Komédia

A Reggel, kopott kabátjában, lyukas cipőjében rótta a kihalt utcákat. Bekukkantott nyitott kapualjakba, illedelmesen köszönt kóbor cicáknak, gazdátlan kuszalábú pókoknak, szemével intett a hajnal dalos természetű madárkáinak, majd lepihent, egy útszéli padra, árnyas fák lombja alatt. Kávé illat száll. Kockás takarójába burkolózva, hangtalan lépteivel közeledett, La Morte. Megállt a Reggel előtt, majd feltette a világ egyik legvágyottabb és egyik legszebb kérdését:
- Hány cukorral kéred a kávéd?
- Kettővel. Mint mindig, barátom.
Így ült egymás mellett, a két elválaszthatatlan jó barát, kezükben pöttyös bögre, illatos, forró, tejszínnel krémesített kávéval. Szótlanul kortyolgatták, jelen-létüket észre sem vették a rohanó emberek.
- Mond, La Morte! Nem unalmas folyton kávéznod? És kockás takaród, mikor cseréled le valami vidám mintára?
- Mond Reggel, nem unalmas minden nap korán kelni?
Jót nevettek magukon, értettek egymás ugratásához. Olykor, mikor épp nem volt kit szórakoztatniuk, és elhihetik, sokszor megesett, egymáson gyakorolták poénjaik hájrengető vagy éppen könnycsepp fakasztó hatását.
- Mióta is állunk a Lét színpadán?
- Mióta az Idő megszületett. Velem együtt. – La Morte elmerengett a régi szép pillanaton, arra azonban már nem emlékezett, ki adott rá takarót, és az Időnek ki adott kockás vánkost.
- Merre járhat az Idő?
- Alszik. Mint mindig. Helyette éberen őrködöm, s néha akad egy-egy barátom, a lét ködös világában, kit elkísérhetek hosszas vándorútján.
- Most is van?
- Igen. Épp ott közeleg, látod? A hosszú hajú vándor, kinek színes rongyszalaggal van copfba fonva ősz haja. Útjelzőnek hívták egykor.
- Hívták? Miért? Hová lett a neve?
- Lekopott róla, mint a világ, a Létszínpadon játszott sokáig, komédiát.
- Sziasztok hajnal vándorai, kapok egy csésze kávét?
- Ülj le mellénk, vándorkomédiás, bohóc, vagy aki éppen vagy! Mesélj, milyen a színpad!  A dicsőség! A hírnév!
- Honnan tudnám? Több tojást dobtak rám, mint szép szavakat, több rúgást kaptam, mint simogatást, szenvedés volt utam, fájdalom, s most utam járom, szabadon, mit nekem már komédia.
- De hát a világ, mindig bölcsekért, megváltóért kiállt!
- Ez ám az igazi komédia! Messiást várnak, hogy a végén, felszegezzék egy fára, máglyára küldjék, és szentként tiszteljék utána. Micsoda bohózat! A szavak, ha igazak, fizetség érte szenvedés, fájdalom és halál. A szép, ám üres szavak érnek sokat ebben a fordított világban, megadnak érte bármit, mit megkívánsz, aranyat, szenvedélyt és üres földi élvezet ezernyi árnyalatát. Mi végre hát akkor a szó? Így nem jó, úgy nem igaz, kiléptem hát, koldusnak álltam, viszlátot sose mondva elballagtam, átadtam helyem másoknak e komédiában.
- Megérte? Mondd!
- Sose ennyire ízes a levegő nem volt, mint előtte, étel így nem ízlett és fáradtan lepihenni oly megkönnyebbülés. Nincs sietség és vágyak sem hajszolnak, sírok, ha fáj a lábam, és örvendek, ha madár röptében látom az Istent. Lélegzem, s a Lét együtt lélegzik velem.

- Adjon az Isten szép napot, Reggel, és La Morte!
- Adjon néked is, Setsuko!
- Engem is kínáljatok meg kávéval, két cukorral kérem, hoztam csokis kekszet. Te vén bolond, megint jártatod a szád? Egyél inkább, jobban jár ember, és világ, míg csöndben vagy.
A pad kevés volt négyüknek, hát leterítették kockás takarójukat, ki arra járt, nem látta jelen-létük. A gyermekek, néha azt mesélték a felnőtteknek, csokis keksz és szantálfa illata csiklandozta orrukat, árnyas fák alatt.