Téli tenger

Téli tenger habjai

Fodrai rojtosan,

Habozva, dühödten

Támadtak

Jöttek újra

Szüntelen

Végtelen

Egyszerűséggel

Állt a tenger partján. A tél hidege, jégkérget varázsolt, parti sziklákra, dérrel díszítették homokvárak omladozó bástyáit,a múló nyár utolsó hírnökeit. Szíve jégbe fagyva várta… a tavaszt… a kikeletet… vagy az elmúlást? A feledést? Ő sem tudta már, mit akart, kit akart, mi célból lépett a téli tenger partjára. A hullámok egymás utánisága, dühödt, szilaj robajlása, altatódalként hatott, mint szirének éneke csábította, húzta, vonta, ámította, kecsegtette valami teljességgel, olvadással, együtt léttel. Szerelmes ölelésre hívta őt a tenger, jeges, végső ölelésre.
- Sosem múlón, bennem vagy, részem lettél. Őrizlek és melengetlek, dúdolok Neked. – Énekelték a habtaréjos, hűs hullámok.
Jég szíve meghasadt ekkor, könnyei arcára fagytak, lábnyomait elmosta a dagály hömpölygése.
A közeli hikori fenyőn, egy rigó köszöntötte a tavaszt.