Útjelző születése

Az Úr 1732. esztendejében történt. Obata szan, a híres ninja, az Ota Omi teaházban pihente ki vérgőzös életének szürke, fáradtságos napjait. Egyik szakés poharat a másik után ürítette, kellemesen lazulva, mint egy cica, ült vánkosán, félig leeresztett szempillákkal, zsigereiben érezve a kinti hóesést, hallgatva a tél csendjét, a kis, földbevájt tűzhelyen álló teafőző edény sercegését. Léptek neszezése hallatszott a rizspapír falak mögül. Keze, kardja markolatán nyugodott, izmai alig érezhetően megfeszültek. A félresikló ajtóban egy zen szerzetes kopasz feje jelent meg. Obata szan, évtizedek gyakorlatával pattant fel, kardja a hűs halál igézetét suttogva suhant a szerzetes nyaka felé. Ekkor pillantotta meg Yoriko gésát, az ajtóban állva, kerek szemeiben rémület és bennfagyott sikoly fénylett.
A kard, hajszálnyira állt meg a vén szerzetes előtt, kinek szeme sem rebbent, mozdulatlansága, méltóságteljes tartása, betöltötte a teret.
Obata értetlenül állt akkora erő előtt. Érezte, ez a pillanat, valami vége, valami kezdete.
Meghajolt.
- Ó szerzetes! Mondd! Mi ez az erő, mely megállította végzetes csapásom? Ki vagy te? Rókadémon? Sinto isten?
A zen szerzetes, mélyen a szemébe nézett. Meghajolt Obata előtt és szótlanul leült.
- Egy tea, most kiváltképp jól esik, ebben a téli hidegben. Ülj le, kérlek, Obata szan. Igyál egy teát.
Így ültek, szótlanul, teájukba mélyedve.
A csendet, az agg ninja mester törte meg elsőként.
- Erős vagy. Kis híján vége lett életednek. Mégis, nyugodtan teázol, kardom jelenlétében.
- Az életnek sosincs vége, és nincs kezdete sem. Ma harcos vagy, holnap szerzetes, majd felhő az égen, víz a patakmederben. A forma változik, majd feloldódik az ürességben és újra formát ölt az üresség.
- Nem értem. Én csak egy buta gyilkológép vagyok… vagy ez csupán álom?
- Létálom, Obata szan. Tudd meg, egykor magam is harcosként éltem s most szerzetes vagyok. Ez most itt, elég.
- Álom? Kinek az álma? Mégis, kinek az álma?
- Miért lettél harcos? Hm?
- Ezt tanultam, ebbe születtem bele. Ezt láttam a családomtól, a falum béliektől, ezt látom más falvakban. Vannak, akik parasztnak, kézművesnek születnek.
- Látod? Mind álmodnak valamit, anélkül, hogy tudnák, álom az egész. Mert azt látták, azt tanulták, hogy ők ezek vagy azok, az élet ilyen vagy olyan, nehéz vagy épp könnyű. Ez mind álom. Mind csak nézőpont szerint ez vagy az.
- Már értem, akkor mit akart mondani, egy erre járó vándorszerzetes, aki azt mondta, az élet egy szarkupac és az élet, a szarkupac lapátolása. Igen, már értem. Az ő nézőpontja szerint így látja. Míg egy gésától azt hallottam, az élet csoda és gyönyörűség, művészet. Az is egy nézőpont!
Milyen színes is a világ! Az élet! De mikor van vége az álomnak?
- Sosincs vége. – mosolygott az öreg. – amikor ezt megérted, a Létóceánt elkezded kimeregetni.
- És mivel meregessem ki? Kiskanállal?
- A kiskanál gyerekeknek való. Obata, egy ajándékot kapsz tőlem. Íme, egy lyukas lábos. Nekem már nincs rá szükségem, óceánom kimeregettem, hát átadom neked. Merd ki az óceánt!
Obata meghajolt, átvette ajándékát.
- Obata! Neved lefoszlott, semmibe veszett, mostantól szerzetes lettél, neved, innen kezdve: Útjelző.
Útjelző ezekkel, a szavakkal indult hosszú, fájdalmakkal és gyönyörűségekkel szegélyezett útjára:
- A kardot nem előrántani: erő. A kardot letenni: béke. A pillanat, önmagában: elég.