A fájdalom útja

„A kis jércét nem irigylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.”*

                                                                       I.

Magában elgondolkodva lépdelt a fénylő folyosón, az ülésterem felé. Sok élmény volt a háta mögött, kissé unta is már, újra és újra megszületni és játszani, hol embert, hol mást, öntudatlanul, belefeledkezve a játékba, a szünetek, pedig oly rövidek, évtizedek után is csak 49 nap, hamar elszáll.
- Megyek, jól beolvasok az Öregnek, ideje lenne egy hosszabb szabadságnak. – morgott magában.
- Újra itt! Tudom, mire gondolsz. De még egy utat meg kell tenned, mielőtt szabadságra mehetsz. Könnyítésképpen, következő utadon, egy életen belül több életutat fogsz megtapasztalni. Nehéz lesz, eddigi legnehezebb, de hát, ára van a jutalomszabadságnak, még itt, a mennyben is.
- Egye fene, legyen. Te vén kurafi, de ha végzek, hát nem is tudom, mit teszek veled!
- Nyugodj le kicsit. Szükséged lesz az erődre. A mostani drámád címe: A fájdalom útja.
- Kissé sötéten hangzik…
- Ne izgulj! Nem Jézus szerepét kell játszanod és óvunk majd idefentről.
A leendő szüleidet, a legnagyobb műgonddal választottam ki. Két ellentétes intellektusú ember, tűz és víz, hideg és meleg, és ami a legfőbb, nem fognak várni téged. Férfinak születsz majd, apád lányt vár, anyád meg akar majd ölni. Innen indulsz, a fájdalomból, a kitaszítottságból.
Menj, tudd le, és vár a szabadság.

- Támogatást kapok majd?
- Mindent megkapsz, amire szükséged van. Mindent.

II.

- Terhes vagyok!
- Végre! Talán lány lesz!
- Nem akarom! Abortuszra megyek!
- Nem mész sehová!
- De igen!
- Azt mondtam, sehová sem mész! Megszülöd ezt a gyereket! Lány lesz!
- Zsarnok vagy!
- Kussolj asszony!

És megszületett, egy kisfiú, akit senki sem várt.

            III.


A telefon csörgött.
- Tessék! Kovács őrvezető jelentkezem!
- Itt Szabó alezredes! Kerítse elő V. honvédet!
- Parancs! Értettem!
Negyed órával később, a telefont átvéve, V., aki még nagyon fiatal volt, csak állt meredten, a felesége kereste, ifjú házas volt.
- Szia!
- Szia! Mi újság! Itt keresel! Mi történt!
- Elment a babánk…
- Mi?...mi…mi van…mi……
A világ beszűkült, összeomlott, kifordult sarkaiból, tartópillérei összeroskadtak, sötétség borult rá. Sokáig állt, szavai elfogytak, egyre az dobolt benne: miért? Miért?

IV.

„A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.”*

Két évtized elteltével, viharos tengerként élve életét, átégve a világon, embereken, vágyakon, úgy érezte, valami hiányzik az életéből. Akkor látta meg. Nem értette, mit bámul,mi oly ismerős?
- Szia! Sheep a nevem.
- Szia! V-nek hívnak.
- Úgy nézel rám! Mondd! A lelkembe látsz?
A kérdés ledöbbentette.
- Igen. A lelkedbe látok.
És így teltek a hónapok. Sokat beszélgettek, egyre mélyebb lett benne az érzés, ismeri őt. Igen. A lánya volt, előző életében. Felismerte. Öröm volt minden pillanat, amit mellette töltött.
A fájdalom útján, azonban, nincs kegyelem.
La Morte úgy ragadta el mellőle, mint falevelet a téli szél.
A valóság jégbe dermedve állt.
- Már megint! Már megint! Miért?! Miért?! Hát ennyi az élet? Veszteség és fájdalom? Miért?

                                                           V.

Csodás tavasz indult. A fű sosem látott zöld árnyalatokkal üzente az életet, korán melegre fordult az idő, még csak március volt.
- Valami más lett! – ébredt rá. Valami megváltozott! Érzem! Őserő tombol ereimben! Végre fény! Végre valami!
Elfogadta, hogy nem lehet gyermeke. Elfogadta, hogy régebbi életéből, láthatta gyermekeit és örült ennek is. Felszabadult.
- Az elfogadás a titok. – értette meg. – A harc, a küzdelem, csupán ellenállás, de most elfogadtam az utat, melyben a fájdalom, ó, csak most értem igazán, az ébredésre vezetett rá. Mennyi élet egyetlen életben! Szabad vagyok, érzem.


”A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod, mennyi rajtad a seb,
fuss, mint a háromlábu eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.”*

                                                           VI.

A kis kunyhóban,meleg fényt adott a mécses. Villany nem volt, a kis kemencében kenyér sült, illata az édes otthon illatát adta. Nézték egymást, és fényük beragyogta az univerzumot. Már nem volt fájdalom. Nem volt Út. Nem volt több illúzió. Csak Ők voltak, egyek, együtt. Szabadon.


* Az idézet, Weöres Sándor, A Boldogságról című műve.