Szavak

Elillant a ködben, mint bús szamár. Mögötte az út, sejtelmesen lángra lobbant, akár ha csak napalm érintette volna. Előtte a semmi, ködgomolygás, hiába fürkészte vak szemeivel, az orrát sem látta. Utoljára egy hang szólt hozzá, te jobbra, én balra, menj a fenébe, te marha.
Úton volt mindig is. Néha szóltak hozzá, volt, aki elkísérte egy darabon. Madarak daloltak hozzá, neki, gyíkok surrantak előtte, előle. Gondolatai szürkén, borongósan, ködalakként kísérték. A kávé illata, elmaradhatatlanul körbelengte, egyedüli igaz,hűséges barátja tartott csak ki mellette,La Morte.
- Hogy Te milyen nyugodt vagy mindig! Csak kávézol, és mosolyogsz. Tudsz valamit!
- Minden út ugyanoda vezet. Aki ma melletted halad, holnap egy másik ösvényen lép tova, mégis, az ösvények, utak, mind illúziók csupán. Egy törött tükör cserepein visszaverődő kép. Nézd csak, mindegyik tükördarabban láthatod a teliholdat.
- Te is voltál ember? Vagy így születtél? Halálként?
- Nincs születés és nincs halál. Én sem vagyok, te buta Útjelző. És te sem vagy. Melyik Hold az igazi, a számtalan tükördarabban látható közül?

Útjelző magába figyelve hallgatott s ballagott tova. Emlékei színes kaleidoszkópként villództak előtte, de most csak érdeklődve figyelte őket, mint kisgyerekek figyelnek csörgő játékaikra.
Cicó került elő a homályból, lábához dörgölőzött.
- Na, te aztán tudod, mit akarsz tőlem, te Cicó! A bánat nyuvassza meg a bolhás bundádat, te!
- Jól van már te Vén Hülye, mondjad csak! Szavaid mögött érzem ám, hogy örülsz nekem!
- Mit tudsz a szavakról öreg cicafiú?
- A szavak ködfüggönye eltakarja a felismerés, az ébredés fényét. Úgy használjátok a szavakat, ti emberek, mint Isten a felhőket. Árnyékoltok velük, vihart kavartok velük, villámokat rejtetek el bennük és bántjátok egymást velük. Mint a pajkos görög istenek, játszadoztok a szavakkal. Gyerekek vagytok. Ezt látom, cicóként.

- Látod? Macskaként másként látod az embereket, nem akarod-e tanítani őket?
- Mit érnének a tudással, ha nem maguk tapasztalják meg? Amíg a szavak többet jelentenek annál, mint sem megismerjék a másik embert, ugyan minek beszélnék hozzájuk? Úgy akadnak bele szavaikba az emberek, akár halak a hálóba.
- Jobb is, hogy nem lettél ember! Lehettél volna pap vagy lelkész, prédikálhatnál a tömegeknek s bizony, e szavak hatására, hamar keresztre feszítve találtad volna magad. Bölcsen tetted, hogy inkább Cicónak születtél.
- Útjelző! Te hülye vagy.
- Igen. Sokszor érzem úgy, nevemhez méltóan csupán egy buta cölöp vagyok, akit Isten néha jól fejbe ver.  
- És miért ver fejbe? Rájöttél már?
- Honnan tudnám. Egy útszéli sütőtöknek több esze van, mint nekem. Nézd csak meg, kibújt a földből, levelet bontott, hogy befogadja a fényt. Gyökeret eresztett, mert miért is vándorolna ész nélkül? Termést hozott, hogy másokat szolgáljon testével és magokat érlelt, hogy fennmaradjon eredendő bölcsessége. Milyen boldog az útszéli tök. Lehet belőle töktészta vagy tökleves, tökfasírt vagy marha eledel. Belőlem, mi lehet? Egy cölöp, önmagában mi lehet? Útmutató? Útjelző? Tűzifa? Jelző karó, akit oldalba hugyoznak a kutyák?
- Te vén bolond! Hallgass már el, hallgatni is rossz, amit beszélsz. Hallod az óra ketyegését?
- Hallom…
- Ennyi elég is!
- Elég!
A múló idő elmosolyodott. Végre valaki! – mondta magában és a köd elnyelte, mintha sosem lett volna.