Rém életálom

La Morte figyelte barátja álmát. Nézte, ahogy izzadva, verejtékezve, lázasan hánykolódik puha párnáin. Kockás takaróját megigazította rajta, hűvös csókkal illette homlokát. Néha, mikor szeme kipattant egy-egy pillanatra, látva az értelem halvány fényét bennük, kávéval kínálta. Mit tehetett volna többet? Öreg barátja, önként ment a létálom útvesztőibe.
A kertben rigók vigyázták az évszakok rendjét, okos szemükkel pásztázva a bokrok alját. Legalább a világban legyen rend, vallották. Ezzel a véleményükkel egyet értett milliónyi tulipán, jácint és nárcisz, a fák, egyetértésük jeléül zöld levelekkel integettek a messzi távolban ballagó tél után. Tavasz tündér, didergősen sétált a kihalt mezők felett, türelemmel várta a világ ébredését, megunhatatlanul. Számtalan küldetéssel háta mögött, számos szépségversenyt nyerve, szeleburdi vidámsággal simogatta a fagyott földeket, fagyott lelkeket.
Cicó, barátja izzadt teste mellé bújt, takarója alatt, éreztetve barátját, nincs egyedül a rémesnek tűnő, minden logikától mentes rém-élet álmában. Átvette volna helyét szívesen ebben a bohóc komédiában, de hát ígérete kötötte.

-Most csak én megyek le az álomba, Cicó mester. Ígérd meg, bármi is történik, csupán megfigyelő maradsz.
- Miau! Ígérem!
- Utam nehéz lesz, tele fájdalommal, bánattal, halállal, elmúlással és tengernyi púder szöveggel.
- Ó jaj! Útjelző! Miért veszed magadra ezt a terhet? Ezt a kínt! Tengernyi szenvedést és ócska fedő sztorik porhintését?
- Tanulni vágyom, Cicó mester. Tapasztalni, magasztost és útszélit, felemelőt és rombolót, édeset és kínkeservest. Valami űz, valami hajt, vonz és csábít! Mennem kell, vár a rém-létálom, húz az örvény, Adieu Maître Cicó! 

- Adieu Maître Marqueur !

Cicó remegett az izgalomtól, látta barátja kínjait, rángatózó testét, hallotta kiáltásait, ahogy La Morte segítségét kéri, Cicó segítségét kéri, de ígéretük kötötte őket. Még La Morte is igéretet tett.

- Érdekes dolgot kérsz tőlem Marqueur ! Segítsek Neked,de nem hozlak vissza,ha könyörögsz érte,akkor sem – nagyot kortyolt kávéjából, tekintetét bögréjébe mélyesztette, élvezte a felszálló párákat,illatokat, magában abszolút hülyének nevezte agg barátját – hát legyen ! Ígérem,akkor sem hozlak vissza rémálmodból,ha valaki levágja az a buta tökfejedet.
- Köszönöm !
- Annyit megteszek viszont, hogy emlékezhetsz rám, La Morte-ra. Minden csésze kávé, Rám fog emlékeztetni,arra,hogy egyszer véget ér a szenvedés, de csak akkor, tengernyi púder szöveged mélyén rálelsz valódi okára szenvedésednek,már, ha eljutsz odáig. Addig bizony én hagyom, hogy homokozóst játsz a kis műanyaglapátoddal, port hints Önmagad szemébe és sírdogálj, mert fáj.


Útjelző ült a homokozó szélén, bambán nézte kezében a kis, műanyaglapátot. Valamire emlékeztette. A tavaszi szél, kávéillatot hozott felé.