Isten pöttyös takarója

Hajnalban felnéztem az égre. Régóta, magam sem tudom már idejét, mikor néztem utoljára az eget. A csillagok megmutatták magukat, a tágas univerzum, feltárta mélységeit, kitárta kapuit, és egy pillanatra elmerültem benne. Néztem, csodáltam, míg a tágas tér kacagva szerte nem foszlott, az álmodó idő másik oldalára fordult kockás vánkosán. Ekkor történt. Éppen ma hajnalban. A fekete ég, csillagpöttyeivel, a tágas világmindenség, megmutatta önmagát. Egy nagy pöttyös takarót láttam, mellyel Isten takarózik, eónokon átívelő mély álma közben. Ha a végtelen, csupán egy pöttyös takaró, akkor mi benne az ember? Ez ugrott be, gondolatként.
Válasz persze nem jött, honnan is jött volna. Csak néztem az égre, nevettem emberi létem kínjait, keserveit, boldogságait. Isten takarója alatt meleg van, szeretet meleg, akol meleg, kinek miként tetszik. Az ember, az Isten és az ő pöttyös takarója, mind: Egy.