Mi marad?

Fáradtan érkezett az este, a telihold sejtelmes mosolyával tekintett le az égből, gyermekeire, emberekre, állatokra, tündérekre, kósza lelkekre. Égiek honát, a mennyeket nem érintették az alant elterülő világ viharai, csillogása, illata és értelmetlensége.
Quan Yin ezer csésze kávéval várta, a megtépázott, füstölgő kabátjában is mókás tekintetű barátját, Útjelző szerzetest és elmaradhatatlan kísérőjét, La Morte-ot.
- Megérte? – kérdezte őszinte hangon a boddhiszattva.
- De meg ám! – kacagott az ősz hajú szerzetes, mindig megéri, tűzzel játszani, élni és belehalni, mert a végén mi vár? Halál? Fenéket! Végre ezer csésze kávé! Juhé! Tejszínhab is van?
- Tetején csokireszelék? – La Morte nagyon édesszájú lett az időtlenség véget nem  érő értelmetlenségében.
- Mesélj vén bolond! Mi volt?
- Az Útvesztő erdőben éltem vidám-keserű napjaim, egyszerű cölöpként, rajtam tábla, felirattal: itt menj arra!
Így mutattam utat, ki erre járt, de ki járt volna, az erdő közepén? Csupán a kósza léptű istenek és végre, egy rókatündér, Setsuko. Mikor meglátott, láttam szemében a kíváncsiságot, közelebb jött és oldalba hugyozott. Jóleső melegség áradt szét rajtam, és az illata! Mennyei!
Jött utána, nap, nap után, néha oda is pottyantotta lelkének sarát, és élveztem, mert szavai mézes madzagként tapadtak rám, imádtam meséit, bundája selymességét és lelkének gyermeteg tisztaságát.
- Ó vén bolond! Egy rókatündér? Ennyi eszed van csupán?
- Még ennyi se. Mit is várhatsz egy cölöptől?
- Mégis itt vagy végre, újra szerzetesként, a mennyben, mi történt? Felébredtél?
- Nem aludtam Quan Yin, csupán élveztem a mennyei értelmetlenség után a földi értelmetlenség csábító szelét. Míg itt legfeljebb tavaszi szellők lengedeznek, odalent, tornádók cibáltak, viharok áztattak, cunamik sodortak, koptattak, Setsuko formájában az Illúzió csábított, vonzott majd egyszerűen felgyújtott, mint ócska tűzifát. És égtem és égett az erdő, tombolt a vihar és cunami fenyegetett. Álltam rendületlen, viharrá váltam, cunami lettem, tomboltam és égtem, egy lettem tengerrel és erdőtűzzel, porrá és hamuvá lett minden, ami addig fontosnak tűnt, és meghaltam? Nem. Mert nincs halál.
- A vihart ne akard megállítani, légy viharrá Te magad.
Mikor érzelmek jönnek és dúlják fel a mindennapok ócska szürkeségét, ellenállni annyira hasztalan, mint lehugyozni az erdőtüzet, azt remélve, az kioltja.
Légy jelen, égj el, teljesen.
Mi marad?
Mi maradt?
- A cölöp emléke, tapasztalattá szelídült. A cölöp emléke, egy darab kockacukor lett.

Halk csobbanás hallatszott, amint a kávéscsészébe ejtette. Olvadni kezdett. A forró kávé édes illata átjárta érzékeit, felvillanyozták, vánkosán az idő, álmában halkan felkacagott.