Béke van

Január kék egét, bodros felhők, mint lebegő borotvahab bárányok, tarkították. Megcsillant peremükön a téli nap sugárkoszorúja, a béke jelenléte virágillatként szállt az Isten felé. Az Útvesztő kolostor udvarán serényen suhant a fejsze, berregett a fűrész, csorgott az izzadság, madárnak képzelték magukat a széthasadó farönkök. Cicó messziről nézte ezt a felfordulást, messzebbről éhes madárkák üzentek egymásnak, talán nekik is kijut egy kis uzsonna, fában rejtező lárva, hangya, vagy kósza kuszalábú pók, melyet a hideg idő lassított felvétellé dermesztett. A felesleges kérdések, téli álmukba szenderültek, álmatlan álomba, nem várva ébredést, nem várva feledést. Ők úgy mondták, ez a béke. A kérdések békéje. A válaszok, békéjüket, mindig a szemetesben találták meg, mivel a válaszok útja, a feledés, igazából alig várják már, hogy végre eltűnhessenek az érdektelenség ködében. Minden kérdés, minden válasz, az érző lények megszámlálhatatlan végtelensége is erre vágyik végső soron: békére.
Cicó közben szintén olvassa írott soraim, tetszhet neki, szava sem hallatszik, csak itt ül, néha gondol egyet, ráfekszik a billentyűre és alszik kicsit.
Igaza van. Minek agyalni az élet értelmén, a szerelem értelmetlenségén, az emberi kapcsolatok hiábavalóságán, a halál biztos vagy nemlétező mivoltán.
- Már megint sok a szöveg – kacarászott, La Morte, miközben csillogó szemekkel figyelte kávéján a tejszínhab fodrainak mintázatát, akár ha jósolni akarna belőle.
- Tényleg sokat beszélek. Pedig, ma is azt mondták, annyi szavam sincs napok óta, mint egy marék fahamunak.
- Szoktad úgy érezni, hogy minden nap, valami új lengi körbe ismert és ismeretlen világod? Valami friss szellő járja át elméd zeg-zugait?

- Igen, La Morte. Mióta varázstükrödbe néztem, kerek szemekkel nézek, újszülött szemekkel csodálkozom, és hagyom, hogy a világ megtörténjen.

- Béke van. Látod? Amint felhagysz az ellenállással, a szembeszállással, a harcokkal, emberi nyelven mondva abba hagyod a széllel szembeni pisilést, úgy jelenik meg a béke, mint virág a tavaszi réteken. Egyszer csak ott van, szirmait lassan, gyengéden kitárja, illata az Istenhez száll.
Az ember, képes megélni e csodát, képes virágillatként lebegve egyé válni az Istennel, vagy nevezd, ahogy szeretnéd.
- És mondd, La Morte, bölcs tanítóm és legjobb barátom, mit gondolsz a józanész menedékéről?

- Bizony, vannak, akik ész érvekkel megölik a bennük lakozó életcsírákat. Menekülnek a fájdalom, az érlelő kín elől, hasztalan, mert csupán szenvedésük éjjelét hosszabbítják meg. A fájdalom útja, a szenvedés és szenvedélyek útja, a tisztítótűz forrósága és heve, mely leégeti a lélek salakját. A logika, a szenvtelen, hideg értelem tiszta jegében hűlni, maga a jeges pokol, mely terméketlen, meddő, hideg, rideg. Bizony, jobb szenvedni, akár a keresztfán is, a máglyán, az érzelmek viharos tüzében, mint jégbe fagyva várni az öröklét végét. A végtelen idő addig nem telik el, míg egyetlen érző lény is ki nem issza maradéktalanul a vágyakozás, a vonzódás, a kínok poharát.
- Keserű e pohár…
- A kávé is keserű, dobj bele cukrot, könnyebb lesz, meglásd.
A kávé, forró, fekete, méregerős illata lengte körbe őket. A két végtelen cimborát, együtt ültek egy kockás takaró alatt és mosolyogtak, szavak nélkül.