartva,meggyfán ülő vadgalambbal szemezve. A kukacok is törekedni kezdtek, persze nem holmi Buddhaságra, csupán az Élet hívta őket újra táncba,a hosszú tél után. Örömtánc ígérete zengett a fák között, az égen át, arcára mosolyt festett a Nap, csipkét horgolt éjjel fűre a Hold, énekeltek a csillagok, fiatalabban surrantak a folyók.
- Mondd, La Morte! Te, mint az Élet nagy tisztelője, mit gondolsz az Életről, a Világról?
- Tisztelem Őt. Bármily érdekesen is hangozzék e mondat tőlem. Tudod, Öreg Csataló, nincs más Valóság, csupán az Élet maga.
- Mi? Úgy beszélsz, mint valami misztikus halandzsába gabalyodott guru. Érthetőbben esetleg?
- Az Élet: mindenhol és mindenkor jelen van. A kőben, a jelenségekben, a szélben és tenger hullámában, az érző lényeket alkotó nehéz energiákban, a fizika törvényeiben. Az Élet, mind ez egyszerre, túlmutat bármiféle isten képen.
- Magad ellen beszélsz… hisz a Halál, Te magad, hogy lehetsz Élet is?
- Nincs más, csak az Élet. Persze, milliárdnyi nevet lehet aggatni rá, folytonosan megnyilvánuló jelenségeire, mint az időre, emberre, világra. Én, a Halál, én is Az vagyok. Az örök pillanat egyetlen megdermedt képe, illúziója.
- De hát, akkor, ha az Élet minden jelenség maga, mi értelme ennek az egésznek? Hisz sosincs így vége, sem tanulásnak, sem tapasztalásnak, sem szenvedésnek, sem vágyaknak, hol van hát a Nirvána? A mennyország?
- Az élet, meg minden, túl van lihegve. Ezért bonyolult. Hogy miért érdemes mégis „élni” akkor, ha sosincs vége? Talán ezekért:
Néha, ha csak pillanatokra is, de átérezhessük a hovatartozás, az összetartozás boldogságát.
A segítő, a szamaritánus boldogságát, a vakmerő a kaszkadőr boldogságát, az intellektuális, értelmi felismerések, megértésének boldogságát

A béke boldogságát.

Az elégedettség, a hála érzését.

A szerelem, az anyaság, apaság boldogságát

És ha felbukkan az árnyék… annak is lehet örülni… mint a csokis keksznek.
- A csokis keksz, ó La Morte! Hisz megértetted!
- Mindig is értettem, Öreg. Hisz csupán annyit akartál mondani:
’ Mikor beleharapsz egy csokis kekszbe, vagy bármi másba, ami elbűvöli érzékeid és kizökkent a gondolatok mókuskerekéből, akkor, abban a pillanatban hol vannak borús gondolataid? A jövőtől való félelmeid? A múltból fakadó fájdalmaid? Mikor beleharapsz, magadban így érzed akkor: basszus! Ez nagyon jó! És nincsenek kommentárok, sem tervek, sem elképzelések. Ez a pillanat ereje. A pillanatban nincs élet, halál, sem kérdések, sem válaszok. A pillanatban értelmét veszti az idő fogalma. A pillanat ereje megmutatja, hogy az idő, mint lineáris, változó, folyamszerűség, nem létezik. A pillanat időtlenségét próbálja tágítani a sok technika, meditáció, jóga gyakorlat, zene, művészet. Minden cselekedet erre irányul, a pillanat erejének megtapasztalására.’
Csupán ennyit akarsz mondani a csokis keksszel. Egyszerű ez.
- Hogy mondhatnám érthetőbben?
- Sehogy. Légy magad a csokis keksz. Mint ahogy Jézus maga lett a szeretet, a megbocsátás. Ahogy Buddha maga lett a szavak nélküli megértés.
Kávé illata szállt, és nárciszok, jácintok illata, dorombolás hallatszott az ablakból.

Jézus

„Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!"

Borús nap volt aznap. Az eső szomorúan csepergett, apró folyásokként szaladtak a vízcseppek, patakká gyűlve, egyesült erővel, majd a hegy lábához érve eltűntek a homokban. Tömeg közeledett, szedett-vedett népség, öregek és fiatalok, bölcsek és kevésbé okosak. Feszült várakozás érződött, valami állati izgalom, mint mikor vér szagát érzik farkasok, hideg erdők mélyén. Ezer sebből vérezve, keresztet cipelt egy ember. Kísérői, sajnálták, de nem tehettek érte semmit, adni kellett a látszatra, a kisereglett emberekben munkált a „de jó, hogy a másik járt így” érzése. Így volt ez régebben is, egyesek tudták,két évezred elteltével sem lesz másabb a helyzet. Nehéz kereszt volt. Súlyos, törte vállát, nyomta hátát, vér és izzadság cseppent szemeibe, szomjúság gyötörte, fáradt volt.
- Már csak pár lépés és megpihenhetek. Vajon milyen lesz? Annyit beszéltem róla, most megtapasztalom. Már nem tart sokáig. Tudtam, hogy így lesz, megmondtam előre. Most mégis, itt vagyok, egyre nehezebb. Ők maradnak még, holnap is csípik a legyek lábukat, éheznek és fáznak, szenvednek tovább, gyermeket nemzenek, nevelnek, harcolnak, betegednek, szerelembe esnek, hallgatják majd az utánam jövőket… miért?
Egyre erősebben tűzött a Nap. Fáradtak voltak a katonák, sokszor megtették már az utat, hegyre fel, majd le. Napi rutin, kissé unták is. A tömeg mindig ugyan az, az arcok összefolytak előttük, mint ahogy a napok is. Most mégis, valami megmozdult lelkük mélyén. Volt valami ebben a mostani emberben. Szemeiben nyoma sem volt lázadásnak, gyűlöletnek, kétségbeesésnek vagy félelemnek. Fáradtság, és ha mondani lehet ilyet, derűs kíváncsiság sugárzott tekintetéből, lényét valamiféle békés aura lengte körbe.
- Amint letelik a mai szolgálat, leiszom magam végre.
- Megyek veled én is, Barabásnál nagyon jó bort kapni, és nő is van…
- Én kihagyom most, nem tudom, mi van velem, csupán feledni vágyom ezeket, az arcokat, a verejték és ürülék bűzét, a félelem húgyszaga beleívódott a bőrömbe, ezen az isten háta mögött porfészekben senyvedni, már tele a tököm az egésszel.
Végre felértek a hegyre. Kalapács, szögek,rutin. Az emberek lélegzetvisszafojtva nézték.
Az elítélt, lefeküdt,kitárta karjait, és így szólt:
- Tegyétek a dolgotok. Verjétek át kezem és lábam szöggel, feszítsetek meg. Így akarom. Ez a dolgotok, az életben. Ez a parancsotok, ezt cselekedjétek, majd menjetek, igyatok egyet a lelki üdvömért. Nem haragszom rátok.
Mikor felemelték a keresztre feszített embert, a tömeg csendesen bámulta. Nem értették, hová lett a szórakozás? A másik kínjainak gyönyörködtető mámora? Ki ez az ember, aki úgy tekint le rájuk a halál kapujából, mint szívélyes házigazda tekint vendégeire? 
- Ne haragudjatok rám, amiért nem vagyok szórakoztató számotokra. Én sem haragszom rátok, amiért ide szegeztettetek engem, kínok kínjával halni meg. Így kellett lennie, szavaim bárki utánozhatja, másolhatja, tetteimmel igazolom most tanításom. Sok tanító jön majd közétek, szeretetről beszélnek majd, megbocsátásról. Rám hivatkoznak majd. Utolsó leheletemmel átlépek a szavakon, átlépek élet és halál illúzióján, lássátok, íme az Ember! Túl szavakon, tetteken, szenvedésen, érzéseken és gondolatokon, az Ember túlmutat holmi káprázatokon, túl a képzelt isteneken, szenvedélyeken. Kinek van szeme, lássa, kinek van füle, hallja, kinek értelme van, értse.
Ezzel, szelíden, utolsót sóhajtott, ajkán mosollyal nézett le az előtte álló csendes tömegre. Utolsó szavai ezek voltak:
- Legyetek áldottak.

Csokis keksz szutra

A zöldellő bambuszok komótosan hajtották fejüket a fáskamra tetejére, enyhe árnyékot nyújtva Cicónak, aki rettentő sok szabadidejének egy részében szívesen feküdt árnyas fák alatt. Szemét lehunyva, fülét alapállásba helyezve, vidáman álmodta macska létének perceit, élvezve az Útvesztő dojo vendégszeretetét, simogatását, változatos menüjét.
Szellő cirógatta finom, fényes, selymes szőrét, rózsaszín orrocskája baba varázst kölcsönzött öreg, viharok tépázta orcájának. Lényéből béke, rendíthetetlen nyugalom, életöröm sugárzott.
A közelben motoros fűrész dolgozott, szaporán hullott az akác forgács, háttérzajként üvöltött a mulatós zene, Cicót azonban semmi sem tudta kizökkenteni meditatív csendjéből.
La Morte, a tavaszi nap melegét élvezve, friss kávét tett fel főni, zsíros tejszínt készített elő, Útjelző pedig csokis kekszet hozott. A kávé zamata kitöltötte a teret, krémessége simogatta torkukat, érzékeik macskaként doromboltak a gyönyörűségtől. Miért pont csokis keksz? – kérdezte szokott derűjével, La Morte.
- Mert az finom. Meg szeretem is. Kinek mi jön be. Aki sósat szeret, annak azt mondanám, pogácsa, vagy sós kifli, édeseknek tábla csoki, ínyenceknek csokis keksz.
- Lehetne kávé? A kedvemért?
- Lehetne. Nem a kekszen, vagy a kávén van a hangsúly Ősöreg Barátom. Egy filmben hallottam, ha a Holdra mutatnak, ne a mutató ujjra figyelj…így van ez a keksszel is. A keksz, vagy kávé, csupán egy ürügy, egy eszköz. A lényeg, amit közöl, a pillanat varázsa.
- Hisz erről beszél mindenki, legyen akár buddhista, taoista vagy turista.
- Igen, épp ezt mondom. Beszélnek róla, de a pillanatot leírni hogyan is lehetne? Mondjam azt: Volt! Nincs! Ennyi!? Ki értené meg? Mondjam azt: a pillanat, itt és most, gyerünk-gyerünk, hipp és hopp? Ki értené?
- Miért kéne érteni? Sokkal egyszerűbb…
- Igen. Sokkal.
Hallgattak. Mit is mondhattak volna egymásnak, amit ne hallottak volna már másoktól? Amit ne olvashattak volna szent iratokban, a világ minden tájáról? Nézték Cicót, amint füle sem rezzen a hangzavarban, ahogy a napfény táncol selymes szőrén és feledték a számtalan tanítást, magyarázatot és kommentárt, szent könyveket és meditációval töltött órákat.
Egy hétköznapi macska, önmagában megmutatta minden dolog lényegét, a pillanat egyszerűségét, szavak nélkül.
- Látod? Mit is tehetnénk hozzá? Semmit. – szólt La Morte, halkan.
- Időtlen. Na persze, mi más is lehetne.
- Az. Az idő, öreg barátom, én már csak tudom,épp annyira valós, mint jómagam. – La Morte halkan sóhajtva mondta mindezt, már nagyon unta, önnön létezésének egyetlen okát, az érző lények elemi félelméből fakadó gondolkodást. – Csupán egy kép vagyok, egy elképzelés, mégis rettegik nevem.
- Itt megpihenhetsz, Cicó is szívesen dörgölőzik a lábadhoz, unalmas időmben segítek megfenni a kaszád, bevallom azt is, jó valakivel kávézni, aki megértő, kockás takaród pedig mesés, puha, szép álmokat hozó.
- Jó lenne megszületni egyszer. – szólt La Morte.
- Jó lenne, ha lennének testvéreim, szólalt meg kockás vánkosán üldögélve az Idő, - lehetne egy Múlt öcsém, és Jövő nővérem… de jó lenne…
- Jó lenne, Cicónak lenni, szőrös fülemet sem mozdítani, csak feküdni a napon, kávéillatot lélegezni…- suttogott Útjelző – magában kissé elpirult, amiért eszébe jutott, most vajon ki fogja lehurrogni, amiért nem elég jó neki az emberi létezés. – Gondolatok, ezek a kósza gondolatok… mindig csak jönnek, mennek… hova ez a rohanás? Hát sosem éhesek? Talán, ha megkínálnám őket csokis keksszel…

Bohóc, az vagyok.

Szomorú arcom

Mosollyal festem körbe

Bohóc, az vagyok.

A reggeli hideg könnyeket fakasztott arcáról. Március hónap, szürke arcát mutatta, sötét fellegekkel, cseppenő vizekkel, zord szelekkel takarta szebbik oldalát, de a téltemető virágok és ibolyák derűs egyszerűségükkel fogadták, amit jött, szépségüknek inkább használt a hűs idő, látványuktól melengető érzés kúszott fel a szívekben, a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett. Cicó sűrűbben fényesítette szőrét, jól kellett kinézzen, a szomszédos házak cicalányainál igyekezett, éltes kora ellenére komoly cicafiú benyomást kelteni, bár amikor barátját látogatta, inkább tűnt esendő, cirógatásra váró, törékeny kiscicának. La Morte, két korty kávé között, kaszájának csillogását csodálta a halvány kora tavaszi napsütésben, szomorkásabb napokon pedig arcát igyekezett vonzóbbá tenni, legfőképp a tekintetének próbált emberibb kisugárzást varázsolni. Útjelző, lakhelyének belső szobájának ablakában könyökölt, a melegben, esze ágában sem volt kedve kidugni orrát a rideg világba, a szomszéd szobában az Isten nézte a híreket, nagyképernyős tévéjén, nagyokat sóhajtva olykor, mikor vallási műsorok szakították meg a hírfolyamot.
- Honnan veszik, hogy szakálas vagyok? De tényleg…Hé! Útjelző! Mit szólsz hozzá?
- Szerinted? Biztos megint kint voltál a városban, és szakált ragasztottál, hogy ne ismerjenek fel. Pedig manapság szakál sem kell hozzá.
- Csak kell valami maszk, mert nézz rám! Nézz úgy, mintha először látnál? Haláli vagyok, nem? – La Morte mosolyában volt valami morbid él, valami végső kacajra fakasztó, síri nyugalmat árasztó delej.  – Muszáj vagyok festeni magam, ha kimegyek sétálni, vagy épp dolgozni, aratás idején, a végén még halálra rémül, aki meglát.
- Gyerekek, mit tudtok erről? – Cicó büszkén domborította hátát, karmait a padlóba mélyesztve nyújtózott, hunyorítva vakarta utána füle tövét, nagy lelkesedéssel. – Ártatlan, szomorú szemekkel bámulok Útjelzőre, ha kell, nyávogok egy keveset, és máris szalad, a legfinomabb ételekkel kínál, simogat, ölbe vesz, puszilgat,azt sem tudja, miképp kényeztessen. Látjátok? Így kell ezt, nem kell ide sem festék, sem álszakáll!
- Azt mondom, mind bohócok vagyunk. – Szólt Útjelző. Akárhogy nézem, szépítem, tagadom, vagy hárítom, mind festjük magunkat. Isten azért, hogy rejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől. La Morte azért, hogy ne féljenek tőle annyira, Cicó azért, hogy megkapja, amit szeretne, én pedig azért… mindezért? Vagy, mert megtehetem? Ez lenne a cselekvés szabadságának magasabb foka?
- Szabadság? Szerelem? Mindez csupán illúzió, Útjelző. – szólt az Isten, aki mind közül a legbölcsebbnek hitte magát.
- Azt akarod, hogy ne féljenek tőled? Hisz mikor mérges vagy, akkor is kenyérre lehet kenni! – szólt, La Morte, hogy vigasztalja szomorú szemű barátját.
- Ugyan Vén Habókos, majd dorombolok neked, akkor nem jut eszedbe ennyi marhaság- vigasztalta őt Cicó.
- Mire fel ez a szerepjátszás? Hát nem lehet simán, egyszerűen, ego mentesen élni? Levenni álarcunk, kimenni, egymás elé állni védtelenül? Őszintén, szemtől szembe?
- Nem. Ebben a formában, ebben a világban nem. Másodpercek alatt tépnének szét azok, akik továbbra is álarcot viselnek. Nem bírnák elviselni a jelenléted, ifjú ember – szólt Jézus, aki eddig sebei kenegetésével volt elfoglalva – nézd meg, én hogy jártam!
- Akkor, mi marad? Mit tehetek?
A többiek vidáman nézték őt, majd egyszerre robbant ki belőlük a kacagás.
- Azt, amit eddig is! – felelték kórusban. – Csak tedd, amit tenned kell, ne árts, s ha már hasznos nem is lehetsz mindenkinek, este azért most le sminked, s néha mutasd meg magad, igazi arcod, egy-egy embernek, hogy ők is megtehessék ezt. Így lesz majd az egyből kettő, kettőből négy és így tovább.

Ego

Pöttyös kosarával úgy szelte az utcát, ahogy a napfény táncol, lepkék szárnyán. Árnyéka kissé lemaradt mögötte, ráérősen követte színes, tarka-barka változatát, hisz tudta, fény és árnyék, egymás nyomában lép, egyik a másik nélkül értelmetlen. A téltemető virágok, három hete figyelték, mosollyal szirmukon köszöntek vissza reggelente, mikor elment mellettük. A meztelen csigák már hírét vitték jótetteinek, a pókok sem harapták már meg ujjait, nyomában újra kiserkent a fű, feje felett kék lett az ég, szívében a szivárvány ukulelén játszotta a Tavaszi szél sosem fáraszt című nótát. A fodrászhoz igyekezett, sokszor látta az öreg fickót, szakmájának mesterét, gondolta, tizenkét év kopaszság után állít valamit nagyképernyős arcán, kezdve a hajával. Benyitott a műhelybe. Kíváncsian nézett körbe, az öreg sehol, csupán egy fiatal lány üldögélt, a férfifodrászatban, újságot olvasva. Szavak nélkül figyeltek egymásra, mégis, értették egymás kérdését-válaszát. Szeme sem rebbent, mondta volna régebben, de ezen a reggel, bizony úgy érezte, valami különleges van a levegőben.
Szavak nélküli kérésre, helyet foglalt, majd végre szavát hallhatta:
- Kicsit hosszú, és vastag, lenne szíves, vágjon belőle, formázza valamilyenre.
A fiatal lány kissé elpirulva ért hozzá, kezébe vette, megcsodálta, majd így szólt:
- Jól elmondta,mit szeretne!
Tudták, hogy a szavak félreérthetőek, mégis, mindketten tették, amit tenniük kellett, élvezték a pillanatot, az életet, a műhely csendjét. Fél úton, mivel mégis csak nagy dolgok voltak kézben, levegőben és úgy általában, beszélgetni kezdtek, csupán a rend, a világ és az élet megszokott törvényei kedvéért.
- Mily szép, míves mozdulatokkal dolgozik, milyen ügyes, látom, örömét leli benne!
- A szépséget látni bárhol, olykor bármiben, út a csodákhoz.
- Akkor csoda ez a nap, ennyi év után!
- Minden nap csodák magját hinti, ontja, s ki kéri, megkapja.
- Vajon mások is látják a csodák mezejét? Érzik a csodák mindent felülmúló illatát? Mások is értenek szavak nélkül, s adják át magukat a pillanat örömének?
- Talán igen, de szerintem az egojuk gátolja őket. – a lány kissé bizonytalanná vált, pillanatra kihagyott lélegzete, majd hosszú sóhajjal engedte át magát, a létezésnek, szempillája remegett…
- Az ego… sokszor említik, de hol lehet? Ki látta egyáltalán? Ön látott már ilyet?
- Most, hogy így mondja, nem tudom. Hallottam róla, hallottam Önről is már, s hogy önnek mekkora, hatalmas, de az egot, az ön egóját, sem láttam, s látom most sem.
- Akár a sötét anyag, olyan lehet. Hallott már róla? A világot alkotó másik elem, melyet senki sem látott, mégis több van belőle, mert nélküle a világos anyag sem lehetne. Így mondják tudós emberek. Az ego is ily rejtélyes, láthatatlan, csupán megnyilvánulása alapján feltételezik, vagy állítják, hogy van. De mint Istent, az egot sem látta senki ember fia.
- Akkor mi végre mutogatnak rá? Értelme mennyi van?
- Akár a Sorsnak. Lehet mutogatni rá. Ő a hibás. Isten, a Sors, az Ego, mind bűnbak, láthatatlan, megfoghatatlan feltételezés csupán. Egy érzés, egy tapasztalat, egy matematikai egyenlet ismeretlenjei ők. Hát mit tudunk? Mit?
- Azon kívül? – kuncogott a lány.
- Azon kívül – kuncogott ő is.
- Beszélni? Szavakkal dobálózni, mint gyermekek a műanyagjátékaikkal?
- Igen, csupán szavakkal dobálózunk, szemünk hunyva van. Mit sem tudunk, vakon tapogatózunk.
Érezték csupán, itt hosszú, ott vastag, itt domború, ott mélybe hatoló. A szavak, némán várakoztak, ráértek. Hová siettek volna?

Dzsinn

Látta a tavasz eljöttét. Egy reggel, arra ébredt, hogy visszavonhatatlanul kidugták fejüket a nárciszok, nyuszifarok formájukkal mosolyogtak a barkák, a boltban megjelentek a vetőmagos állványok, idős nékik kezébe visszatérő álomként jelent meg a kapanyél. A Nap fényesebben ragyogott, a szívek hangosabban dobbantak és hangosabban indultak a hajnali órák, madárdal zengett véget érhetetlenül, a város közepén is. Rozsdás izmok nyikorogtak, álmos biciklik pislogtak téli nyughelyükön, elfeledett örömök kerültek elő lélekrejtekekből.
Útjelző kidugta orrát vackából, nagyokat szippantott a kora tavaszi légből, szemeiben kék derű lángja lobbant, téli szürkeségét sutba vágva, nagy bátorságról téve tanúbizonyságot, kilépett a szabad ég alá. Tekintetét kiskertjén pihentette, azon gondolkodott, vajon a giliszták elérik-e valaha a Buddhaságot? A fák, mivel ülni nem tudnak, és bölcs guruk szavait sem hallhatják, vajon miként meditálnak? Ezen közben, léptei során, megbotlott, kis híján orra esett, egy ott felejtett paradicsomkaró mentette meg a bukástól. Úgy támaszkodott rá, mint egykor szeretett mesterének szavaira, bár ennek a karónak nagyobb hasznát vette.
- Hiába, no, egy földbeszúrt karó, néha nagyobb segítség az Úton, holmi szavaknál.
- Így van.
- Na, kezdődik. Szegény ember kijön a levegőre, és rögtön hozzá szól valaki. – szétnézve, senki ember fiát, sem közeli madarat nem látott, de még egy kósza fél téglát sem, aki szólhatott volna hozzá. Csupán egy avítt elemlámpa hevert, ki tudja milyen idétlen idők óta a fű között. Ősi mesék jutottak eszébe, felvette, dörzsölgetni kezdte.
- Na most tuttira előjön egy szellem, jön, a mit kívánsz édes gazdám, a kívánságok garmadája, ezer egy éjszaka, Seherezádé…
- Jó reggelt édes gazdám! Mit kívánsz!
- Basszus! – ijedtében messze dobta a lámpát, kis híján, a kerítés tetején bambuló Cicót találva el vele. Ki vagy te?
- Én dzsinn vagyok! A lámpa szelleme! Miért? Azt hitted, a mesék csupa hülyeséget hordtak össze-vissza? Kívánhatsz tőlem bármit! Teljesítem!
- Hűha! És mennyit kívánhatok?
- Sokat! – huncut mosollyal mondta ezt a szellem, hisz látta már, könnyű dolga lesz.

- Akkor azt kívánom, hogy ébredj fel, legyél Buddha.
A dzsinn arca elkerekedett, szemei felfénylettek, majd hatalmas hahotában tört ki.
- Magadnak kell, magad számára kell, kívánj valamit édes gazdám!
- Mit magamnak kívánnék, azt megkaphatom bármikor, némi csoki, mogyorókrém és keksz, mindig akad lyukas nadrágom zsebében, mi másra lenne szükségem?
- Esetleg kérhetnél egy nagyképernyős plazma tévét!
- Miért? Az ehető?
- Nem…
- Akkor az nekem haszontalan lenne.
- Kérhetnél hatalmat a világ felett, minden ember felett!
- Hm… az embereket nem akarom megenni. Nincs valami jobb ajánlatod?

- Kérhetnél gazdagságot, kifogyhatatlan pénztárcát.
- Mire lenne az jó,kedves Dzsinn? Minden, ami igazán fontos, ingyen van. Kérhetném inkább, hogy most azonnal Buddha legyek? Mentes a világi vágyaktól, a szenvedéstől, hasznára lehessek minden érző lénynek?
- Kérheted, persze. De ezt teljesítenem lehetetlen, hisz már most Az vagy, csupán ébredj rá.
- Nincs kérésem, hisz minden, amire szükségem van, jelen van, rendelkezésre áll.
Azt kérem hát, légy szabad dzsinn, szabad szellem.
- Köszönöm édes gazdám! Tudd meg, mikor régen a gonosz Dzsafar, a szultán nagyvezíre elvarázsolt és megátkozott engem, úgy határozott, addig legyek szellem, míg egy vén bolonddal nem találkozom, aki nem kér semmit, viszont megkínál csokis keksszel. Most immár szabad szellem vagyok, oda megyek, ahová akarok, azt teszek, amit akarok! Juhééé!
Öööö… maradok, melletted, vén bolond, hová is mennék. Minden, mi érdekes, itt van helyben, bárhol is legyek. Minden, mi fontos, itt van, bárhol is vagyok.

Mi az,ami túlmutat Istenen,az Ébredésen?

A hajnali fények átderengtek lecsukott szemhéján. Álmai ködössé váltak, majd egy rövid átmenet után újabb képek jelentek meg. Egy szoba, egy újabb reggel, újabb ébredés. Valami derengett, mélyen még, talán hétfő van? Honnan e képtelen gondolat?
Cicó megérezte az ébredés előszelét,s lelkes dorombolásba kezdett. Az eljövendő reggeli illata már csiklandozta rózsaszín orrocskáját, szíve mélyén érezte mindent elsöprő szeretetét, mert ugyan, ki mondaná, hogy a cicók nem szeretik azt, aki kényezteti őket?

Útjelző szeme, kissé leragadva emlékeztette őt, bizony, van, amit látni kéne már. Felvillant emlékei közt a pillanat, mikor a maró sav szemébe fröccsent, a pillanat jeges hidege, a cselekvés Én-nélkülisége, a vakon megtett lépések, melyek mégis magabiztosabbak voltak, a hétköznapok tétova mozdulatainál.
- Igen, valami volt abban a pillanatban… biztos tudása a jelennek, a történéseknek… és… nem voltak miértek, nem voltak „mi lenne ha” kérdések, micsoda tapasztalat! Hová lett az agyalás? A gondolatok gondolata sem merült fel, a fájdalom egyszerűen az volt, aminek lenni kell, jelzők és pátosz nélkül. Hűha! Ezt megírom mesében, annyira szép!
Így történt, hogy a Meseíró, újfent elmerült emlékei között, hogy megörökítse az örök pillanat varázsát.
- Emlékeid írod, Vén Szószátyár!- La Morte ki nem hagyta volna beszólásait.
- Én is örülök Neked!
- Mit érsz el vele,hogy leírod a pillanat szépségét? Ennyi erővel megírhatod a virágok illatát, a meztelen csigák éhségét, vagy az ibolyák lilaságát is.
- Kósza gondolataim közepette, leírom, mit láttam, tapasztaltam…

- Ugyan menj már mesebeszédeddel! Mire jó ez?
- Elolvasom, utána, miután leírtam…

- Isten az égből gyere le! Hát mi vagy Te? Próféta? Isten szavait tolmácsolod?
- Inkább kávézzál, La Morte. Hát nem tudod, Te magad is, csupán a kollektív elme vetített képe vagy? Mint az istenek, az Élet, a Sors, az örök balek is.
- Okostojás! Mondj valami biztatót, vicceset, mutasd meg, mi a nevetés maga.

- De hisz úton vagyok szüntelen, keresem, kutatom, de nem látom… mit is… ha meglátom, felismerem. Kerestem már mélyben, magasban, álmokban és érzelmekben, külvilágban, asztal alatt, pohárban s nem leltem. Most betűk között kutatom, leírom, hátha elbújt meséimben, valaki tán olvasva rátalál arra, mit is keresek…

- Te Bolond… nem jöttél rá? Mit keresel, már leírtad. Szíved mélyén, ahol Isten lakik, egy emelettel beljebb, ott van, mit keresel.
- Mi az, ami túlmutat az Istenen? Az ébredés talán?
- Nincs neve, nincs rá szó, barátom. Mit szóval nevezhetsz, nem Az, nem Ez. Mi túlmutat Buddhák ébredésén, túlmutat szentek tettein, túl az Istenen és túl a túlon, közelebb van hozzád, mint gondolnád, éreznéd. Míg keresed, nem találod, ha megleled, meg nem foghatod, birtokba nem veheted. Mégis húz, vonz, vezeti kezed, ha kell, írásban közelítsd. Másnak ülni jó hozzá, valaki beszéde mélyén keresi, virágok illatában, folyók folyásában, nyak ívének szépségében.
Hallgattak. Útjelző írt, kávé illata szállt, az Idő, kockás vánkosán csokis kekszekkel játszott s felkacagott néha.

Valóság Úr

A tavasz végérvényesen beköszöntött. Medvehagyma és jácint tarkította léptei nyomát, himnuszt énekeltek a rigók, cinegék, előkerültek a kövek alá bújt földi békák, sapkájukat emelték komótosan az első kucsmagombák. Lányok, asszonyok áhítatos várakozása lengett, hormonjaiktól túlfűtött férfiak másra sem tudtak gondolni… még Cicó is a szomszédos szőrmókok illata után kajtatott, szóval a tavasz, eljött, magától. A fű zöldje harsogott az örömtől, a nappal fényesebb, az éjjel langyosabb lett. A kő Buddha szeme épp úgy tekintett a világra, mint máskor is, rezdületlen, arcán a mosoly múlhatatlanul ült, tudta jól, körbe-körbe jár az élet, a fű nő, a tavasz eljön, a nyár, az ősz s a tél, rend van, a világban.
A gondolatok csendesen pihentek, várták, hogy számukra is tavasz jöjjön, néhány ifjú gondolat azonban türelmetlenül törte át a hallgatás falait. Így esett meg, hogy Útjelző, míg rájuk figyelt,a szürke és hanyagolt Valóság, felhívja magára a figyelmet.
- Na ehhez mit szólsz Kurafi! – majd elegáns mozdulattal a Vén Szerzetes arcába öntötte poharát. A Valóság íze, marta, égette, kínozta, a pillanatba fagyott idő dermedten állt,a létálom vászna széthasadt. Valóság Úr hangosan nevetett, jól érezte magát.
- Ezt megkaptad! Látod? Érted?
- Nem értem. Ezt miért kaptam?
- Tudd meg, előlem nem menekülhetsz, utolérlek, mert mellényzsebedben, hátizsákodban, vagy ha máshol nem is, fejedben magaddal viszel, bárhová is lépj.
- De hát így viselkedni, gyermeteg!
- Siránkozol? Hisz életben maradtál! A fájdalom, mit érzel, nem nagy ár!
- Ár? Mi ez, lóvásár? Ára van, de minek is? Vagy kinek?
- Minden tettnek következménye, ha úgy tetszik, ára van. Mit hittél Bolond?! Vedd úgy, üzentem neked, s cserébe, az ár, szinte semmi.
- Az Élet, eszerint csupán zsibvásár, adok-kapok… na de mondd akkor, a szabadság, a szerelem, a hősök tettei, szentek élete, pluszt jelent?
- Ha-ha-ha! Ügyes! Alkudozunk? Nem is kérded, miért borítottam arcodba poharam?
- Miért?
- Hülye! A miértekre nincs felelet! A szemed jobban van? Válaszokat magadban keress. Ha szemed sérül, vajon mit nem látsz? Ha lábad fáj, vajon nem rossz úton jársz-e? Ha gyomrod beteg, nem haragod nyelted-e? Epéd gyötör, epés vagy-e? Soroljam tovább? A szív, ha meghasad… az agy, ha halott…
- Agyatlan agyhalott, szavát engedd el, könnyű, mit sem ér!- La Morte, megszánta barátját, így közbeszólt. – Vedd észre, csupán fejedben él a Valóság, Ő a legnagyobb csaló, neve számtalan formában él, Kísértő, Lucifer, de nevezheti magát Életnek, Bölcsességnek is.
Egyetlen szál macskaszőr értékesebb ezeroldalnyi bölcsességnél, könyvtárnyi szent iratnál.
- De mégis, mit nem látok? Szemem sérült, valamit csak jelez!
- Azt jelzi csupán, hogy fáradt vagy, és mikor úgy érzed, kávét kell, igyál, bizony akkor jobban teszed,ha iszol. Kávét? Ugye kérsz?
- Cukorral, tejjel…
Valóság Úr sejtelmesen mosolygott magában. – Annyi nevem van, annyi arcom, a kávéból is én tekintek vissza, nincs menekvés.
Csak a kő Buddha tekintett úgy a világra, mint máskor is, rezdületlen, arcán a mosoly múlhatatlanul ült, tudta jól, körbe-körbe jár az élet, s elmúlik minden, a Valóság is, egyszer.

A szenvedésről

Elővette a zöldségeket, kitette a pultra,majd hámozni kezdte. Hullott a répaforgács, Cicó ugrott értük, valami szebbet sejtve bennünk, mint aminek látszottak, majd ráébredvén, ez sem szalámi, esdeklő tekintetét Útjelzőre vetette, jobb nincs? Nézte répáját, bőven nagyobb volt hatalmas tenyerénél, fejében a gondolatok sebesen szaladtak szerte és szét, az ablakon át fény szűrődött be.
- Nocsak, Isten már megint égve hagyta a villanyt, sok lesz az áramszámla.
Egy lépéssel gondolata után, felismerte, hogy a valóság, gyakran sokkal egyszerűbb magyarázatot kínál. Egyszerűen csak reggel lett, ezért hát a fényesség.
- No azért a második magyarázat az lett volna,hogy ez a megvilágosodás fénye.
Cicó, okos tekintetével nézte, majd az élet egyik legjobb tanácsát adta a magában mormogó, kócos Bolondnak:

- Igyál egy kávét Útjelző, attól színesebb lesz a világ, meglátod.
- Azt mondod? Talán igazad van, Cicó Mester.
- A Cicók ezer évek óta szőrös istenek, rózsaszín talpacskákkal, boldogságot varázsló dorombolás művészettel, megtestesült nőiességgel.
- A kávé,pedig az ébredés szent itala, a sötét matéria, mely mégis fényt hoz a lomha elmébe – suttogta síri hangján, La Morte.
- Szeretnétek ebédet is gyerekek? Vagy a reggel elmegy a meddő gondolatkergetéssel, képzelt leves lesz, álom krumplival, sajgó gyomrunk hogy lakik jól ezekkel?
Mint életünk is, csupa szín, mint egy festő palettája, életünk festője mi vagyunk, álmaink festjük, de a tett,az élet ereje, szavakban rejtezik csupán. Éhezzük a létezést, gondolkodunk róla, éhesen, fázva érünk végére, és ott kérdezzük: miért? Ennyi csak? Az ebéd hol maradt:
- Mondom én, nincs kiút ebből, bolondok. – Sors asszony nem bírt magával, hogy ne szólaljon meg.
- Ugyan már Sors! Vedd észre, csupán egy balek vagy, egy bűnbak, ócska kifogás, aki azért létezik, hogy ne fájjon az éhség annyira, kire hivatkozni lehet két élet közt, rámutatni ujjal: Tisztelt Bíróság! A bűnös, szenvedéseink miatt, Ő! A Sors! Ki más?!
- Kiutat keresel? Leszek bűnbakod, ha akarod. Választhatsz megoldást, ezret is, szenvedésed enyhítheted könnyedén!
- És miképpen gondolod furfangos tervezője az Életnek?
- Egyszerű, lépj ki házadból, menj a városba, ezernyi boltban ezernyi izmusra lelsz, válaszd bármelyiket, olcsón eladók, minden szenvedésre kínálnak valami jót.
- Gyermekem, ötleted gyermeteg, mint Te magad. Magad helyett ezernyi más bűnbakot mutatsz fel.
- Sokaknak bevált…
- Ez magad sem hiszed, ugye?
- De hát, a szenvedés fáj, kínoz, gyötör, az élettel jár, csomagban, mint üdüléshez a wellness, erre gyógyír biztos akad?
- A szenvedés, csupán egy gondolat, egy érzéssé váló gondolat, hasonló egy marék lépes mézhez, jól néz ki, kissé ragadós és édes is. Ezért szeretjük. Miért szabadulnánk tőle? Hisz emiatt születtél te is, Sors Asszony, gyermeke vagy, mindannyinknak.
- Apám! Végre felismersz! De jó! De mond, akkor most van vagy nincs kiút a szenvedésből? Vagy inkább, akar-e bárki kiutat?
- Gyermekem, kiút van, igen, túl az Istenen. Isten képe az utolsó kapu, amely megállíthat.

- Nem értem…
- Másik neved: Isten. Egy gondolat vagy, egy kép, szakállas vagy épp elefántfejű, acsarkodó vagy sasszerű, formád számtalan, kapu őrzője, démona, egy ócska festmény, málló szobor, semmi több.
- Istenkáromló!
- Ugyan, ne erőlködj, ülj le már. La Morte! Kávét gyermekemnek, ne legyen szomorú!
Érzed a kávé ízét, illatát?
- Ühüm… de jó!
- Látod? A szenvedés hol maradt? Van egyáltalán?
- De finom! És a pogácsa! Mennyei!
Szürcsöltek, majszoltak, a nap ragyogott, főtt az ebéd. Nyáluk összefutott szájukban az illatok felett. Szenvedés? Világ? Élet? Ugyan már…

Álmok Múzeuma

Újabb nap, újabb reggel, tétova botorkálás, kávéspohár csörrenés, egy pillanatra felnézett, majd öntött. Kinézett a konyha ablakán, ólomszürke ég, fázós meggyfa és egy éhes Cicó, ismerősnek tűnt neki. Kockacukor, tej, fél perc és a forró kávé lassan oszlatta homályát, eszébe jutott, valaki éhes, hát beengedte az öreg kandúrt, megszokott mozdulatokkal tépte fel a macskakonzerv tetejét. Az illata ínycsiklandóan lengedezett alá, apró cicaorr fickándozott a gyönyörűségtől, remegett a szőr is bele, Cicó kerek szemekkel várta reggelijét, akár a Messiást várják, két házzal odébb. A forró kávé lassan éreztette hatását, színt kapott a függöny, az asztal, a székre dobott ősi pulóver, az élet maga.
Szeme sarkából úgy látta, mintha remegne a kép. Szemüvegét hátizsákja zsebében tartotta, miért is vette volna fel, tisztánlátó tekintetét?
A sarokban álló ruhás szekrényhez ment, benézett. A polcokon sorra elrendezve… összevissza hevertek bedobált ruhái, alsógatyák, lyukas zoknik, rég elfeledett kopott pólók, csomagolásukból ki nem vett tavalyi göncök.
-Mit keresek? Vajon, ha látom, megismerem?
Hívogatóan nézett rá kedvenc, kék hátizsákja, szinte megszólalt, esdeklő tekintettel, könyörögve hívta: „Jöjj már ide! Mutatni akarok valamit!”
- Egy beszélő hátizsák! Igen, tudom, jó gyógyszerek vannak erre, ne is mondd… na ne! Ez már a vég! A hátizsákommal is beszélek, mi jöhet még?

Keze automatikusan az oldalzsebre tévedt, leült ágya szélére, nézte porlepte szemüvegét.
- Mire lehet még jó? Ezer éve már, hogy feledésbe küldtem.
Ekkor történt. Mikor felfeküdt orrán az okuláré, látása kitisztult egy pillanat alatt, mint akibe villám csapott.
Egy Múzeumban állt, végeláthatatlan sorban, képek sorakoztak szegre akasztva, még a plafonról is festmények lógtak. Amit ruhásszekrénynek hitt, egy poros kartondoboz volt, tele képekkel, kiszáradt pergamenekkel, a doboz felirata ez volt: „Elfeledett álmok”.
Halk léptek nesze hallatszott háta mögül, egy szemrevaló menyecske köszönt illedelmesen:
- Isten hozott Útjelző!
- Öööö… igen, valami hasonló… ki vagy Te? Hol vagyok? Mi ez?
- A Sors vagyok. Azért jöttem, hogy körbevezesselek Álmaid Múzeumában.
- Na ne! Ez valami rossz álom? Ugye? Csípjen meg valaki!
- Hiába ellenkezel, álmodból nincs kiút, barátod, La Morte sem segít, hisz tudod, megkérdted rá. Élvezd a kiállítást Bohóc, hisz Te vagy a Festő, a Vászon, az Ecset és az Élmény, Te vagy minden, amit el tudsz képzelni, és amit nem, az is.
Így ment hát egymás mellett, kéz a kézben, Sors kisasszony és Útjelző, a Bohóc.
- Mennyi szín, árnyalat, fényjáték, szereplő és stáció! Mennyi alkotás, mennyi valóság… vagy valami más! Vége sincs, meddig még? Van vége egyáltalán? Vagy körbe-körbe járunk az időtlenségben, míg lábunk elkopik?
- Ne ragadj le a képeknél, hadd suhanjanak. Ha beleragadsz a részletekbe, színekbe és fantáziákba, újabb tárlatok nyílnak, végére sosem érsz. Fárad már zsenge lábad? Szíved lassabban dobban-e már?
- Kávé illat ez?
- Nagyszerű! Ez az! Jöjj, mutatom utad, a pincérnő már vár!

Kockás abrosz, asztalon vázában virág, gőzölgő kávé várta Őt. Asztalához ült a hostess, ismerősnek tűnt, mosolya, leginkább a haláli jelzővel írható, volt lényében valami végzetesen megnyugtató.
- Tetszett, mit láttál Vén Csataló?
- Szépnek szép, de értelme van, vagy volt-e? Ennyi terv, álom, s mi lett belőlük? Csupán falra kerültek, akár a borsó.
- Az, mi valóság lesz ebből, Rajtad áll.
- Biztos? Hisz a tárlatvezető, maga a Sors, egy Nő, szeszélyes, pajzán, mint a rőzseláng, tüzet kapok tőle, s ha szívem lángra gyúl, minden hamuvá lesz. Akkor mihez kezdek, mondd?
- Újra kezded, fested képeit, előtted az örökké, a kör, nincs sarok, hol elakadnál.
- Oly reménytelennek tűnik! Hát nincs kiút?
- Számtalan a kiút, Te Bolond!
- Hol? Merre van? Ajtót nem látok sehol!
- Magadban keresd, s megleled. Ott. Hol Benned az Isten lakik, csak egy emelettel lejjebb. Ahol látod kiírva az ajtóra: Itt lakik a Mindenható, na ott menj tovább és kint vagy.
- Hogy tegyem? Hogy keressem? Ne kínozz, mondd már!
- Csupán egy verset idézek, s ha érted jó, ha nem, úgy is.

"Miért harcolnék a csiga szarvai ellen?
Szikra vagyok csak két kovakő között,
Elfogadom a szerencsét, elfogadom a balszerencsét,
sőt mi több, örülök neki,
Tátott szájjal állok, nem nevetek: mint egy idióta."
(Hakurakuten)

Éberség

Úgy lépett be a március, mint szende szűzlányok, nászuk szobájába. Elsőre könnyei áztatták a földeket, majd a hosszú éjjel után, sugárzó mosolyával szárítgatta azokat. Örvendett a létezés, és áldották nevét, az élők, a fázósak, az ázottak, az erdei őzek és üregükben a nyulak, duzzadni kezdtek a bimbók, egyedül Cicó aludt békésen továbbra is kedvenc székében, öreg pulóverén, fejét Útjelzőhöz érintve, hogy érezhesse közelségét. Álmában mosoly ült arcán, vajon miről álmodhatott?
Csipkerózsika meséjében,a királylány aludta évszázados álmát, de sosem vetődött fel a kérdés,vajon miről álmodott közben? Cicókról, királyfikról vagy talán más lányok szerelméről? Esetleg a nagy, szent és mennyei finomságú csokis fánkról?
- Már megint hol jár az eszed, Te Kurafi! – La Morte, minden gondolat és álom ismerője, ma reggel csupán a lehető legjobbat szerette volna elérni barátjánál,hogy végre felébredjen. Orra alá dugta gőzölgő csészéjét.
- Szeme sem rebben, oly régóta álmodja színes álmait, álompillangóival van tele már az összes pókháló, mit tehetnék még érte? Haláli kávém illata, csupán orrcimpáját remegteti meg,álmában mosolyog, mit tegyek?
- Talán próbálkozz egy csokis fánkkal – szólalt meg Csenrézi az ajtóban állva.
- Jól hangzik. Sajnos az utolsó fánkot elmajszoltam már…
- Hoztam. Azért van ezer szemem, hogy lássam, mire van szüksége, aki álmodik, és azért van ezer kezem, hogy legyen fánk, csokis keksz, s marad kéz, mely simogat, mely támogat, mely átölel.
Álmában megrezdült, talán e szavak hallatán, vagy megérzései vezették. Szeme résnyire nyílt, az áradó fény kissé vakította még, felült ágyán, nyújtózkodott, ahogy Cicótól látta, majd kerek szemekkel nézett szét szobájában. Szavak nélkül is megértették egymást. Kávé, fánk és csendes majszolás töltötte be a teret. A létezés örömünnepet ült, Cicó pedig, mi mást tett volna, lévén a legbölcsebb mindannyijuk között, mélyen aludt öreg pulóverén elfeküdve.
- Tudjátok, most így, végre, ráébredtem, miért is kelek fel minden reggel, mi az élet értelme, eleje és visszája. – szólalt meg elsőként Útjelző.
- Mi lenne az? A végső válasz, a mindent elsöprő Nagy Nemes Igazság? – La Morte huncut mosolya többet árult el szavainál.
- Miért? – Kérdezte Csenrézi, csilingelő kacagását visszafogva.
- Egy csokis fánkért. Azért kelek fel minden reggel. Egyetlen fánk túlmutat ezerév bölcsességein, szent írásokon és nagy tudású mesterek kommentárjain, bölcseletein és agyatlan agymenésein. Egyetlen fánk,vagy legyen az bármi,ami ízével,megjelenésével, hatásával kizökkent az álomból, éberré tesz. És az Éberség, mint kő a farmert, úgy koptatja le a felesleget. Mi felesleges? Minden, amit hátizsákunkba tettünk életek során. Hordjuk, visszük, életek során por lepi be azt, amint önmagunknak kezdtünk el nevezni. Csak gyűlik, gyűlik. De mikor észreveszed, kopni kezd. Van, akik szerint leteheted egy pillanat alatt. Csapda mondat ez, fiataloknak, hogy legyen miért ugrálniuk.

- Én is voltam fiatal…ugráltam és játszottam kaszámmal,kedvenc játékom volt az Arató Ünnep – imigyen emlékezett ifjúkorára, La Morte.
- Én még mindig fiatal vagyok, és ezer kezemmel ezer dolgot teszek, ezer szememmel ezerszeresen éber vagyok… és ugrálni jó! Játszani, lelkesedni, felfedezni, útra kelni, hátizsákom mégis könnyű!
- Könnyű Neked Ezerszemű Buddhája a Létnek. Jómagam, és mások is, teletömjük zsákunk, s abban bízunk, majd csak kilyukad, kipereg belőle a sok kacat.
Cicó mester nem bírta tovább az agymenést. Felnézett a díszes társaságra, hunyorogva mosolygott, majd kiballagott a tavaszi, melengető napfényre, arcát a kora tavaszi fénybe mártotta és csak kacagott, kacagott és vele együtt nevetett a Létezés.