Az út, porzott, ahogy vágtatott szürke lován. Végtelenbe
nyúló pusztaság, távoli hegyek, sivatagok, mély völgyek kísérték útján, néha
találkozott más vándorokkal, de megállni eszébe sem jutott. Így tanulta,
rohanni kell, menni kell, mert az idő rövid, az útnak vége szakad, és jön a
nagy, nagyon nagy semmi, a feledés homálya. Egy reggel,
kissé fakóbban sütött a Nap, hétfő volt, mi más lehetett volna, egy májusi
hétfő. Csodás tavaszi reggel, elérte a szakadék szélét. Lassítás nélkül
vágtatott tova, vidáman kurjantva: Hoka He! Egy pillanatra megállt benne a
lélek, vajon honnan ismerős ez a kiáltás? A semmi, lágyan vette körbe, puhán,
melengetőn, mint az anyaöl, még érezte a víz csobbanását, ahogy a Léthe folyóba
esett.
Valami fájdalom, valami fény… mi ez? Ki kérdezi, mi ez? És hol vagyok? A díszletek furcsán ismerősnek tűntek. Próbált felállni, testének minden íze iszonyú fájdalommal üzent. Ez hát a születés? Hol vagyok? Ki vagyok? Az eszmélet, hosszú szüneteket tartott, a díszletrendezők közben jöttek-mentek, a fény maradt csak. Hisz nappal van- jutott eszébe. Egy emlék merült fel a homályból.
- Dolgom van… hívok egy taxit… mit hívok? Mi van?
A világ távoli és homályos álommá szelídült, úgy érezte magát, mint egy időugrás után tévelygő utazó. - Mennem kell, mert várnak- dobolt benne a gondolat. A pillanatok hol megjelentek, hol semmibe vesztek, a taxi előállt. – Micsoda tekintet, vajon kit néz? Vajon ki beszél, kinek a hangja ez? Álmodom.
A sofőr, istenek küldötte, látta, hogy utasa éppen most született, csatakos, riadt szemű és újszülöttek értetlen tekintetével bámul, de még nem lát semmit, szinte vakon tapogatózik. Úgy hajtott át vele a városon, mintha a saját életéért küzdene. Talán pénzt sem fogadott el, talán, meg sem történt, talán az anyaöl bardója volt csupán, az anyai tekintet tüzében, eltűnt minden, minden.
Látta az embereket és emlékezett a zuhanásra, a Léthé habjaira és semmi másra.
Újszülött volt. Egy eldobott papírlapot látott a fűben. Üres volt, használatlan, tiszta. Egy kép villant be, az új élet tiszta lappal indul. Érdekes- gondolta, mintha olvastam volna már erről.
Egy idős, mások által gonosznak tartott boszorkány vette szárnyai alá a csecsemő Útjelzőt. Hallgatta szavait, meséit, és a szeretet melegével ápolta. Figyelte minden rezdülését, terelgette, de nem korlátozta, jobban szerette, saját, édes gyermekeinél is.
Csecsemő Útjelző pedig lubickolt a meleg szeretet áradatában. A feledés sötétsége,bár ott terpeszkedett tudata mezsgyéjén, megóvta az emlékezés csábító, sorsrontó csapdáitól.
Erre emlékezett csupán, maga sem tudta, hol hallotta:
Aki meg akarja tartani az ő életét,elveszíti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt.
Az öreg,idős boszorkány,mikor látta, Útjelző elindult fejlődésének útján, levetette álcáját, rókaprémjét, és utolsó tetteként megmutatta Útjelzőnek, a Nirvánába vezető Utat.
Valami fájdalom, valami fény… mi ez? Ki kérdezi, mi ez? És hol vagyok? A díszletek furcsán ismerősnek tűntek. Próbált felállni, testének minden íze iszonyú fájdalommal üzent. Ez hát a születés? Hol vagyok? Ki vagyok? Az eszmélet, hosszú szüneteket tartott, a díszletrendezők közben jöttek-mentek, a fény maradt csak. Hisz nappal van- jutott eszébe. Egy emlék merült fel a homályból.
- Dolgom van… hívok egy taxit… mit hívok? Mi van?
A világ távoli és homályos álommá szelídült, úgy érezte magát, mint egy időugrás után tévelygő utazó. - Mennem kell, mert várnak- dobolt benne a gondolat. A pillanatok hol megjelentek, hol semmibe vesztek, a taxi előállt. – Micsoda tekintet, vajon kit néz? Vajon ki beszél, kinek a hangja ez? Álmodom.
A sofőr, istenek küldötte, látta, hogy utasa éppen most született, csatakos, riadt szemű és újszülöttek értetlen tekintetével bámul, de még nem lát semmit, szinte vakon tapogatózik. Úgy hajtott át vele a városon, mintha a saját életéért küzdene. Talán pénzt sem fogadott el, talán, meg sem történt, talán az anyaöl bardója volt csupán, az anyai tekintet tüzében, eltűnt minden, minden.
Látta az embereket és emlékezett a zuhanásra, a Léthé habjaira és semmi másra.
Újszülött volt. Egy eldobott papírlapot látott a fűben. Üres volt, használatlan, tiszta. Egy kép villant be, az új élet tiszta lappal indul. Érdekes- gondolta, mintha olvastam volna már erről.
Egy idős, mások által gonosznak tartott boszorkány vette szárnyai alá a csecsemő Útjelzőt. Hallgatta szavait, meséit, és a szeretet melegével ápolta. Figyelte minden rezdülését, terelgette, de nem korlátozta, jobban szerette, saját, édes gyermekeinél is.
Csecsemő Útjelző pedig lubickolt a meleg szeretet áradatában. A feledés sötétsége,bár ott terpeszkedett tudata mezsgyéjén, megóvta az emlékezés csábító, sorsrontó csapdáitól.
Erre emlékezett csupán, maga sem tudta, hol hallotta:
Aki meg akarja tartani az ő életét,elveszíti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt.
Az öreg,idős boszorkány,mikor látta, Útjelző elindult fejlődésének útján, levetette álcáját, rókaprémjét, és utolsó tetteként megmutatta Útjelzőnek, a Nirvánába vezető Utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése