Isteni szerepjáték

- Nézzétek! Ott jön Útjelző bácsi! Szaladjunk gyorsan, kérjünk tőle cukorkát!
A gyerekek kacagva, ugrándozva futottak a közeledő, agg szerzetes felé, akinek zsebében mindig akadt pár szem cukorka, csokis keksz, müzli szelet.
- Sziasztok pulyák! Hát ti meg kik vagytok? 

- Kon ichiva* Útjelző szan! – kiáltották kórusban. – Műanyag Buddhák vagyunk, és cukorkát szeretnénk kérni tőled!
- Adok, persze, mert aki kér, az kap is, de vajon tényleg erre vágytok? Cukorkára, álomnyalókára és sületlen mesebonbonokra?

- Igen! Igen!
- Akkor ám legyen meg az akaratotok.
Útjelző, végtelen mély zsebéből mesebonbonokkal kínálta a Buddha gyerekeket, akik cserében, leültek elé és kerek szemekkel várták az aznapi eszement szövegelését, az öreg szerzetesnek.
- Tudjátok, miért vagytok műanyag Buddhák?
- Mert annak születtünk! Mert így alkotott minket az Isten! Mert ez a sorsunk! A karmánk! A szerepünk! Mert ezt láttuk! – egymás szavába vágva, hatalmas hangzavar bontakozott ki.
Útjelző csendesen mosolygott, várta, amíg belefáradnak a szövegelésbe.
- Jól van gyerekek, kaptok még nassolni valót, csak csendesedjetek le egy percre. Azt vajon tudjátok-e, mi van a buddhaságon túl?

- Ó! Túl? Van még azon is túl?
- A világ végére érvén, oszlopokra leltem. De kiderült, az oszlopok,melyeket látni véltem,csupán Buddha tenyerének ujjai. Hol hát a vég? Hol vannak az isteni színjáték kulisszái, ahol a színészek megpihennek két szerep között?
- Színház? Szerepe? Mit akarsz sugallni?
- Amit mutatunk, kifelé, az a színpad. Az emberek, minél mélyebben ismerem őket, annál huncutabb tekintettel néznek vissza. Már ők is unják álarcaikat, kopott kabátjuk alól kibújni vágyik az Isten. Ti is, kis műanyag Buddhák, csupán szerepeteket játszátok, homokot szórtok, és önfeledten kacagtok. Ez a szerepetek. Mások, mást tesznek, az a szerepük. Vannak, akik szamurájként élnek, kardjuk hegyén táncolva kacagják az örökkévalóságot és vannak, akik lyukas lábassal szárazra merítik a Létóceánt, pusztán a poén kedvéért. De mindez, csupán szerep, melyben Isten adja elő magát, az Ő táncát, a végtelen időtlenségben, míg bele nem un az illúziók irka-firka rajzolgatásába. Isten is gyermek még.
- Gyermek még? Mint mi is! – kacagtak és bukfencet hánytak örömükben, szamárfület mutattak a vén bolondnak, szemükben csodafények villództak.
- Láttál már igazi szamurájt? – kérdezte egyikük.
- Láttam, fiam.
- És? Mesélj róla! Kérlek!
- Egyszer, még fiatal koromban, ismertem egyet. Ferdeszemmel nézett, mérgesen, s ha kérdeztek tőle, kardjára markolt, harcra készen. Bár szamurájnak lenni ennél jóval több csúnya nézésnél és markolászásnál. Az igazi szamurájokat arról lehet felismerni, hogy papírkutyákat hajtogatnak szabadidejükben.

- Egyszer én is szamuráj szeretnék lenni!
- Szólj Istennek. Ő elintézi, ha jól viselkedsz.
Az agg remete egy papírkutyát húzott elő lyukas lábosának mélyéről és a kisfiúnak adta.

* Kon ichiva: Jó napot! Japánul.