Mi az,ami túlmutat Istenen,az Ébredésen?

A hajnali fények átderengtek lecsukott szemhéján. Álmai ködössé váltak, majd egy rövid átmenet után újabb képek jelentek meg. Egy szoba, egy újabb reggel, újabb ébredés. Valami derengett, mélyen még, talán hétfő van? Honnan e képtelen gondolat?
Cicó megérezte az ébredés előszelét,s lelkes dorombolásba kezdett. Az eljövendő reggeli illata már csiklandozta rózsaszín orrocskáját, szíve mélyén érezte mindent elsöprő szeretetét, mert ugyan, ki mondaná, hogy a cicók nem szeretik azt, aki kényezteti őket?

Útjelző szeme, kissé leragadva emlékeztette őt, bizony, van, amit látni kéne már. Felvillant emlékei közt a pillanat, mikor a maró sav szemébe fröccsent, a pillanat jeges hidege, a cselekvés Én-nélkülisége, a vakon megtett lépések, melyek mégis magabiztosabbak voltak, a hétköznapok tétova mozdulatainál.
- Igen, valami volt abban a pillanatban… biztos tudása a jelennek, a történéseknek… és… nem voltak miértek, nem voltak „mi lenne ha” kérdések, micsoda tapasztalat! Hová lett az agyalás? A gondolatok gondolata sem merült fel, a fájdalom egyszerűen az volt, aminek lenni kell, jelzők és pátosz nélkül. Hűha! Ezt megírom mesében, annyira szép!
Így történt, hogy a Meseíró, újfent elmerült emlékei között, hogy megörökítse az örök pillanat varázsát.
- Emlékeid írod, Vén Szószátyár!- La Morte ki nem hagyta volna beszólásait.
- Én is örülök Neked!
- Mit érsz el vele,hogy leírod a pillanat szépségét? Ennyi erővel megírhatod a virágok illatát, a meztelen csigák éhségét, vagy az ibolyák lilaságát is.
- Kósza gondolataim közepette, leírom, mit láttam, tapasztaltam…

- Ugyan menj már mesebeszédeddel! Mire jó ez?
- Elolvasom, utána, miután leírtam…

- Isten az égből gyere le! Hát mi vagy Te? Próféta? Isten szavait tolmácsolod?
- Inkább kávézzál, La Morte. Hát nem tudod, Te magad is, csupán a kollektív elme vetített képe vagy? Mint az istenek, az Élet, a Sors, az örök balek is.
- Okostojás! Mondj valami biztatót, vicceset, mutasd meg, mi a nevetés maga.

- De hisz úton vagyok szüntelen, keresem, kutatom, de nem látom… mit is… ha meglátom, felismerem. Kerestem már mélyben, magasban, álmokban és érzelmekben, külvilágban, asztal alatt, pohárban s nem leltem. Most betűk között kutatom, leírom, hátha elbújt meséimben, valaki tán olvasva rátalál arra, mit is keresek…

- Te Bolond… nem jöttél rá? Mit keresel, már leírtad. Szíved mélyén, ahol Isten lakik, egy emelettel beljebb, ott van, mit keresel.
- Mi az, ami túlmutat az Istenen? Az ébredés talán?
- Nincs neve, nincs rá szó, barátom. Mit szóval nevezhetsz, nem Az, nem Ez. Mi túlmutat Buddhák ébredésén, túlmutat szentek tettein, túl az Istenen és túl a túlon, közelebb van hozzád, mint gondolnád, éreznéd. Míg keresed, nem találod, ha megleled, meg nem foghatod, birtokba nem veheted. Mégis húz, vonz, vezeti kezed, ha kell, írásban közelítsd. Másnak ülni jó hozzá, valaki beszéde mélyén keresi, virágok illatában, folyók folyásában, nyak ívének szépségében.
Hallgattak. Útjelző írt, kávé illata szállt, az Idő, kockás vánkosán csokis kekszekkel játszott s felkacagott néha.